Klió 1994/2.

3. évfolyam

KÖZÉPKOR

Jacques Verger:

Héloise és Abélard szerelmeslevelei vajon hamisítványok-e?

Héloise és Abélard a középkor legnevezetesebb szerelmespárja szenvedélyes levelezést hagyott ránk, mely a világirodalom egyik remekműve. De vajon tényleg ők-e e levelek szerzői? Az erről folytatott vita lezárultnak látszott addig, míg a belga történész, Hubert Silvestre újból a hamisítvány-tézis mellett állt ki. Erről a vitáról számol be Jacques Verger a L'Histoire 1993. áprilisi számában.

A XIX. század óta él a gyanú a történészekben: vajon Abélard híres műve a „Szerencsétlenségem története”, valamint a hírneves teológus és szeretett asszonya között váltott levelek valódiak-é? 1938-ban már-már úgy tűnt, hogy a kérdés megoldódott. Étienne Gilaon, a College de France professzora határozottan a valódiság mellett foglalt állást. Számára az egyedüli elfogadható hipotézis az volt, hogy a „Szerencsétlenségem története” Pierre Abélard 1132-ben készült önéletrajzi műve. Szerinte Abélard, ha kissé apologetikusan is, de őszinteséggel adja elő tanulói majd magiszteri pályafutását, szenvedélyes és szerencsétlen szerelmét Héloise-zal, borzalmas büntetését, majd kolostorba való visszavonulását. De ez még nem jelentette szenvedései végét, mert – mint írásából megtudhatjuk – összeütközésbe került Szent-Denis szerzeteseivel, majd 1121-ben tanítását – melynek kapcsán szemére vetették, hogy a filozófiát és a teológiát túlságosan összekeveri a soissons-i zsinaton elítélték; 1127 körül pedig, miután elfogadta a rhuysi Szent-Gildas apáti tisztségét Bretagne-ban, hamarosan saját szerzetesei zaklatásának célpontjává vált. A „Történet” itt véget ér.

Ami az Abélard és Héloise között váltott hat levelet illeti – miután Abélard Héloise-t a paraelet-i apátság élére helyezte –, azok az 1132-34 közötti időre datálódnak. A levelek révén patetikus párbeszéddel ismerkedhetünk meg, melyben Héloise kétségbeesetten próbálja kedvese számára kifejezni még mindig élő szenvedélye erejét, mialatt Abélard jámbor lemondásra buzdítja Héloise-t, és emlékezteti őt a szerzetesi elhivatottság kötelezettségeire és nagyságára, melyet mindkettőjüknek akarva-akaratlan választaniuk kellett. A gyűjtemény a szerzetesi szabályzattal fejeződik be, melyet Abélard valószínűleg Héloise és apácái számára készített.

Hogy e szövegek valódiságát bizonyítsa, Étienne Gilson csodálatos magyarázó kommentárt írt, melyben e művet úgy definiálta, hogy az a XII. század „humanizmusának” egyik legtökéletesebb tanúbizonysága. Egy emberöltő alatt senki sem merte e nézőpontot vitatni. Majd csak az 1972-es, Cluny-ben tartott tudományos kongresszuson robban ki a vita látványos módon ismét. Itt ugyanis John F. Benton amerikai történész azt állította, hogy ezek az írások teljes egészükben hamisak. Nem csak Héloíse és Abélard levelezése, hanem az utóbbinak tulajdonított szerzetesi szabályzat is, de legfőképpen a „Szerencsétlenségem történetét” tartotta hamisítványnak.

Kijelentései alátámasztásakor John F. Benton nem elégedett meg azzal, amit elődei tettek, amikor e szövegek egyes belső ellentmondásait kiemelték. Benton a hozzánk eljutott kéziratok igen késői karakterén (XIII. század) csodálkozott el, mivel ez 150 éves időbeni eltolódást jelentene a szerkesztés feltételezett időpontjához képest. Majd számos anakronizmust emelt ki: a „Történet” vagy a levelek bizonyos oldalait szerinte nem írhatták az 1130-as években. Megjegyezte például, hogy a „Történet” szerzője egy bibliai idézetben Étienne Langton teológus 1200 körül kidolgozott fejezetszámozási rendszerét alkalmazta.

Benton végül és főként megpróbálta megmagyarázni, miért fáradoztak annyit az álszerzők azon, hogy olyan komplex iratokat szerkesszenek, amelyeket Abélardnak és Héloise-nek tulajdonítottak. Szerinte ez a hamisítás ahhoz a konfliktushoz kötődik, amely a XIII. század végén robbant ki a paracleti rend női és férfi ága között, A férfi szerzetesek, hogy helyzetüket megerősítsék, megszerkeszthették az Abélardnak tulajdonított hamis szabályzatot, mivel ez sokkal kedvezőbb volt számukra annál, mint amit addig követtek, és emellé még egy levelezést is készíthettek, hogy rávilágítsanak arra a függő és engedelmes helyzetre, amely Héloise apátnő és az igazi alapító, Abélard – azaz a férfi és a nő – között előállt. De hogy minél teljesebb legyen a történet, Paraelet szerzetesei az iratokhoz hozzáfűzhették a „Szerencsétlenségem történetét”; az írás egy névtelen papjelölt fogalmazásaként, mint iskolai gyakorlat a XII. század végén már létezett.

