Klió 1994/2.

3. évfolyam

rule

 

KORA ÚJKOR

 

Jean-Marc Moriceau:

Agrárforradalom a XVIII. századi Franciaországban

 

A francia mezőgazdaság XVIII. századi fejlődése régóta vitatott tárgya a történeti irodalomnak. Az 1960-as évekig a korszakkal foglalkozó történészek jó része hajlamos volt – főleg a fiziokrata eszmék megjelenésének és az új mezőgazdasági szakirodalom kibontakozásának hatására – túlértékelni, minőségi átalakulásnak tekinteni a mezőgazdasági termelés apró megújulási kísérleteit. 1968-ban Michel Morineau híres tanulmánya („volt-e agrárforradalom a XVIII. századi Franciaországban?”) szakított ezzel a felfogással. Morineau igen gazdag forrásanyag felvonultatásával próbálta bizonyítani, hogy a XVIII. század második felében a francia mezőgazdaságban nem ment végbe olyan minőségi változás, amelyet agrárforradalomnak nevezhetnénk. Az 1970-80-as években többnyire ez a nézet uralta – több nívós feldolgozással alátámasztva – a szakirodalmat.

J.-M. Moriceau, a caeni egyetem tanára most ismét felvetette a régi problémát: Vajon tényleg nem volt „agrárforradalom” a XVIII. század második felében? A szerző lényegében mindkét eddigi álláspontot megkérdőjelezi. Nem fogadja el, hogy a francia mezőgazdaságban az angliaihoz mérhető léptékű átalakulás bontakozott ki a XVIII. században, de nem zárja ki a minőségi jellegű újítások kezdeteit sem a termékeny talajú, városias, fejlett piacviszonyokkal rendelkező vidékek nagygazdaságainak esetében. Ile-de­France bérleti nagygazdaságait veti alapos vizsgálat alá. 

A szerző először M. Morineau felfogásával vitatkozik. A neves gazdaság­történész a XVIII. század végi források és az 1840-es mezőgazdasági statisztikai felmérés alapján bebizonyította, hogy a búza – mint a mezőgazdaság legfontosabb terméke – terméshozamai ezen fél évszázad alatt alig emelkedtek az országos átlag alapján. A hozamnövekedés pedig az ún. agrárforradalom döntő jellegzetessége. Moriceau szerint azonban a „mozdulatlanság” nem zárja ki, hogy regionálisan, a kedvező helyzetű gazdaságokban ne lett volna elmozdulás, hozamnövekedés, s ez nem szűkült le az ún. mintagazdaságokra. A változást nehéz pontosan mérni, s a hozamnövekedést nem szabad az „agrárforradalom” privilegizált fokmérőjének tekinteni. Több olyan új folyamat (mezőgazdasági ismeretek terjedése, technikai jobbítások, a munkaerő-ráfordítás növekedése stb.) jelent meg, amely a jövő mezőgazdaságának kezdetét hordozta. A termelés „mozdulatlanságának” koncepcióját tehát érdemes revízió alá venni.

Moriceau is széles teret szentel a hozamok vizsgálatának. A XVIII. század végi és az 1840-es adatok összevetéséből nem biztos, hogy a búzahozamok stagnálása derül ki. A gabonatermelés legfejlettebb megyéiben (Nord, Bas­Rhin, Aisne, Oise, Sein-et-Marne, Sein-et-Oise) az 1840-es termés jóval rosszabb volt, mint az 1830-as évek első felében. 1832-ben 22,98 hl/ha, 1835-ben 21,41 hl/ha volt a búza hozama. Az 1840-es termés nem tekinthető közepesnek. A hozam növekedését nemhogy a XIX. század első harmadából nem lehet kizárni, de a XVIII. század második feléből sem. A XVIII. század 50-60-as éveitől nőtt a magasabb hozamú gazdaságok száma a termékeny talajú vidékeken, különösen a Párizsi-medencében. A korabeli mezőgazdasági szaklapok, könyvek gyakran emlegettek 20-30 hl/ha-os búzahozamokat. Boligny községben 1765-ben Étienne Charlemagne nagygazda 59,1 hl/ha­os termést takarított be. Ez természetesen kivételes eset volt, de a 20-30 hl! ha-os már kevésbé.

