Klió 1994/2.

3. évfolyam

NEMZETI KÉRDÉS KÖZÉP-KELET-EURÓPÁBAN

V. I. Kozlov:

Nacionalizmus, nemzeti szeparatizmus és az orosz kérdés

Nehéz aktuálisabb témát vizsgálni a volt szovjet térséggel kapcsolatban, mint az interetnikai viszonyok alakulása kiváltó okainak, a gyorsan változó helyzetnek és a lehetséges prognózisoknak az elemzése. Ugyanakkor épp a sok, egymással bonyolult összefüggésben álló és flexibilis faktor miatt a kérdéskör „naprakész analízise” szinte lehetetlen, legfeljebb az alapsajátosságokat és fő tendenciákat lehet kiemelni. Kozlov reális célokat tűz maga elé: a nemzeti elkülönülést követő erők törekvéseit meghatározó tényezők és a gazdasági-társadalmi, valamint a politikai átalakulási folyamatokkal való kapcsolatuk újszerű vizsgálatát. Hangsúlyoznunk kell ez utóbbit, mivel a szubjektív és a nemzeti faktor (az objektív és az osztály tényezőkkel szemben) mindeddig valóban háttérben maradt. A szerző, nézetünk szerint, megalapozottan mutat rá, hogy Gorbacsov nem akarta kiszabadítani a palackból a nacionalizmus erőit, ugyanakkor nem ismerte fel hatásukat (különösen hosszú távon) az átalakítási folyamatokra. Azt ugyan könnyű megállapítani, hogy az erős központi hatalom és a szuverén köztársaságok egyidejű léte ellentmond egymásnak, annál nehezebb viszont annak tisztázása, hogy a központ ellen fellépő, ún. helyi demokraták céljaiban és eszköztárában milyen arányban állnak a pozitív és a negatívelemek. Kozlov joggal mutat rá, hogy az Orosz Föderáció önálló állammá válása után a szeparatizmus immáron ezen soknemzetiségű államalakulat egységét ássa alá, és ami a legnagyobb baj, Je1cinék erre nem készültek fel, amit egyaránt jelez a nemzeti problematika elméleti tisztázatlansága és a törvényhozási és kormányzati tevékenység lassúsága, esetenkénti koncepciótlansága.

A szerző szerint a mostani kiélezett interetnikai szituációban a nacionalizmus ugyan szinte magától értetődően tört felszínre, elgondolkodtató azonban, hogy mind a szakemberek, mind a mozgalmak vezetői más tényezőket (pl. a vallást) figyelmen kívül hagynak, csakúgy, mint a többetnikumú nyugati demokráciák tapasztalatait és magának a nemzeti paradigmának egyetemes történeti (főleg korai kapitalizmusbeli) és oroszországi historiográfiai tanulságait. Történetileg kell vizsgálni a bolsevikok nézeteit (és itt irányzatok evolúciójáról van szó), akik az osztály-internacionalista megközelítés mellett másodlagosnak tartották a nemzeti (etnikai), sőt az állami hovatartozást. Kozlov szerint látnunk kell azonban azt is, hogy pl. a NEP idején engedményeket tettek és valójában akkor két tendencia létezett: a proletár internacionalizmus és a kispolgári nacionalizmus. Az utóbbi a szovjet államban a köztársasági rangot elért nemzetek felfogásaként is interpretálható. Kezdetben a bolsevik nemzetiségi politika bizonyos fokig elősegítette az elmaradott etnikumok gazdasági-kulturális fejlődését, később azonban döntővé váltak a negatív vonások, ami katasztrófákhoz vezetett. Valójában a szovjet államszervező politikában egymással összeegyeztethetetlen elvek (nemzeti-közigazgatási és etnikai határok, a gazdasági kiindulópontok stb.) keveredtek, aminek következményeként, Kozlov szerint pl. egyes, önmagában nagy létszámú nemzetek az adott közigazgatási egységben kisebbségek lettek. Nyilvánvaló az is, hogy így nem valósulhatott meg sem a nemzetek, nemzetiségek, sem az állampolgárok egyenjogúsága, amit pedig nemzetközi jogi alapelvvé emelt később az ENSZ.

