Klió 1994/2.

3. évfolyam

NEMZETI KÉRDÉS KÖZÉP-KELET-EURÓPÁBAN

Bogo Grafenauer:

A szlovén történelmi tér és az állam – Geopolitika és demográfiai változások a szlovén történelemben

Az önálló Szlovénia létrejöttével megélénkült az érdeklődés a geopolitika iránt. A szlovénok világkongresszusa 1991-ben és 1992-ben is részletesen tárgyalta e kérdéskört, s az előadások anyagát – Seminar za studije geopolitiönega polozaja Slovenije (Szeminárium Szlovénia geopolitikai helyzetének tanulmányozására), és Okrogla miza o vplivu geopoliticnega polozaja Slovenije na strategijo razvoja Slovenije (Kerekasztal Szlovénia geopolitikai helyzetének Szlovénia fejlődési stratégiájára gyakorolt hatásáról), Ljubljana, 1992, címen könyvben is kiadták. 1993-ban jelent meg Ljubljanában Peter Kovacic–Persin Zaveza slovenstvu (Elkötelezettség a szlovénság iránt) című kötete, melynek egy része ugyancsak geopolitikai kérdésekkel foglalkozik.

Bár e kötetek számos érdekes szempontot és történeti tényt ismertetnek, a történelem, mint szakma iránt érdeklődő olvasó jobban teszi, ha Bogo Grafenauer neves szlovén történész tanulmányát olvassa el. A szlovén történeti területet vizsgáló szerző, aki a harminc as évek végén, a német fenyegetés árnyékában már elemezte Szlovénia geopolitikai helyzetét, leszögezi, hogy elemzésében a terület földrajzi vizsgálatáról van szó, amit kiegészít a történeti módszer és az a tudat, hogy mind maga a terület, mind a lakosság folytonos változáson megy keresztül. Felhívja a figyelmet arra, hogy, amíg a francia antropogeográfia (le géographie humaine) alapvetően az embert kutatta és a terület adta különböző „lehetőségekre” csak figyelmeztetett, addig a 19. századi német politikai földrajz a hangsúlyt a természeti tényezők által adott meghatározókra helyezte, amelyek e tudomány szerint ellentétben állnak az emberi kezdeményezőkészséggel és autonómiával.

Ez a nézetrendszer azonban nem azonos az ebből a svéd R. Kjellen által 1905-ben kidolgozott geopolitika fogalmával, amely a földrajz, az államtudomány, a történelem és a politika érintkezési pontját jelenti. Ez a „gyakorlati politikai földrajz”, amely az „élettér” (Lebensraum) fogalmával összefüggésben, a német hódító politika eszközeként fejlődött ki, Grafenauer szerint sohasem emelkedett a tudomány színvonalára. Ezt azért hangsúlyozza, mert mint a fent említett szlovén kötetek címe és néhány írása tanúsítja, a terminológia területén igen nagy a bizonytalanság.

Az írás ezután a szlovénok lakta terület jellemzőit vizsgálja. Alapvető jellemzőként említi, hogy Szlovénia területe nagy, eltérő földrajzi egységek – a Duna-mente, a Keleti-Alpok, a Balkáni-félsziget, az Appennini-félsziget –, más szóval a Földközi-tenger északi részének és az európai kontinens hegyvidéki területének találkozópontja. E tény történeti jelentőséget a 18. századtól kezdve kapott, amikor Trieszt az Alpesi-Duna menti Habsburg Monarchia jelentős kikötője lett. A terület egyúttal különböző völgyek, utak – Bécs–Ljubljana–Trieszt, Párizs–Ljubljana–Belgrád–Isztambul, Moszkva–Budapest–Ljubljana–Trieszt – kereszteződésében fekszik. Az erősen hegyes-völgyes természeti környezet az egyik legfőbb oka annak, hogy akis létszámú szlovénság hét nagyobb, s ezen belül mintegy 50 kisebb dialektust beszél, ami, bár erről Grafenauer itt külön nem szól, nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az egységes szlovén nemzeti tudat csak későn és lassan alakult ki a 18. század végén, a 19. század elején. Ebben, és ezzel összefüggésben a lakosság addigi elzártságának megszüntetésében nagy szerepe volt a 18. században megkezdett nagyobb szabású útépítéseknek.

