Klió 1994/2.

3. évfolyam

ÓKOR

D. Briquel:

Az etruszkok, a tornyok népe

Az etruszkok az a nép, amely a görögön és a rómain kívül, illetve néhány nagy és ősi közel-keleti civilizáción kívül, mint amilyen pl. az egyiptomi, jelentős kultúrát hozott létre a Földközi-tenger medencéjében a klasszikus antikvitás során. Tény, hogy ennek a sok önálló vonást felmutató etruszk műveltségnek, amely maga sem kerülhette el a görög hatásokat, jelentős szerepe volt magának a római civilizációnak a kibontakozásában és korai formálódásában. Ezért is marad fontos kérdés, mi is az eredete ennek a számottevő ókori itáliai etnikumnak, amely a maga önálló arculatát sokáig megőrizve, hosszú időn át befolyással volt mind a világtörténelem, mind a kultúra alakulására.

A probléma annál izgatóbb, mivel már az ókorban titok és homály övezte az etruszkok eredetét. A klasszikus antikvitásban főképp két elmélet forgott közkézen a másképpen tirrénnek is mondott nép származásával kapcsolatban. Az egyik felfogás a görögök előtt a Mediterráneum körzetében élő ugyancsak legendás pelaszgokkal hozta kapcsolatba az etruszkokat, akik ezek szerint a bevándorló pelaszgoktól eredtek volna. A másik nézetet a történetírás atyja, a görög Hérodotosz fogalmazta meg, aki kis-ázsiai informátoraitól úgy tudta: az első etruszkok a keleti Lüdiából bevándorló telepesek voltak, akiket a kisázsiai Atüada uralkodó család egyik hercege vezetett. Volt azonban az ókorban az etruszkok eredetével kapcsolatban még egy harmadik, kevésbé elterjedt feltételezés is, amelyet számunkra egy Augustus korában élő görög történetíró, sokak szerint az etruszkológia tudományának megteremtője: a halikarnasszoszi Dionüsziosz fogalmazott meg. Ez a szerző úgy értesült, hogy az etruszkok valójában mindig is Itáliában éltek, azaz bennszülöttek, őslakosok voltak.

A kiváló francia tudós, Dominique Briquel, a nagyhírű École Normale Supérieure és a Dijoni Egyetem tanára, kutatásai során részben ezeket az elképzeléseket is górcső alá vette. Két, korábban megjelent munkájában (Les Pélasges en Italie, recherches sur I'histoire de la légende = A pelaszgok Itáliában, kutatások egy legenda történetéről, 1984; L'origine Iydienne des Étrusques, histoire de la doctrine dans l' Antiquité = Az etruszkok lídiai eredete, ezen elmélet története az ókorban, 1991) a két előbbi teóriát taglalta nagy részletességgel, míg ebben a mostani könyvében a Dionüsziosz Halikarnasszeusznál fellelhető elképzelést mutatja be, megvilágítva keletkezését és értékét.

A szerző nem rejti véka alá, hogy ma már túlhaladott a kérdésnek eme hagyományos felvetése, hogy honnan is jöttek az etruszkok. Ma már ugyanis tudjuk, főképp Pallottino kutatásai nyomán, hogy az etruszkok etnogenezise ugyanolyan hosszú, bonyolult és soktényezős folyamat volt, mint ahogy a francia, az olasz és megannyi más európai nép kialakulása. Mégis tudomány és kultúrtörténeti szempontból megvan a maga jelentősége az etruszk nép eredetével kapcsolatos elméletek vizsgálatának is, hiszen ezek jól mutatják az antik tudomány egyik sajátos probléma- felvetését, az ún. origines gentiumot, vagyis a népek születésének jellegzetes keresését, amely a modern tudományok, így az etruszkológia keretei közt is éreztette hatását. Mindebből következik, hogy Briquel jelen írásának is elsősorban tudomány- és művelődéstörténeti szempontból van meg a maga fontossága.

Mindezek után a mű konkrét eredményeit a következőkben foglalhatjuk össze. Az etruszkok itáliai őslakos voltának elképzelése Briquel nyomozásai alapján a Kr. e. 4. század elején alakulhatott ki Szirakúzában, az ottani zsarnok (türannosz), I. N. Dionűsziosz környezetében. Vergilius ókori magyarázójának, Serviusnak az etruszk Caere (ma Cerveteri) kikötővárosára, Pyrgire (görögül Pűrgoi) vonatkozó megjegyzése ugyanis azt sugallja, hogy az itteni szentély elleni Kr. e. 384/383-as szirakúzai támadás kapcsán vetődött fel első Ízben az a nyilvánvalóan politikai fogantatású elképzelés, miszerint az etruszkok bennszülöttek Itáliában. Ez a beállítás tudatosan kívánta elvetni a tirréneknek a pelaszgokkal, illetve a lídekkel való azonosítását, mert az etruszkokat teljesen barbár, a görögöktől élesen elhatárolódó etnikumként szerette volna feltüntetni.