Ezek a hozamok már nem tekinthetőek „középkoriasnak”, s kétségtelenül az „új mezőgazdaság” módszereinek megjelenését tükrözik. A nagyvárosok környékén – különösen a Párizst övező vidékeken nyílott először lehetőség a mezőgazdasági szakirodalom propagandájára, a termelés „piacosodására”, a trágyafelhasználás növelésére. Ile-de-France-ban, ahol a juhállomány fajtaváltozása és az istállózó marhatenyésztés terjedése elegendő trágyát kínált, lehetőség nyílott a gazdáknak az ugar csökkentésére. Vexin francais vidékén 1760-1840 között 20-25 %-kal csökkent az ugar. Brie vidékén is hasonló átalakulás kezdődött: Melun környékén a bérleti nagygazdaságokban 1770-1850 között a búza hozama 20-40 %-kal nőtt; 20 hl/ha-ról 25-28 hl/ha-ra. Az Ile-de-France-i nagybérleteken 1702/1750 között 1 ha-on átlagban 18,2 hl búza termett, 1751 és 1790 között már 24,6 hl. A hozamok 35 %-kal növekedtek. Aisne- és Oise-megye területén is hasonlóan változtak a hozamok. A búzafajták közül a nagyobb szemsúlyúak váltak kedveltté a nagybérleteken. Ile-de-France-ban például a crépy-i fajta terjedt el. 1833-ban Sein-et-Mame­megyében a búza hozama űrmértékben 16,25 hl/ha volt, 1 hl azonban 79 kg-ot nyomott. Pikárdiában, Soissons környékén a XVIII. század elején 69 kg volt 1 W búza súlya, a XIX. század elején viszont már 75 kg. A Párizs környéki régiókban az átlag a XIX. század elejére elérte a 75-77 kg-ot.

A hozamvizsgálat lezárásaként a szerző felveti a kérdést: a fejlett, városias régiók nagygazdaságaiban végbement hozamnövekedés miért nem tükröződött az országos átlagokban? Véleménye szerint ennek a legfőbb oka abban rejlett, hogy a XVIII. századi – XIX. század eleji, viszonylag jelentős népességnövekedés elsősorban a gabonatermelés bővítését váltotta ki. A gazdálkodás arra kényszerült, hogy a silány minőségű szántókba is búzát vessen. A terméketlen területek alacsony hozamai országos szinten „elfedték” a párizsi régió nagygazdaságaiban végbemenő hozamnövekedést.

A mezőgazdaság megújulásának fontos részét képezte a vetésterület növekedése és az ugar visszaszorulása. A vetésterület növekedése a termőterület bővüléséből és az ugar csökkenéséből egyaránt származhatott. A termőterület növekedését a történeti irodalom sokáig alábecsülte, mert az erre vonatkozó legfontosabb források, az állami nyilvántartások hiányosak voltak. Néhány vidéken, mint Bretagne-ban, Burgundiában, Languedoc-ban, Provence-ban a termőterület bővülése jóval meghaladta az országos 3-4 %-os átlagot.

Az ugar csökkentésének és a vetésterület növelésének voltak régóta, a középkor óta ismert eljárásai. A jó minőségű talajokon szükség esetén kétszer egymást követően is lehetett őszi búzát vetni. Ilyenkor egy évig nem volt ugar, s a gondos művelés megelőzte a talaj kimerülését. Más hagyományos eljárás volt – amely azonban a váltógazdálkodásba is átnőhetett – a „javított” háromnyomásos és a négynyomásos gazdálkodás. Az ugar egy részét ideiglenesen vagy véglegesen bevetették rövid tenyészidejű kultúrákkal és takarmányfélékkel, A XVIII. század második felében a Párizsi-medence vidékein egyre kevesebb tulajdonos kötötte ki a bérleti szerződésekben a hagyományos, háromnyomásos gazdálkodás pihentetési rendjét. Csökkentek a gazdálkodók számára előírt jogi kötöttségek, s lehetővé vált, hogy maguk döntsenek a művelés rendjéről. A gazdálkodók kisebb hányada élt csak a bonyolultabb művelési rendszerek bevezetésével, de nem olyan kevés, hogy elszigetelt eseteknek tekinthetnénk az újításokat. A XVIII. második felében egyre több leírás tudósított arról, hogy a gazdálkodók főzelékfélék, káposzta­ és takarmánynövények vetésével hasznosítják az ugart. Az egyik legismertebb tudósítás a Párizstól Északra fekvő Dugny községből származik. Francois Cretté de Palluel, gyakorló nagygazda és mezőgazdasági szakíró alapos leírást hagyott az utókorra a falu határhasználatáról. A szántó 29,6 %-án őszi búzát, 26,2 %-án zabot, 29,3 %-án borsót, bükkönyt, lucernát, lóherét, takarmányrépát, 9,7 %-án egyéb kultúrákat vetettek. A szántónak csak 5,2 %-án volt ugar. Ez már klasszikus, a búzát és a zabot előnyben részesítő váltógazdálkodás volt. Dugny község sok apró újítással, lassan, fokozatosan tért át a modern gazdálkodásra. A váltógazdálkodás gyorsabb, tudatosabb bevezetésében az új mezőgazdasági szakismeretek is szerepet játszottak.

