Klió 1994/2.
3. évfolyam
A KÖZÉPKOR
TÖRTÉNETE
Jürgen Weitzel:
Törvénykezési
szövetség és jog. Vizsgálódások a frank-német középkori jogértelmezésről
Ahhoz,
hogy egy jogtörténeti habitációs dolgozatot, mint amilyen Weitzel szóban forgó munkája,
részletesebben tárgyaljunk egy agrártörténeti lapban, szükség van előzetes,
indokló megjegyzésre. Weitzel olyan új középkorképet bocsát vitára, amely
annyiban jelentős az agrártörténet számára, hogy a falusi társadalomnak megvan
benne a biztos, saját helye. Weitzel vizsgálódásának középpontjában a jog, mint
a középkor társadalmi és politikai rendszereinek kulcsfogalma áll, és szerinte
ezeket a rendszereket semmi esetre sem a királyok és hercegek határozták meg.
Bár részletesen ír például a királyi bíráskodási jogról (214–353. old.,
390–433. old.), valamint a palotagrófokéról és a királyi követekéről is
(354–390. old.), mégis a népi bíráskodás áll a középpontban. A dolgozat
célkitűzése, ahogyan azt az alcím jelzi, hogy kifejtse a „frank-német középkori
jogértelmezést”, az ehhez kapcsolódó „elképzeléseket” és „intézményeket”. Ennek
a szándéknak a tengelyében tulajdonképpen az általános jogtan áll (5. old.),
amelyet általános államelméletté illene és kellene is továbbírni. Weitzel
hangsúlyozza kérdésfeltevésének módszertani széleskörűségét: az
antropológiának, az etnológiának és a szociológiának kell segédkeznie a
hagyományos jogtörténeti-rendszerező szemléletmód korlátai áttörésében; a
történelmi valósághoz való közelségnek kell a jogban végbemenő változásokat
feltárnia. Mindezt idáig a jogászok hagyományos rendszerező eljárása inkább
megnehezítette.
A
„frank-német középkornak” megvannak a térbeli, időbeli és tárgyi korlátai.
Mivel Spanyolország, Itália és Dél-Franciaország nem állt „frank befolyás” alatt,
a kutatási terület Franciaországra és Németországra korlátozódik, a Keleti
Frank birodalmat tulajdonképpen egyértelműen előnyben részesítve. Időben a
bemutatás – az ókorba és az újkorba történő sok kipillantással – a késő
középkort fedi le. Ennek ténylegesen megfelel, hogy szóbeli jogi kultúráról van
szó, s ez Weitzel számára széles körű értelmezési lehetőségeket von maga után –
a szóbeliségnek a jogban ugyanis eljárásjogi konzekvenciái vannak –, és
elősegíti, sőt egyenesen megköveteli a közösségi formákat a jogi
döntéshozatalban. Weitzel élesen elkülönít két világot: szóbeliséget és
írásbeliséget: „A jog tekintélye vagy a kimondott szóban vagy írásban rejlik,
vagy a szövetség tagjainak jogi meggyőződésében vagy a betűkben.” (1474. és
köv. old.) A szóbeli jogi kultúra egyszerű jogi fogalmakat feltételez, és
kedvez a társadalom mélyen gyökerező részvételének a jogi döntéshozatalban, a
határozathozatalban és a jogalkotásban. Ebben látja Weitzel a frankok
hozzájárulását a középkori jogrend kialakításához: „Ez egy korai társadalom
jogi elképzeléseinek primitívségében és a szövetség gondolatának különösen erős
kifejeződésében.” (11. old.)
A
vizsgálat mindig új lendülettel járja körül a jog fogalmát. Ezt nem tárgyi
korlátként kell felfogni, éppen ellenkezőleg, Weitzel megpróbálja a jog
jelentőségén keresztül a középkor világát megfejteni. Ezeknek a fáradozásoknak
az eredménye abban a figyelemre méltó mondatban összegződik, „hogy a bíróság és
nem a törvény áll a középkori állam- és jogértelmezés középpontjában.” (21.
old.) Ennek a bíróságnak a sajátossága, hogy „törvénykezési szövetségként”
jelenik meg. A törvénykezési szövetségben éppenséggel „a közösség jogi-normatív
rendezettsége” fejeződik ki (95. old.), amiből az következik, hogy „a középkori
hatalom minden formája alapvetően törvénykezési szövetségi vagyis sajátos módon
bírói, ugyanakkor törvényes, kötött.” (61. old.) .
Azáltal,
hogy Weitzel a rendelkezésre álló forrásokban a „joghoz” tartozó kifejezéseket
feltárja, megmutatja, hogy jelentése mit hordoz és mit képes hordozni. A jog
ölt testet bizonyos mértékben a „bíróságban”, az „ítéletben” és az ítélet
alapjául szolgáló „eljárásban”. Bármit is vizsgál Weitzel, az „eljárást” a
„bíróságon” vagy a bírósági eljárás során hozott „ítéletet”, az elemzések mindig
egy közös pontban futnak össze. Az ítélet megegyezik a szövetség tagjainak
véleményével, nézetével, csupán hosszú fejlődési folyamat során válik majd egy
állami szerv parancsként kiadott döntésévé. Az eljárás – ahogy Weitzel mondja –
nélkülözi az urak minden „jogértelmezési hatalmát”, noha ők garantálják a
békét, igazságszolgáltatást és a jogrendet, ők is alá vannak vetve a
törvénykezési szövetségnek és az általa meghatározott jogrendnek, legyen szó
akár az egész közösségről, akár egy bíróról. Weitzel középkorszemléletében a
„törvény” az eddigi kutatás merő fikciójává csökevényesedik. Az uralkodók és az
urak törvényei vagy jogi helyzete ugyanis gyakran bíráskodásra alkalmasak, és
mint ilyeneknek szükségük van a törvénykezési szövetség jóváhagyására. (Vannak szép
példák a XVI. századi Elszászból, amelyek azt mutatják, hogy az ilyen jogi
felfogás sokáig, egészen a korai újkorig tovább élt.) Az úr jogértelmezési
hatalommal sem rendelkezik, nemhogy a joggal önmagával. A bíróság végül teljes
államosítása az újkorban azt jelenti, hogy sikerül a bíró szerepét a fejedelmi
törvénykezési szándék végrehajtására csökkenteni.
