Klió 1994/2.

3. évfolyam

ÓKOR

Giusenpe Zecchini:

Attila Itáliában

Giuseppe Zecchini a következő kérdésre keresi a választ cikkében: miért támadta meg Attila Itáliát 452-ben, illetve miért csak ekkor tette ezt meg. Az eddig javasolt magyarázatokkal szemben, melyek a támadást a Galliában elszenvedett vereség megtorlásaként fogják fel, Zecchini a Bury, majd később Bussagli nevéhez fűződő elméletet fejleszti tovább, ennek részletesebb kidolgozását ismerteti velünk. A kérdés tárgyalásában Bury és Bussagli a hangsúlyt a Honoria-epizódra helyezték: a cikk szerzője is ezt a szálat követi nyomon, s arra a következtetésre jut, hogy ez az epizód egy modellkövetésének köszönheti létrejöttét. A mintául szolgáló eseménysor a következő: Honoria anyja, Galla Placidia feleségül megy egy barbár királyhoz, Athaulfhoz, s azt tervezik, hogy testvérétől, az akkor uralkodó Honoriustói átveszik a hatalmat, ha másképp nem, öröklés útján, ugyanis még Honoriusnak nem született fiúgyermeke, Galla Placidiának volt egy fia, akit – talán nem véletlenül – Theodosiusnak neveztek. A történet vége: Theodosius és Athaulf meghalnak, Galla Placidia III. Valentinianus kiskorúsága idejére még egy dararabig hatalmon van, erről fia nagykorúsága elérkeztével le kell mondania. Hogy még egyszer a hatalom közelébe juthasson, a szerző szerint, megpróbálja lepergetni újra ugyanezt a történetet, ezúttal más szereplőkkel. Aiusromanumot, a római polgárjogot garantáló római hercegnő ezúttal Honoria lett volna, s a barbár király szerepére, aki katonai erejét a gyengélkedő Róma szolgálatába állította volna, Attilát jelölte ki, aki ekkor már ráadásul magister militum, katonai főparancsnok is volt. A terv ezúttal sem sikerült, bár Attila kedvező választ küldött a házassági ajánlatra, III. Valentinianus azonban nem adta áldását a frigyre, hiába próbálta ennek szükségességéről őt II. Theodosius (aki ekkor igen jó kapcsolatban volt Attilával) meggyőzni: Honoriát sürgősen adják férjhez egy szenátorhoz. Egyedül ennek a tervnek a létezésével és az ehhez való makacs ragaszkodásával magyarázható, hogy Attila miért nem hagyta magát provokálni Valentinianus becsmérlő válaszai által. A támadásra a 450-es esztendő második felének kedvezőtlen fordulatai bírják rá: meghal Theodosius, helyére a másik magister militum, az Aetiust támogató Marcianus kerül, Placidia pedig eltűnik. Attila ekkor szánja rá magát a döntő lépésre: támadást indít a Nyugat-római Birodalom ellen. Először Gallia ellen fordul, ahol sok probléma várrá, melynek megoldására Aetius képtelennek bizonyult. Így tehát Attila, csakúgy, mint Athaulf, magára veszi a római mulasztásokat.

A Placidia–Athaulf-séma még most is érezteti hatását. A vereség a két helyzet közti különbségnek köszönhető. Míg Athaulf barbárok ellen harcolt, Attilának az egyetlen törvényes császár seregével és annak szövetségeseivel kell felvennie a harcot. A koncepcióból következik, hogy Zecchini végső soron Attila itáliai támadásának okát is a már leírt Placidia-féle minta követésében látja: a hadjárat célja ezek szerint Attila jegyesének kiszabadítása lett volna, a hun király tehát még ekkor sem tett le a házassági tervéről. Azt azonban most sem sikerült megvalósítani. Attila serege csupán Milánóig, illetve Paviáig jutott, az éhség, a pestis és Marcianus közbelépése visszavonulásra kényszerítették katonáit.

Az eredeti tervhez való makacs ragaszkodásról némi fogalmat alkothatunk Jordanesnek a szerző által citált megjegyzéséből, miszerint Attila csak I. Leo követségének rábeszélésére tett le a továbbnyomulásról. Zecchini kiemeli, hogy maga Attila végig tudatában volt a közte és a vizigót királyok között fellelhető párhuzamnak, és mindvégig ennek hatása alatt cselekedett. Szellemes megfigyelés, hogy ez a párhuzam Attila halálával kapcsolatban is megfigyelhető: nem sokkal az itáliai kudarc után saját dominiumán orrvérzésben halt meg.

Giusenpe Zecchini: Attila Itáliában. AEVUM (Rassegna di scienze storiche Iinguistische e filologiche) LXVII. évf., 1993. jan–ápr., p. 189–198.

Kiséry Zsuzsa