Moriceau tanulmányának talán a mezőgazdasági szakismeretek terjedéséről szóló része a leginkább figyelemre méltó. Erről ugyanis meglehetősen szűkszavú a történeti irodalom. A szerző módosítani kívánja azt a korábbi álláspontot, mely szerint a mezőgazdasági szakirodalom nem talált visszhangra a gazdálkodók körében. Először is sok állami tisztviselő vált lelkes hívévé az új mezőgazdaság tanainak, s próbálta azokat megismertetni a termelőkkel. Ilyen volt Bertin pénzügyi főellenőr, Turgot és több intendáns. Ugyanakkor a helyi tisztviselők zöme tartózkodott az újítások propagálásától, nehogy feszültséget váltson ki a szegényparasztság körében, amely szívósan ragaszkodott a határhasználat hagyományos rendjéhez. Az újításokban jelentős szerepet játszhattak azok az arisztokrata nagybirtokosok, akik tudatosan kísérleteztek a szakirodalomban leírt eljárások bevezetésével. Rochefoucauld herceg, Pérusse márki, Turbilly márki és mások mintagazdaságai ösztönzőek lehettek a környék gazdái számára. A legkevesebbet – források híján – azokról az egyszerű gazdákról tudunk, akik leegyszerűsített formában olvasták a mezőgazdasági szakirodalmat, eljártak a mintagazdaságok bemutatóira, leveleztek a mezőgazdasági társaságokkal és megpróbálták az újításokat bevezetni. Valószínű, hogy ezen „csendesen” újító gazdák voltak a legtöbben.

A mezőgazdasági ismeretek terjesztésében, sőt bevezetésében a postamesterek különös en fontos szerepet játszottak. 1708-ban kb. 800, a XIX. század elején kb. 1400 postaállomás volt Franciaországban. Postamestereik többsége gazdálkodással is foglalkozott. Körülményeik kedvezőek voltak a piacra termeléshez, hisz termékeik egy részét helyben e1adhatták, más részét pedig kedvező forgalmi adottságaik alapján a többi gazdánál gyorsabban szállíthatták el. Az állomásokon váltó lovakat, takarmányt és élelmiszert kellett tartaniuk. Jelentős részüket saját gazdaságukban termelték meg. Az állomásokon összegyűlt trágyát visszaforgathatták saját gazdaságaikba. A termelés lehetséges újításairól, bevezetésének módjairól a postamesterek szerezhettek leghamarabb információt. A gazdálkodásban elért sikereiknek hatása lehetett más gazdákra is. Több olyan postamester ismert, aki terjesztette is az újítás ismereteit. Feljegyezték például, hogy a pikárdiai Villers­Bretonneux-ben az 1760-as években Dottin postamester terjesztette el a burgonyatermelést. Touraine-ben Ormes postamester honosította meg a mesterséges rétet. Ile-de-France-ban egész sor újító postamester tevékenykedett.

A párizsi régióban a mezőgazdász nagybérlők voltak a legsikeresebb újítók. Az 1761-ben alapított párizsi mezőgazdasági társaságnak nagybérlők is voltak tagjai, s még több nagybérlő levelezett rendszeresen a társasággal, számot adva gazdálkodásáról. A legismertebb mezőgazdász bérlő, Cretté de Palluel 1787-1791 között egy tucat cikket írt a mezőgazdasági társaság közleményébe, többnyire az új eljárások gyakorlati alkalmazásáról. Dailly, marly-i nagygazda a vetőgép bevezetésével vált híressé. A neves angol szakíró és utazó, Arthur Young, franciaországi tartózkodása idején több újító szellemű nagybérlőt meglátogatott és termékeny vitákat folytatott velük. Több nagybérlő azonban – a kudarcokból okulva – ellenezte a minden áron való újítást. Például Antoine Giroust brie-i nagygazda a Journal économique című szaklapban az elméleti szakírókat elmarasztalta, mert gyakran megvalósíthatatlan vagy túl költséges újításokat javasoltak.

A szerzőnek Ile-de-France-ra vonatkozóan sikerült olyan forrásokat (pl. hagyatéki leltárakat) feltárnia, amelyek a művelt nagygazdák olvasmányaira derítettek fényt. A megfelelő társadalmi ranghoz illett könyvtárt berendezni, amelybe azonban még igen kevés mezőgazdasági szakkönyv került. Néhány, a jó gazdálkodást népszerűsítő formában leíró mű azonban elterjedtté vált a XVIII. század második fe1ében. A leggyakrabban a „Le Parfait marechal”, „La Maison rustique” és a „Nouvelle Maison rustique” című műveket forgatták az olvasni jól tudó gazdák.