A határok kérdését vizsgálja Grafenauer megállapítja, hogy a magyarokkal és a horvátokkal érintkező határ – apróbb változásoktól eltekintve – nagyjából a 11. századtól kezdve állandósult, olyannyira, hogy bár a horvát és a szlovén nyelv határ menti dialektusai egymáshoz igen közel állnak, a lakosság itt nem keveredett. A tengerparti sávot kivéve ugyancsak elég világos nyelvi határ alakult ki az olaszokkal és a magyarokkal érintkező szlovén területeken, míg az osztrák-németek számos helyen a szlovénokkal keveredve éltek. Ugyanakkor az első világháború a szlovénok kárára jelentős változást eredményezett az olasz-szlovén és a szlovén-osztrák határon, s ennek az alábbi igen komoly következményei lettek.

Az első világháborút lezáró békeszerződések következtében a szlovénok egyharmada idegen (olasz, osztrák, magyar) fennhatóság alá került, s erős asszimilációs hatásoknak volt kitéve. Az olasz fasiszták uralma elől nagyszámú szlovén menekült Dél-Amerikába, illetve az akkori jugoszláv államba. A jelenleg folyó szlovén–olasz viták tükrében figyelemreméltó Grafenauer azon adata, amely szerint a második világháborút lezáró békeszerződések következtében Szlovéniának juttatott területen (az 1910-es népszámlálás adatainak kivetítése alapján) az olaszok száma 30 ezer körül volt, akik közül mintegy 25 ezer áttelepült Olaszországba. Másfelől az olaszországi szlovénok száma az 1910-es 125 ezerről 1980-ra mintegy 60 ezerre csökkent. Az osztrák–szlovén határ a második világháború után nem változott, az ausztriai szlovénok száma viszont a kisebbségvédelemről szóló osztrák törvények ellenére is rendkívül erősen csökkent. Míg 1951-ben a Karintiában élő szlovénok a lakosság 36,4 %-át tették ki, 1981-re az arány 11 %-ra csökkent. Még döbbenetesebb (Grafeanuer szerint Európában egyedülálló) ez az adat, ha tudjuk, hogy az e területen élő szlovénok aránya 1846-ban még 97,5 %, de még 1890-ben is 85,4 % volt, s közben a terület összlakossága az 1846-os 89 ezerről 117 ezerre növekedett, jelentősebb kivándorlás pedig nem történt.

1918 előtt a szlovén lakosság kilenc igazgatási egységben, „tartományban” élt. Az első világháború után létrejött délszláv állam a szlovén lakta területek mintegy kétharmadát, a titói Jugoszlávia pedig mintegy öthatodát foglalta magában. Míg a 19. század második felében a szlovénok lakta tartományokban erősen nőtt a németek és az olaszok száma – 73 ezerről 20 8367-re, illetve 73 ezerről 290 187-re –, a délszláv államban a folyamat megfordult. Az 1918-ban a délszláv államhoz csatlakozott területen, a társalgási nyelvet figyelembe véve, 1910-ben 914 934 szlovén (85,3 %) és 105 935 német (9,88 %) élt, az 1932-es népszámlálás szerint ugyanazon a területen, az anyanyelvet figyelembe véve 1 077 679 szlovén (94,2 %) és 28 988 német (2,8 %) élt.

A legkülönösebb az, hogy Bogo Grafenauer, aki korábban az olaszországi és az ausztriai szlovénok számának vészes csökkenését tette szóvá anélkül hogy e különös jelenség hátterét firtatná, nagy megelégedéssel nyugtázza, hogy ilyen rövid idő alatt milyen nagy arányban nőtt a szlovénok száma.

