Klió 1994/2.

3. évfolyam

KÖZÉPKOR

Georges Minois:

Földnélküli János fekete legendája

Földnélküli János, aki II. Plantegenet Henrik és Aquitaniai Eleonóra fia és Oroszlánszívű Richárd testvére volt, trónra lépésétől kezdve nagyon rossz hímévnek „örvendett”. Ma az angliai levéltárak anyagának tükrében a történészek véleménye nem olyan egyöntetű. Erről az új megközelítésről számol be Georges Minois a L'Histoire 1993. márciusi számában.

Kevés uralkodónak volt olyan rossz hírneve, mint Földnélküli Jánosnak. Aljas, kegyetlen, kicsapongó alak, labilis, a gyengéket sanyargató, népét elnyomó, igazi zsarnok, a lovagi eszményektől idegen, hibákat és erkölcstelenségeket megtestesítő antihős – ekképpen írható le az a klasszikus portré, melyet a krónikaírók és a történészek a XIII. századtól kezdve festettek Jánosról. Ezt a portrét a regényírók még tovább feketítették, gondoljunk pl. Walter Scott: Ivanhoe című művére. Ez az ellenségeskedés, düh, szenvedély vezette arra a történészeket, hogy közelebbről tanulmányozzák magát a személyiséget. Földnélküli János „hírneve” először is a kedvezőtlen körülmények összejátszásának lehetett a következménye. Amellett, hogy a középkor két nagy alakjának volt a fia, és a senkihez sem mérhető lovag, Oroszlánszívű Richárd testvére, még Franciaország királyával, Fülöp Ágosttal és III. Ince pápával is – két olyan férfival, akiknek tekintélye az egész keresztény világra kisugárzott – szembeszállt. Ilyen személyiségekkel szemben János uralkodása kolosszális bukásnak tűnhet.

De hogyan is alakult János élete? Apja, miután 1152-ben Eleonórával házasságot kötött, Normandia, Maine és Touraine hercegeként, valamint

Anjou grófjaként Nyugat-Franciaország felét birtokolta. Emellett még Walest, Skóciát és Írország egy részét is ellenőrzése alatt tartotta. János nyolcadik gyermekeként 1167-ben született. Születésekor II. Henrik már felosztotta hatalmas birtokait három legidősebb fia, Henrik, Richard és Geoffroy között. Így az utolsóként született fiúnak nem maradt semmi, tehát éppen ezért apja gúnyosan Lacklandnek, azaz Földnélkülinek nevezte el. (Téves tehát az a nézet, miszerint János azután kapta volna ezt a melléknevet, miután a franciaországi területeket elvesztette.)

Jánost az apja egyházi életre szánta, és mint oblátust a fontevrau-i apátságnál helyezte el. De miután hat éves korában az elhívatottság semmilyen jelét nem mutatta, János visszakerült az angol udvarba, ahol herceghez méltó nevelésben részesült. 1185-ben, miután betöltötte tizennyolcadik életévét, apja Írországba küldte kormányzónak. Innen nyolc hónap múlva visszahívták. Tapasztalatlanul, anélkül, hogy ismerte volna a kelta világ különlegesen bonyolult helyzetét, megvetően és sértően viselkedett, és kihívta maga ellen a helyi nagyurak haragját, annál is inkább, mivel kegyenceit mindenféle javakkal halmozta el. Még az egyébként egymás halálos ellenségének számító helyi három kiskirály (Donnel O'Brien, Dermot Mac Carthy és Rory O'Connor) vele szemben álló szövetségét is sikerült összekovácsolnia.

Amikor 1189-ben II. Henrik meghalt, az életben lévő fiúk közül a legidősebb, Richárd követte őt, aki nagylelkűnek mutatkozott öccse irányában, Normandiában Mortain grófjává tette, hozzáadta a gazdag örökösnőt, Isabelle de Gloucestert, és ráruházta Nottingham, Derby, Dorset, Somerset, Devon és Cornouaille grófságok jövedelmeit.