Az etruszkok itáliai autokhthón voltának gondolata valószínűleg annak a szicíliai görög történetírónak, Philisztosznak a munkájában nyert megfogalmazást, aki a Kr. e. 5/4. század fordulóján élt, és csak töredékekből ismert munkásságában behatóan tárgyalta Szicília történetét, így részletesen kellett foglalkoznia a Pyrgi elleni támadással is, minthogy ez központi eseménye volt a szirakúzai Dionűsziosz és az etruszkok közt kirobbant ama konfliktusnak, amely Görögországban nagy visszhangot váltott ki. Minden bizonnyal a jelzett esemény leírása kapcsán adta elő Philisztosz azt a felfogást, hogy az etruszkok valójában őslakosok Itáliában. Az elképzelés alapja egy népetimológia volt, párosulva az etruszkok települési körülményeivel kapcsolatos feltételezhető tapasztalati megfigyelésekkel.

Egész pontosan a következőkről lehet szó, Az etruszkokat a görögök egy feltehető etruszk turs szótőből levezethetően türrhénoinak, vagy tűrszénoinak mondták, ahogy erre megy vissza a latinoktól alkalmazott Tuscus elnevezése is az etruszk népnek. Philisztosz ezt a türszénoi megjelölést összekapcsolta a bizonyára ősi mediterrán eredetű görög türszeisz, vagyis „tornyok” értelmű szóval. A görögök tehát hasonlóképpen fogták fel a türszénoi népmegjelölést, mint ahogy nézetük szerint a Fekete-tenger vidékén élő Mossűnoikoi (latinul: Mossynoeci), vagyis mossünoikoszok is azokról a mos/s/zünokról, torony szerű faházakról kapták a nevüket, amelyekben laktak, úgyhogy megjelölésük valójában annyit tesz: „toronylakók”. A mosszünoikoszokkal kapcsolatos eme felfogást, amely megvan Xenophónnál, Apollóniosz Rhodiosznál és Sztrabónnál, s amelyről talán már Hekataiosz is tudott, vitte át egy görög szerző az etruszkokra a már említett módon, azaz úgy, hogy összekapcsolta a türszénoi névalakot a tornyokkal, ami görögül tűrszeisznek hangzott.

Ennek a felfogásnak a kialakulását megkönnyítette a Pyrgi kikötőváros elleni szirakúzai támadás, amely széles földön híressé tette ezen etruszk település nevét. A görögök ugyanis arra gondoltak, hogy a Pyrgi megjelölés a görög pürgosz szóra megy vissza, amely ugyanúgy tornyot jelent, mint a másik görög főnév: a türszisz. Számukra a Pyrgi név tehát ugyanazt jelentette, amit a tűrszeisz, vagyis „tornyokat”, s ennek megfelelően gyanakodtak arra, hogy az etruszkok, vagyis a türszénoi igazából „toronylakók”, akárcsak a mosszünoikoi. Ezért is beszél azután Servius Pyrgi kapcsán castellum-ról, erődítményről, holott más források erről nem tudnak, s az eddigi régészeti leletek sem igazolják toronyszerű erődítmény(ek) meglétét Pyrgiben. Ez egyébként nem is igen valószínű, mert a rabló portyázást végző szirakúzaiak valójában könnyűszerrel bevették a kikötőt.

Mindebből nyilvánvaló, hogy az autokhthón etruszkokra vonatkozó felfogás azon nyugszik, hogy – egyfelől ezt a települést, Pyrgit ősi etruszk anyavárosnak, úgynevezett métropolisznak tudták, másfelől kapcsolatba hozták ama „torony” jelentésű görög „pürgosz” főnévvel, amely ősi mediterrán eredetű lehet, s ugyanúgy megvan Trója egykori citadellájának a nevében (Pergamosz), miként a német Berg/Burg szavakban.

Az ilyen módon ama Cortonához hasonlóan, amelynek szomszédságában ugyancsak van egy a piagosszal kapcsolatba hozható hegy: Monte Pergo, s ahová Nanosz/Ulyxes ősi királysírját is képzelték, úgyszintén etruszk anyavárosként számon tartott Pyrgi népetimológiája segített hozzá „toronylakó” etruszkok itáliai őslakosokként való számon tartásához. Ez a Philisztosztól hangoztatott nézet azonban a klasszikus antikvitásban nem igen vert gyökeret túlságosan széles körben, mert ma már csak a halikárnasszoszi Dionűsziosz munkájában olvashatjuk. Igaz, ez a görög ajkú történetíró az elképzelés ismertetésekor azt a kifejezést használja: legúszi, vagyis „mondják”, ám ez lehet retorikus többes szám is, nem feltétlenül utal arra, hogy Philisztoszon kívül más ókori szerzők is hangoztatták ezt a teóriát. Nem zárható ki ugyanakkor az a megoldás sem, hogy esetleg a nagy római polihisztor, Varro is közvetíthette Dionűsziosz Halikarnasszeusz számára az autokhthón elméletet.

E felfogás felelevenítésével és hangsúlyozásával a halikarnasszoszi történetírónak az volt a célja, hogy Philisztosztól eltérően, Róma ügyére koncentrálva emelje ki az etruszkok barbárságát, akiknek szerinte semmi közük sem lehet a görögséghez és civilizációjukhoz. Így vált tehát már az ókorban politikai jellegű vita tárgyává az etruszk nép eredetének kérdése.

Mindezzel az érdekes kérdéskörrel D. Briquel rendkívül világos és élvezetes fogalmazásban ismerteti meg olvasóját, úgy, hogy a szerző roppant tudása cseppet sem hat nyomasztóan.

D. Briquel: Les Tyrrhenes, peuple des tours (Az etruszkok, a tornyok népe) Paris–Roma, 1993. 227 lap.

Havas László