Ezután a titói Jugoszlávia idejét vizsgálva, adatokat közöl arról, hogy a belső migráció – a más köztársaságokból érkező „vendégmunkások” hogyan változtatták meg Szlovénia demográfiai viszonyait. Ennek eredményeképpen ugyanis, miközben a köztársaság lakossága 1948 és 1991 között mintegy 550 ezerrel nőtt, a szlovénok aránya 97 %-ról 87,8 %-ra csökkent.

Grafenauerezután röviden kitér arra, hogy a szlovénok létét a 20. században kétfelől is veszély fenyegette. Egyfelől folytonosan küzdeniük kellett azzal a belgrádi centralizációs törekvéssel, amely csak egy egységes jugoszláv nemzetet ismert el és jelentéktelennek tekintette a nyelvi és kulturális különbségeket. Másfelől megemlíti, hogy túl a kisebbségek asszimilációján milyen veszélyesek voltak a német és az olasz fasiszta törekvések a szlovénság egészére nézve is, s hogy egyes olasz politikai erők jelenleg is határrevíziót követelnek.

A szerző ezután a szlovén terület történeti tipológiáját felvázolva, a cikk elején már jelzett gondolathoz tér vissza, és erősen hangsúlyozza, hogy a szlovén terület az egész történelem folyamán a különböző közlekedési utak kereszteződésében feküdt. Először a népvándorlás-kori népek haladtak rajta keresztül Itália felé, majd miután a nyugati birodalmak (római, középkori frank, német) itt védekeztek a keleti betörések ellen, a középkorban ez a terület kötötte össze Bécset, illetve a szudétanémet vidéket az Adriával, végül a 19. század elejétől (a napóleoni Illír provinciák korától kezdve) felerősödött az a folyamat, aminek kezdetei a római birodalom idejére nyúlnak vissza: Szlovénia a Nyugat-Európából Ázsiába vezető utak kereszteződésében kereskedelmi-közlekedési csomóponttá vált, s ezt a tényt tükrözi a Párizsból Ljubljanán és Belgrádon keresztül Isztambulba vezető Orient-Simplon vasútvonal kiépítése is.

Grafenauer úgy véli, hogy a szlovén terület történetének fent vázolt jellegzetességeiből a szlovén politika két következtetést vonhat le. Tekintettel arra, hogy 1918 és 1985 között a szlovénok száma Jugoszlávián belül folytonosan nőtt, míg a határon kívül jelentésen csökkent, a szlovénok nem tekinthetik történelmi hibának, hogy csatlakoztak Jugoszláviához. (Különös, hogy nem tér ki annak az ellentmondásnak az elemzésére, mely szerint a szlovénok létét fenyegették a belgrádi centralizációs törekvések, s közben az egész jugoszláv periódus alatt nőtt a szlovénok lélekszáma.) Másfelől viszont úgy véli, hogy mivel 1987 óta Szerbiában a Milosevic-féle nemzeti-szocialista megfontolások győzedelmeskedtek, ki kell használniuk az említett kedvező földrajzi fekvést, és célul nem csupán a Balkánt (bár ez nem veszítette el jelentőségét), nem is csupán Közép-Európát, hanem Európát kell kitűzniük.

Ez utóbbi mondat utalás arra a vitára, amelyben a szlovénok közül is többen kiálltak a közép-európai együttműködés gondolata mellett.

Grafenauer szerint a szlovén történelmi térséggel kapcsolatos tapasztalat arra int, hogy a szlovénokat fenyegető esetleges veszélyek (a határok kérdése, a migráció, a gazdaság) semlegesítését egyedül Európában, az európai szabályok segítségével lehet elérni.

Bogo Grafenauer: Slovenski zgodovinski prostor in drzava (A szlovén történelmi tér és az állam) In: Slovenci in prihodnost (A szlovénok és a jövő), Nova revija, Ljubljana, 1993. 167–187. p.

Szilágyi Imre