1190-től kezdve Richárd a keresztesháborúban harcolt. Visszatérésekor, 1193 elején hajója Isztria partján zátonyra futott, s ausztriai Lipót – akivel még a keresztesháború ideje alatt került összetűzésbe – fogságába került. János ekkor magához ragadta a hatalmat Angliában, és hogy testvére kiszabadítását késleltesse, homályos huzavonába kezdett. Amikor azonban Richárd kiszabadult, János Párizsba menekült, hogy figyelmeztesse Fülöp Ágostot: Vigyázzon, az ördög elszabadult! A francia király túláradó örömében – hogy kihasználhatja a Plantagenetek családi vitáit – fogadta Jánost, aki öt évig maradt a Capeting királyságban. Richárd halála után, 1199-ben János követte őt Anglia trónján és Normandiában. Anjouban, Maine-ben és Touraineben azonban a nemesség más öröklési rendet követett, abban az esetben, ha az uralkodó utód nélkül halt meg, a következő fiútestvérnek vagy leszármazottainak kellett következniük a trónon. Richárd és János között volt még egy fiútestvér, az 1186-ban elhunyt Geoffroy, akinek Artúr nevű fia ekkor 12 éves volt. Ahhoz, hogy János az összes családi birtokot örökölhesse, az ifjú Artúrt, Bretagne hercegét el kellett távolítania.

Csakhogy Fülöp Ágost is vissza akarta szerezni a Plantagenetek francia birtokait, és ezért védelme alá helyezte a fiatal herceget. A helyzet akkor mérgesedett el igazán, amikor 120Q-ban János elkövette azt a hibát, hogy a poitou-i nagyúr, Hugues de Lusignan menyasszonyát, anguléme-i Izabelle-t vette feleségül. H. de Lusignan számos poitou-i főúrral egyetemben, akik megelégelték, hogy az angol király túlzott mértékű adókat hajt be és földeket koboz el, hűbérurukhoz, a francia királyhoz folyamodtak. Fülöp Ágost Jánost – akit francia birtokai miatt hűbéresének tekintett – Párizsban lévő bírósága elé idézte, hogy feleljen meg az ellene felhozott vádakra. Még mielőtt János ezt visszautasította volna, Fülöp Ágost elhatározta az angol király összes franciaországi hűbérbirtoka elkobzását.

1202-ben Jánosnak – annak ellenére, hogy saját hűbéresei csekély támogatást nyújtottak számára – sikerült az Angers melletti Mirebeau-ban fiatal unokaöccsét, Artúrt hatalmába kerítenie. Kevéssel ezután, 1203 áprilisában a serdülő fiút Rouenban meggyilkolták, és nagy a valószínűsége, hogy az angol király nem állt távol az ügytől. Noha egyetlen megcáfolhatatlan bizonyíték sem kelült elő, az általánosan elfogadott verzió szerint János részegen, őrült rohamai egyike alkalmával saját kezűleg fojtotta meg Artúrt, majd a holttestet a Szajnába dobta. Ez a bűntény azonban semmit sem változtatott a két király között dúló háború menetén. 1204-ben Fülöp Ágost megkaparintotta Chateau-Gaillardot, majd Rouen és Normandia, Maine, Anjou, Touraine és Poitou is hatalmába került. 1205-ben és 1206-ban János még megkísérelte, hogy fegyvert fogjon, de erről – hűbérurai ellenállása miatt – minden egyes alkalommal le kellett mondania.

1205-ben egy más szempontból is fontos esemény történt a János-kori Angliában. A canterbury érsek halála után a király, mint az angol egyház feje, ezzel a tisztséggel barátját, John de Grayt, Norwich püspökét szerette volna megbízni. III. Ince pápa ezzel a döntéssel nem értett egyet, és az angol teológust, Étienne Langtont nevezte ki, akit 1207-ben Itáliában fel is szentelt. Miután János Langtonnak nem engedte meg, hogy Anglia földjére lépjen, III. Ince úgy döntött, hogy interdiktum alá helyezi a királyságot. Ezzel a döntésével – mely 1208. március 28-án vált ismertté – a pápa teljesen megbénította az ország hitéletét. A kiközösített király 1209-ben azzal vágott vissza, hogy a papság javait elkobozta. A helyzet tarthatatlanná vált, és az egyházi szolgálatoktól megfosztott királyság a lázadás kitörésének küszöbén állt. Végül János 1213 májusában megalázó megalkuvásnak kényszerült alávetnie magát, elfogadta Étienne Langton érseki kinevezését, kártérítést fizetett a papságnak, valamint kénytelen volt elfogadnia azt is, hogy évente ezer márkás adót fizessen a pápának, amely a királyság egyenes adójának mintegy hatvanad részét tette ki.