Weitzel
magától értetődően ismeri az uralkodói törvényt és kiváltságot. Még ha nem is
bocsátkozik bele mélyebben, a törvénykezési szövetségi alapon nyugvó jogi és
uradalmi rendszerről alkotott felfogás konkurencia nélkül marad. Ezzel – csak
azért mondom, hogy Weitzel helyzetét egészen kiélezzem – a középkor, ha
köntösétől, amelyet történészek generációi aggattak rá, megfosztjuk,
demokratikus korszakká válik. Természetesen ezt nem a jelenkor politikaelméleti
vagy alkotmányjogi értelmében gondolja Weitzel, mégis a „törvénykezési
szövetség és demokrácia” fogalompárral egyensúlyoz (143–148. old.), és ezt
kétségtelenül azzal a szándékkal teszi, hogy a középkori jognak a pozitív
tartalmú „demokratikus” kifejezéssel a nagyobb humanitás méltóságát biztosítsa.
Ebben nem játszik szerepet, hogy a terminológiai játszadozások a demokráciával
és a törvénykezési szövetséggel egy különben „masszív” könyvben a leggyengébb
részekhez tartoznak. A germán jogtörténet elvi kritikájának vizsgálópadján van
a helye mindenképpen annak a középkor-képnek, amely a következő elemekből
tevődik össze: szövetség, a szövetségi tagok viszonylagos egyenlősége, a
szövetségi tagok jogértelmezési hatalma; ez a kép azonban az uralmat, hatalmat,
viselkedési törvényhozást, törvényt – metaforikusan szólva – egy másik bolygóra
telepíti: az újkorba. Aki a „falusi jogot” ismeri, sokszorosan hajlani fog
arra, hogy Weitzel álláspontját támogassa. A fennmaradt késő középkori
földesúri jogszabályok elég gyakran bizonyítják az uraság különösen szerény
mozgásterét és a bíróság tagjainak ítéletétől való rendkívüli függését: ez így
van a délnémet-svájci térségben[1] és a
birodalom nyugati felének nagy részén is.[2]
Másrészt
létezik egyidejűleg a falusi jog, amely egyértelműen magán viseli az urasági
mandátum bélyegét. Ennek eredetér újra meg kellene magyarázni, ha semmi sem
lenne a középkorban az uralkodói törvénnyel, amelyről történészek generációi
gondolták, hogy ez jelenti a nemesség lényegét.
Weitzel
munkájának erőssége az, hogy nem köt kompromisszumot. Az „isis” felfogás,
amelyet közkedvelt álláspontok és uralkodó dogmák vallanak a középkorról, s
amely az „uralkodás és szövetség” fordulatokban jelenik meg, nem módosul a
„törvénykezési szövetségre” való áthelyezéssel. A középkor alakul újjá. Ez
megköveteli a ma és a tegnap kutatásainak gyakran jótékonyan frissítő,
alkalomadtán azonban nem elég meggyőzően előadott kritikáját. Tudósok egész
generációinak kell megtudniuk abban a tömör és dísztelen formában, amit a
jogászok szeretnek, hogy eredményeik empirikusan nem bizonyítottak logikailag
nem meggyőzőek, nézőpontjukat tekintve nem ideológiamentesek. Weitze1 művének
monumentális jellegét adja a kutatási álláspontokról folytatott vita ezen
fajtája is, ami persze azt a nagy előnyt eredményezi, hogy tüzetes
információkat kapunk a középkori jog- és alkotmánytörténet számos vitatott
kérdéséről. A kritika alkalmat ad Weitzelnek, hogy kitérők formájában, mintegy
fő tézisén túl, szám os alárendelt nézetet és felismerést is bemutasson
bizonyos mértékben. A könyv egyik varázsát jelenti a nézőpontok gazdagsága is.
A
mű nem csak terjedelmét, az irodalom feldolgozását és az anyagtömeg átjárását
tekintve monumentális, hanem elvárásait illetően is. Hiszen nem kevesebb akar
lenni, mint egy új vázlat a középkorról. Weitze1 kérdésfeltevése mögött
megmagyarázható módon az élet minden területének eljogiasulási·folyamata és az
emberek jogalkotásból való kirekesztése miatti kellemetlen érzés áll. Ez ad e
tárgynak mindenképpen aktualitást.
Weitzel,
Jürgen: Dinggenossenschaft und Recht. Untersuchungen zum Rechtsverstandnis im
frankisch-deutschen Mittelalter (Törvénykezési szövetség és jog. Vizsgálódások
a frank-néntet középkori jogértelmezésről) (Quellen und Forschungerr zur
höchsten Gerichtsbarkeit im Reich 15), 2 Teilbde., Böhlau Verlag, Köln-Wien
1985, zusammen 1526 S.
Peter Blickle (Bern)
Fordította:
Zsigóné Vincze Katalin