A továbbiakban Moriceau a „modern” mezőgazdaság kibontakozásának jegyeit elemzi. Megállapítja, hogy a XIII-XVIII. század közepe között a francia mezőgazdasági termelés volumene ugyan jelentősen megváltozott, jellege azonban alig. A középkori technika és termelési gyakorlat csekély mértékben változott. Ehhez képest a XVIII. század második felétől valamelyest felgyorsult a termelés átalakulása. Egyik legszembetűnőbb eleme a „mesterséges rét” (szántóba vetett takarmányok) terjedése volt. A XVIII. század végén jelent meg a gyengébb minőségű szántókon a baltacím. A burgundiai baltacímet az első évben zabbal vetették, majd 7 -8 évig a szántóban hagyták. Eddig a szántó kikerült a nyomások forgásából. A baltacímmel fe1javított szántóba ezután őszi búzát vetettek. A XVIII. század közepétől a Párizsi-medencében a lucerna lett a legelterjedtebb talaj erő visszapótló takarmány, majd az 1770-80-as évektől a lóhere. Mindkettő az ugar helyébe került. Termesztése megváltoztatta a határhasználati jogokat is: a mesterséges réten sosem volt engedélyezett a kollektív legeltetés.

A mesterséges rét és a főzelékfélék bekerülése a szántóba lehetővé tette az állatállomány növelését. Terjedt az istállózó marhatartás, növelve a váltógazdálkodáshoz oly szükséges trágyamennyiségét. A trágyaszükségletet az istálló azonban nem tudta kielégíteni. A „piacosodás” tette lehetővé, hogy a városi fekália és a foszfát pótolja az istállótrágyát.

A váltógazdálkodás megszületéséhez a technikai eszközök részleges megújulása párosult. A nagybérleteken jelentősen nőtt a holt felszerelések értéke. Az egyik szembetűnő változás a szállítás terén következett be: a kétkerekű „kordét” felváltotta a nagyobb kapacitású négykerekű kocsi, amely azonban nagyobb igaerőt és jobb utakat igényelt. Az eketípusok ­ brie-i, Ile-de-France-i – ugyan nem változtak meg, de terjedt az eketaliga használata és nőtt a vasalkatrészek felhasználása. Az I770-es években a tarlóhántáshoz megjelent a kétvasú eke, és az irtóeke használata is terjedni kezdett. Az aratásban általánossá vált a hosszú nyelű, nagy vasú kasza használata. A XVIII. században terjedt el a Párizsi-medencében a korábbinál hatékonyabb német cséphadaró, a normandiai sárgaréz sodronyból készített szita és a flamand gabonarosta. Mindez legalább 20 %-kal csökkentette a szemveszteséget.

A gazdálkodás átalakulásának szerves része volt a munkatermelékenység növekedése. A piacra termelő nagygazdaságok számára a termelési költség egyre fontosabb tényezővé vált. Főleg a munkaerő jobb kihasználására törekedtek a gazdák, mivel a váltógazdálkodás megnövelte a műveletek számát. A nagyobb kocsik alkalmazása például csökkentette a szállítási alkalmakat, így a szállítási költségeket.

A szerző összegzésként leszögezi, a XVIII. század második felében a fejlett piacviszonyokkal és úthálózattal rendelkező Párizsi-medencében új szakasza kezdődött a mezőgazdasági termelés történetének. Ebben a mezőgazdasági szakirodalomból származó ismereteknek nagyobb szerepe volt, mint korábban a történetírás gondolta. Statisztikai felmérések hiányában számszerűen nem fejezhető ki a változás. Ezt először a Napóleon korában készített felmérések tükrözték egyértelműen. A megújulás kibontakozásának országos méretű következménye is volt: szembetűnően nőtt a fejlettségbeli különbség a nagyvárosok környéki és a piactói elzárt régiók termelése között, Az utóbbi régiók még döntő többségben voltak, s csak a XIX. század közepétől zárkóztak fel. Az „agrárforradalom” így kétségtelenül igen elnyújtott, jó évszázados folyamat volt. Ha a szakma számára a XVIII. század második felében kezdődő megújulásra nem megfelelő a „forradalom” fogalom, az „átmenet” fogalmát mindenképpen reális használni.

 

Jean-Marc Moriceau: Au rendez-vous de la „révolution agricole” dans la France du XVIII. siecle. A propos des régions de grande culture. (Agrárforradalom a XVIII. századi Franciaországban, a nagygazdaság régiói kapcsán.) in. Annales H. S. S. 1994/1. 27-63. o.

 

Papp Imre