1214-ben Jánost újabb kellemetlenség érte. A hadjárat, amelyet IV. Ottó német császárral szövetségben vezetett Fülöp Ágost ellen, teljes vereségbe fulladt: mialatt az angol király Anjou-ba, La-Roche-aux-Moines-ba menekült, Ottó megsemmisítő vereséget szenvedett Bouvines mellett. A következő évben pedig az angol nagyurak, akik egyre kevésbé viselték el a király tekintélyuralmi módszereit és önkényesen kivetett adóit, fellázadtak, János kénytelen volt aláírni a Magna Chartát.

Mivel ez az okmány egyáltalán nem elégítette ki az angol arisztokráciát, újabb polgárháború kezdődött, melyet Fülöp Ágost kihasznált: Lajos fia vezetésével hadsereget küldött Angliába. A háború folyamán sújtotta Jánost élete legnagyobb csapása: poggyásza a Norfolki-grófság északi részén lévő washi futóhomokban elveszett. Kincstára, ereklyegyűjteménye, ruhatára és koronája mindörökre eltűntek. Majd néhány nappal később, 1216. október 18-án maga János is meghalt. Halálának oka vérhas vagy mértéktelen falánksága lehetett.

Halála után évszázadokon át igen kedvezőtlen volt az a portré, amelyet a történészek kialakítottak róla. Azok az évkönyvírók, akiknek tanúvallomásai rendelkezésünkre állnak, vagy nem ismerték eléggé a királyt, vagy pedig Jánossal ellenséges közegekben dolgoztak. A cikk szerzője két krónikást emel ki, mindketten János kortársai voltak; egyikük Gervais, canterbury bencés, másikuk Ralph, az Essexben található Coggeshall cisztercita szerzetese. Őket jobban érdekelték az időjárás vagy kolostoruk eseményei, mint a királyság története. Műveikben csakúgy, mint a dunstable-i, a worcesteri vagy a tewkesbury-i apátságok néhány középszerű, névtelen munkájában, a király csak epizódszerűen tűnt fel, az általuk alkotott kép csakis kedvezőtlen lehetett, egyrészt azért, mert János a pápa ellenfelének számított, másrészt őt lehetett a királyság interdiktum alá helyezéséért, valamint a papság javainak elkobzásáért felelősségre vonni.

Földnélküli János személyisége Roger de Wendover és Mathieu Paris révén öltött csak igazán testet. Az előbb említett, a Londontól északra található Szent Albans főapátság bencés szerzetese az 1225-30-as években kezdte el írni nagy terjedelmű krónikáját. Szerinte a király az „Isten harapja meg!”, az „Isten rúgja meg!” káromkodásokat használta. Elbeszélése arról is tanúskodik, hogy a király bárói feleségével hált, és amikor Fülöp Ágost normandiai inváziójáról értesült, csak annyit mondott: „Tegyen csak, amit akar, tegyen csak, amit akar, amit most tőlem elfoglal, később majd úgyis visszafoglalom”. Wendover írásában beszámol az ifjú Artúr meggyilkolásáról, sőt, szerinte Geoffroy de Norwich főesperest is János ölette meg.

Ezek hát azok az anekdoták, amelyek János fekete legendájának kialakulásához alapul szolgáltak. Igaznak is tűnhetnének, de azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ez a krónika propagandaeszközként is szolgálhatott. 1235 tájékán a másik Szent Albans-i szerzetes, Mathieu Paris öntötte újra formába ezeket a kétes anekdotákat, s ennek köszönhetően, valamint az ellentmondó források hiányában olyan képet alakított ki a királyról, amelyhez a századok folyamán gyakran visszatértek.

