Klió 1994/2.

3. évfolyam

ÓKOR

Domenico Magnino:

Appianosz: A polgárháborúk

A római történelem alapvető fontosságú eseményét elbeszélő Appianosz történeti-írói módszeréről, elveiről, forráshasználatáról és művének szerkezetéről szél Domenico Magnino tanulmánya. A polgárháborúk öt könyve a Gracchusok fellépésétől Sextus Pompeius haláláig terjedő eseményeket a részek nagyaránytalanságával mutatja be, mivel az első. könyvben kb. 63 év eseményeit beszéli el (Kr. e. 133-tól 70-ig), miközben a többi négy könyv egy kicsivel kevesebb mint 30 éves időközt ölel fel. A második könyv Catilina tetteitől Caesar haláláig és temetéséig mondja el az eseményeket, a könyv elején csak rövid utalás történik a Kr. e. 70 és 63 között történtekre. A második könyv végén található Caesar és Alexandrosz összehasonlítása is, ami az előző egységes elbeszéléstől különálló résznek tekinthető. A harmadik könyv a Kr. e. 44 márciusától a 43 októberéig tartó időt, a negyedik könyv pedig a 43 októberétől 42 szeptemberéig tartó eseményeket örökíti meg. Az utóbbi tartalmazza a triumvirek proscripciókról szóló rendeletét, amit Appianosz teljes egészében megörökít, bejelentve, hogy azt eredeti latinból fordította görögre, majd egy ezt követő morális célzatú kitérő, ami a fő elbeszélésbe ékelődik, példák során keresztül metszetet nyújt számunkra a társadalomról a trium viri proscripciók pillanatában. A könyv a philippi csata leírásával zárul, és a szerző pozitív ítéletet fejez ki Brutusról és Cassiussól, a kettőjük érdemeire és eszményeire vonatkozóan, kiemeli szándékuk tisztaságát, hogy nem a tisztségek vagy a meggazdagodás iránti vágy hajtotta őket, de bűnükül rója fel, hogy egy tisztségben lévő, szent és sérthetetlen magistratusra emeltek kezet. Az ötödik könyv hét év történetét mondja el Philippitől Itália két részre szakadásán, Perugia ostromán és a misenumi megegyezésen át Sextus Pompeius haláláig, amiről nem lehet tudni, hogy kinek a parancsára történt. Az utolsó fejezetben Appianosz bejelenti szándékát, hogy „illír történetet" fog írni.

Az anyag egyenlőtlen felosztását befolyásolhatta a rendelkezésre álló kortárs források gazdagsága is, mert sokan írtak Róma történetének ezen döntő pillanatairól, és nem lehetett nehéz ezeket a szükséges könyveket beszerezni, ha Gellius a Kr. u. II. század közepén még Fabius Picter-művet is talált egy könyvkereskedésben, bizonyára sok más mű is fellelhető volt. Appianosz irodalmi felkészültséget a kultúra egyes képviselőivel való bizalmas viszonyával is bizonyítani lehet (pl. Frontónak Antoninus Piushoz írott leveleivel).

A II–V. könyvek elbeszélése lényegileg összefüggő és következetes, a Caesar-Alexandrosz párhuzam is az események elbeszéléséhez kapcsolódik, és a proscripciókról szóló edictum utáni példák hosszú sorának az a funkciója, hogy az itáliai állapotokat mutatja be. Az első könyvben azonban ez az összetartás nem figyelhető meg ilyen módon.

A műben gyakoriak a szerző olyan közbeszúrásai, amelyek az elmondottaktól eltérő hagyományokra utalnak, még ha legtöbbször nem adja is meg a forrás nevét, amelyből merít, másszor pedig személyes kritikai észrevételeit fogalmazza meg az elbeszélt eseményekkel és személyekkel kapcsolatban, vagy a politikai-jogi intézményrendszert és azokat a szokásokat magyarázza, amelyek egy nem római származású olvasónak nem magától értetődőek.

Appianosz eltérő források adatairól beszél pl. a Pharsalosznál jelenlévő caesari és pompeiusi haderőkkel kapcsolatban, bejelenti, hogy a megbízhatóbb adatokat követi, de idézi azokat az adatokat is, amelyeket nem tart hitelt érdemlőknek. Ez a hely is bizonyíték arra, hogy a történetíró nem csak egy, hanem több forrást követ, mivel nem valószínű, hogy szóról-szóra megismétli a forrásokban lévő első személyű állításokat. A Pharsalosznál elszenvedett veszteségekkel kapcsolatban is több forrás eltérő adataira utal, név szerint is idézi Asinius Pollio véleményét, aki szerint a megölt pompeianusok száma hatezer.

Amikor Octavianus Campaniaban a caesari coloniákban hadsereget toboroz, a katonák számáról szintén eltérő adatok vannak. Ennél a résznél úgy tűnik, hogy e közlés Octavianusszal ellenséges forrásból ered, amely csökkenteni akarta Octavianus befolyását és népszerűségét.

Antonius és Lepidus kibéküléséről szólva Appianosz megjegyzi, hogy van olyan vélemény, miszerint Lepidus Antonius lábai elé vette magát, de nem mindenki tartja elfogadhatónak ezt a verziót, és ő személyesen nem hiszi, hogy megfelelne a valóságnak, mert Lepidusnak nem volt oka ekkora félelemre. Ez a rész is jól példázza a történetíró kritikai magatartását.

Csak kevés esetben határozza meg egyértelműen a használt forrást: a philippi csata után Brutus katonái betörtek Octavianus táborába, aki azonban nem tartózkodott ott, mert előző éjjel egy álom felébresztette. Ez a közlés, ahogy Appianosz mondja, Augustus Autobibliográfiájában található.

Az esetek egy részében nem lehet kizárni azt, hogy az eltérő vélekedések feltűnnek már az alapforrásban is, de mindegyikre nem tartható ez az állítás. Vannak más részek is, amelyekben a szerző reflexióját mondja el, személyes emlékeit, kritikai észrevételeit, vagy összehasonlítást végez a régi idők és saját kora között, A kritikai álláspont megnyilvánulásának tekinthető, amikor a szövetséges háborúról szólva azzal indokolja az elbeszélésbe való beiktatását, hogy ez a háború Róma belső politikai harcából eredt, és egy másik, sokkal nagyobb lázadáshoz vezetett. Személyes ítéletét fejezi ki akkor is, amikor azt mondja, hogy Sulla azért mondott le a diktatúráról, mert megcsömörlött a hatalomtól és a háborúktól, és visszavonul tan, vidéken akart élni.

Végső következtetésként az vonható le, hogy Appianosz nem hétköznapi kompilátor, mint ahogy sokáig annak tartották, és nem csekély forrást vesz figyelembe műve megírásakor, mert a szerző tárgyához kritikai viszonyulásának sok jele található a műben. Tehát történész módjára járt el, gondosan informálódott a periódusról, amelyről írni szándékozott, olvasott, kritizált, kiegészített, ahogy a pontos információ érdekében a körülmények követelték. Ezzel lehet magyarázni azt, hogy a mű tendenciája nem egységes, egymás mellett léteznek benne Antonius- és ezzel ellentétben Octavianus-barát közlések, vagy szenátuspárti és szenátusellenes megnyilvánulások, illetve monarchia- és köztársaságpárti részek is.

Domenico Magnino: Le Guerre Ci vili di Appiano (Appianosz: A polgárháborúk) In: Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt, II. 34. 1993. New York=-Berlín, 523-554.

Óbis Hajnalka