Viszont arról sem szabad elfelejtkezni, hogy mint minden hamisító, a kompilátorok is használhatták Abélard eredeti írásait vagy más korabeli dokumentumokat. Az egész együtt így legalább nem olyan kitalálmány lenne, melyet nem lenne szabad többé felhasználni a feltételezett hősök életrajzára és a XII. század első felének történetére vonatkozóan.

John F. Benton állítása koherens és dokumentált volt. Nagy visszhangot keltett, de kevés embert győzött meg. Elméletét azzal az indoklással támadták, hogy e, szöveg ellentmondásai és összefüggéstelenségei éppúgy lehetnek az eredetiség, mint a hamisítás bizonyítékai. Az anakronizmusokkal kapcsolatban pedig Benton elméletének ellenzői azt igyekeztek kimutatni, hogy ezek vagy nem is léteztek, vagy pedig betoldásokból eredtek.

Ezek az ellenvetések megingatták a skrupulózusan becsületes Bentont. 1979-ben már azt vallotta, hogy ő maga sem tudja, mit gondoljon. De nem mondott le teljesen elméletéről, és a számítógépet hívta segítségül – sajnos. A középkori latin szövegek olyan nyelven íródtak, amely nem szerzőik anyanyelve volt, ráadásul remineszcenciákkal és idézetekkel voltak tele, így egyáltalán nem voltak alkalmasak lexikai statisztikák készítésére, tehát az eredmény nem lett meggyőző. Benton végül, kevéssel halála előtt (1988) meg volt arról győződve arról, hogy a szövegek végeredményben „valódiak”, ami az időpontot illeti, de az iratokat egy szerző írta, vagy legalábbis egy valaki állította össze, aki Abélard is lehetett...

Ám a kételkedők egy részét nem lehetett megingatni, s a teljes hamisítvány tézise mellett a belga történész, Hubert Silvestre állt ki ismét. Silvestre célja az volt, hogy Benton bizonyítékait a leggyengébb pontjain erősítse meg. Benton ellenzői ugyanis alig hittek abban, hogy az oly figyelemre méltó szövegek Paraelet valamely névtelen szerzetesének munkái lettek volna, és hogy ilyen komplex iratokat csak azért találtak volna ki, hogy egy homályos sekrestye-vitát alátámasszanak. Silvestre úgy vélte, hogy az egész művet a káprázatos hamisítónak, Jean de Meunnak a „Rózsa regénye” című második része szerzőjének kellene tulajdonítani.

Köztudott, hogy 1290 felé Jean de Meun készítette el a szóban forgó szövegek első francia fordítását. Miért ne szerkeszthette volna meg ez alkalommal Meun maga az iratok latin verzióját is, amely így jobban hitelesítette „fordítását”? Silvestre szerint Meun ezt a művet egy nagy cél szolgálatába állította – ami a „Rózsa regényében” is jelen volt –, azaz a „Természet” jogait akarta megvédeni, ha nem is magának a cölibátusnak, de legalább a papságnak előirt szüzesség kritikájával. H. Silvestre azért sem tartja valódinak a szövegeket, mert számára elképzelhetetlen az, hogy egy XII. századi apátnő, akinek minden kortársa ünnepelte erényét, ilyen nyíltan kiállhatott volna a szabad kapcsolat védelme mellett, és kijelenthette volna, hogy egy olyan filozófus számára, mint Abélard, a vadházasság kedvezőbb helyzet lenne, mint a házassági kötelék. Ezzel szemben Jean de Meun és kora számos klerikusa írásában az ilyen irányú követelésnek már éppen itt volt az ideje.

Mindezek ellenére Hubert Silvestre ma egyedül áll vitatézisével. A vita még mindig nem zárult le megnyugtató eredménnyel. Éppen ezért hívja fel a figyelmet J. Verger arra, hogy a kutatásoknak a továbbiakban már nem a valóságos vagy feltételezett szerzőkkel és szándékaikkal – tehát egy megfoghatatlan történeti igazság hajszolásával –, hanem a szövegek jelentésével kellene inkább foglalkoznia, azzal a történettel, amely hús-vér lényeket, szavakat és szenvedélyeket idéz fel.

Jacques Verger: Héloise et Abélard: Leurs lettres sont-elles des faux? (Jacques Verger: Héloise és Abélard: Szerelmes leveleik hamisítványok-e?) L'Histoire N 165 avril 1993.

Kisérdi Viktória