János királyt első alkalommal a XVI. században rehabilitálták, de csupán ideológiai érdekből. Mivel ebben a században szakított a Tudor dinasztia a pápával, a rendszer védelmezői arra tettek kísérletet, hogy János királyt a pápaellenes és az antifeudális harc hőseként állítsák be, s hogy teljes legyen a kép, azt terjesztették el, hogy a király halálát mérgezés okozta, s a tettes egy szerzetes volt. Ezt az elméletet támasztotta alá egyrészt John Bale drámaíró (1495-1563) 1550 körül írt „János király” című írásában, másrészt azonos című művében William Shakespeare is.

1875-ben az angol történész, J. R. Green vette elő újra ezt a fekete legendát „Az angol nép rövid története” című munkájában, melyben a következőket írta: „Maga a pokol van beszennyezve János tisztázatlan jelenlétével”. W. Stubbs az 1887-es előadásain felvetett véleménye szerint „János még azoknál is rosszabb volt, akik nála gonoszabb dolgokat cselekedtek”. Majd 1902-ben K. Norgate-nél is megjelenik ez a negatív kép.

Ezt a megítélést a XX. század első felének legnagyobb francia történészei is elfogadták. 1902-ben Achille Luchaire, az Ernest Lavisse által szerkesztett „Franciaország történetében” Jánost a következőképpen jellemzi: „kicsapongó, bosszúvágyó, vérengző, mohó, becstelen, a gyengékkel szemben erőszakos, a hatalmasokkal szemben pedig tehetetlen személy”. 1933-ban Charles Petit-Dutaillis azt állította, hogy János „félőrült volt... a mostanság jól ismert és a modern pszichiátria által leírt mentális betegség támadta meg: a cirkuláris pszichózis.

A nézőpontok e korszaktól kezdve változtak meg. Az első dolog, amit a kutatók felvetettek, a fekete legenda kialakulásáért felelős krónikásokat érintette. V. H. Galbraith a glasgow-i egyetemen 1944-ben tartott előadásain azt mutatta ki, hogy kétséges az a kép, mely Roger de Wendover és Mathieu Paris munkái nyomán a királyról kialakult. Az 1961-ben publikált és a Methuen kiadó szerkesztésében közreadott, figyelemre méltó „King John” szerzője, W. L. Warren ezeket a krónikákat visszahelyezte kontextusaikba és bebizonyította az epizódok hamisságát.

A legfontosabb bizonyítékként János uralkodásának igazgatási dokumentumai szolgáltak. Ezek a források (pénzügyi, jogi, törvényhozói, közigazgatási) alaposan megvilágították az állam működését és a királyság közigazgatását. Mennyiségük meghaladta az előző kormányzatok dokumentációit, s ez az intézmények nagymértékű aktivitását bizonyította. Tanulmányozásuk lehetővé tette, hogy a krónikások bizonyos kijelentéseit meg lehessen cáfolni. Így például, Roger de Wendover elbeszélése szerint, János király 1208-ban egy olyan férfit szabadított fel büntetése alól, aki egy papot ölt meg, majd azt mondta: „Ellenségeim egyikét ölte meg, szabadítsátok ki és hagyjátok elmenni!” Ezzel szemben a feljegyzések arról tanúskodnak, hogy 1208-ban a király az egész királyságban azt hirdette ki, hogy azt a személyt, aki egy egyházi embert szóban vagy tettleg bántalmazna, a legközelebbi tölgyfára kell felakasztani...

Ezek a dokumentumok nem valami zilált ország képét mutatják. A 15 éves békés periódust egyedül a főurak 1215-16-os lázadása zavarta meg. Az intézmények jól működtek, a rend biztosított volt, a bírák az országot járva szolgáltatták az igazságot, és a már eleve nagy adókat minden nagyobb ellenállás nélkül szedték be. A király járta az országot, ritkán töltött három éjszakánál többet ugyanazon a helyen, igazságot hozott, szemmel tartotta a dolgokat, vadászott és személyesen foglalkozott a közigazgatással, valamint a nagyobb munkálatokkal. Városokat alapított és szabadságlevelet is adott nekik. 1202-ben a londoni híd építése is foglalkoztatta, és ő maga ajánlotta Isambert de Saintes építészt, kinek saintogne-i alkotásait ismerte már. Messze járunk hát a krónikások által leírt háborús és zavaros nyugtalanságtól.

Milyen tehát ma – e dokumentumok tükrében – Földnélküli János portréja? A király jelleme továbbra is ijesztő marad. Igen gyanakvó természetű volt, és különösen kegyetlenül büntetett. Így például hagyta, hogy az árulással vádolt ír főnemes, Guillaume de Braose fia és felesége éhen haljanak. Ami Artúr halálát illeti – bár konkrét bizonyíték nincs -, valószínű, hogy János valóban meggyilkolta. Ugyanez nem mondható el Geoffroy de Norwich esetében, mivel a gyilkosságot ez esetben meg lehet cáfolni. Pénzügyi követelései nagyon nagyok voltak, s az is igaz, hogy minden ürügyet kitalált arra, hogy valamiféle pénzbírságot vezethessen be. Más részről pozitívumokat is fel lehet sorolni. A szegények számára étel- és italosztást szervezett, beteg szolgáinak pénzt adott. Nem állt távol tőle az sem, hogy adományozzon az apátságoknak és a templomoknak.

A feljegyzések szerint idejét mindig aprólékosan osztotta be, és utazásai szakaszait pontosan rögzítette. Számos középkori uralkodónál műveltebb volt. Latinul, franciául és angolul olvasott, s tanítója, a híres jogtudós, Ranulf Gianvill megkedveltette vele a filozófiát, a jogtudományt, a történelmet és a teológiát. János soha nem vált meg könyveitől, melyeket 1203-ban még a normandiai hadjárat alkalmával is ládákban küldetett maga után. Könyvtárában a kánonjogi könyvek mellett ott találhatjuk Szent Ágoston: Isten országa című művét is. Ami hadvezéri képességeit illeti, olykor bravúros megoldásokkal tudott előállni: az 1203-as hadjárat alkalmával egy XIII. századi hadsereg számára elképesztő sebességgel – két nap alatt 150 kilométert tett meg lepte meg a francia hadsereget. Bár nem volt kiemelkedő hadvezér, a „puha kard” gúnynévre sem szolgált rá. Gondosan ügyelt arra, hogy alattvalóit helyesen kormányozza. Saját maga is minduntalan igazságot osztott, és gyakran kérte a bírákat arra, hogy késleltessék a pereket addig, amíg ő oda nem ér. A bírák gyakran konzultáltak vele, sőt a peres felek is többször követelték azt, hogy a király ítélkezzék felettük. Halála előtt 15 nappal, a teljes erővel dúló polgárháború idején is egy bíróságon elnökölt. Tudatában volt királyi teendőinek, rendszeresen részt vett tanácsa ülésein. Személyesen foglakozott a helyi és a központi közigazgatással. Az angol hajózás fejlődése is sokat köszönhet neki, 1205-ben mintegy 51 királyi gálya állomásozott tizenöt kikötőben, szabályosan felszerelve és jól fizetett legénységgel ellátva. A pénzügyi igazgatás szintén figyelme tárgyát képezte. A kincstárat, amely Winchesterben volt, a többi kormányszervhez közel, Westminsterbe költöztette.

Végső soron tulajdonságai és erkölcsi magatartása nem nagyon tért el kora más uralkodóiétól. S hogy János képe elhomályosult, az annak volt köszönhető, hogy egyetlen kivételes képességgel sem rendelkezett. Jánosnak kétségkívül jó uralkodói hírneve lehetett volna, ha más korszakban él.

Georges Minois: La légende noire de Jean sans Terre (Földnélküli János fekete legendája) L'Histoire N°164 1993. március 24-31. p.

Kisérdi Viktória