Kozlov szerint a szovjet állam kialakulása előtt egyes etnikumok még az államiság kezdetleges fokáig sem jutottak el. Ezért létfontos az a fejlődési út, amit a cári Oroszország keretében tettek meg. Ehhez járult az ún. nemzeti állam létrehozásának elve, ami 1917 után tovább fokozta a központi hatalom és a köztársasági rangú nemzetek, illetve az utóbbiak és a területükön élő más nemzetek, nemzetiségek konfliktusait. Így a szerző szerint a peresztrojka idején elemi erővel feltörő ellentéteket a szovjet állam kezdeti időszakára és későbbi fejlődési tendenciáinak (elvek és módszerek tekintetében megnyilvánuló) negatív vonásaira lehet visszavezetni, amihez újabb (pl. a köztársaságok eltérő fejlődési szintjéből és helyzetéből adódó) ellentmondások társultak. Kozlov úgy véli, hogy az 1980-as évek közepéig a nacionalista megnyilvánulásokat az egységes szovjet gazdasági szervezet, az internacionalista propaganda és a repressziók tartották vissza attól, hogy nyíltan felszínre törjenek. Amikor a demokratizálódással ezek hatékonysága csökkent, a peresztrojka pedig hamar válságba került, eleve eldőlt a Szovjetunió sorsa és az egyes köztársaságokban a nacionalisták az ott élő idegen ajkúakat tették felelőssé (történetileg visszamenően) minden bajért. A szovjet állam szétesése tehát nem annyira a centrifugális erők fellépése miatt következett be, hanem sokkal inkább az összetartó faktorok meggyengülése következtében. Nemzetközi összehasonlításban a birodalmak szétesése azt példázza, hogy mindez törvényszerű a keleti típusú parancsuralmi-adminisztratív rendszerek esetében. Kozlov azonban óva teljes párhuzamoktól és különösen fontosnak tartja annak tisztázását, hogy a birodalmi eszme mennyiben köthető az orosz ethnoszhoz. Ezt tárgyalja tanulmányának „az orosz kérdéssel” foglakozó részében.

A fenti témakört a szerző három egymással összefüggő kérdéscsoportra (az orosz etnikum demográfiai-egészségügyi trendjei, a kulturális-szellemi élet szintje és az oroszok viszonya az ország más ethnoszaihoz) bontja. Jogosan állapítja meg, hogy a mindhárom területen kedvezőtlen mutatók az oroszok mai föderációbeli 82 %-os aránya miatt sorsdöntőek az ország további fejlődése szempontjából. Kozlov úgy ítéli meg, hogy a XX. század elején a nyugati ukrán és belorusz nemzeti mozgalmak hatása még nem terjedt ki kelet-oroszországi csoportjaikra; így ez átmeneti szakasz, amelyben valójában még „orosz kérdés” sincs. A változás, szerinte, a három keleti szláv köztársaság területi elhatárolódásával és Leninnek és elvbarátainak a szovjetállambeli nacionalizmusok megítélésével kapcsolatban következett be. Lenin 1914. évi cikkét, 1919-es és 1922 végi leveleit idézve (50. o.) eszerint van az (orosz) „nagyhatalmi”, „elnyomó” nemzet és nacionalizmus, és velük szemben az elnyomott népek nacionalizmusa. Kozlov szerint ezzel elítélték az orosz nacionalizmust, míg a többit igazolták, másrészt teret engedtek a russzofóbiának.

A szerző szerint az „orosz kérdés" tárgyalását az oroszok birodalombeli helyzetének elemzésével kell kezdeni. Az 1917 előtti statisztikák adatai nem támasztják alá a „nagyorosz ethnosz” privilegizált, „birodalmi” státusát. Az oroszok egyedüli előnye nagy számukból fakadt, ami lehetőséget adott a nyelvi asszimilációra. Kozlov úgy véli, hogy 1917 után viszont a sajátos államszerkezet (nem jött létre külön orosz köztársaság) fokozatos kialakulásával valójában az orosz etnikum került hátrányba. A sztálini korszak folyamatai (pl. a kuláktalanítás, a Gulagra hurcolt oroszok nagy száma stb.) statisztikailag kimutathatóan (nem kisebbítve a más nemzeteket ért katasztrófákat) döntően hozzájárultak az orosz ethnosz degradálódásához. Kozlov szerint az oroszok etnikai önazonossága, nemzeti tudatának szintje a külön orosz állami intézmények hiánya és hagyományos szellemi kultúrájuk üldözése miatt gyengült. Sztálin csak később, 1941 közeledtével próbált az orosz patriotizmusra támaszkodni. Gorbacsov időszaka a nemzeti kérdés fejlődési tendenciáiban (a nemzeti burzsoáziák a nemzetállamokra támaszkodva szítják a népekben a nacionalizmust) a korai kapitalizmus idejére emlékeztet. Ez támadó, ellenségkereső, a történeti, gazdasági és demográfiai faktorokat figyelmen kívül hagyó, szimplifikálódott, a russzifikációra koncentráló, russzofóbiával párosuló nacionalizmus lett, amit a köztársaságokban a helyi demokrácia fontos attribútumaként fognak fel.

A nemzeti és nemzeti szeparatista mozgalmak fejlődéséhez komolyan hozzájárult a központi pártokrácia elleni harc közösségén alapulva az orosz nyelvű demokratikus közvélemény támogatása. Ez ugyan a centralizált struktúrák szétesésével csökkent de – épp az etnikai identitástudat alacsonyabb szint je és az orosz nacionalizmus hátrányos megkülönböztetése miatt – még a köztársasági nemzeti mozgalmak negatív vonásainak erősödésével se szűnt meg. Az orosz etnokulturális jelenségek gyengeségét Kozlov azzal magyarázza, hogy a peresztrojka idején később és lassabban bontakoztak ki, nem váltak össztársadalmi, politikailag jól szervezett mozgalmakká (sőt, egyes irányzataik diszkreditálódtak), hanem a köztársasági nacionalizmusokkal és a russzofóbiával szembeni reakciókként jöttek létre. A Szovjetunió szétesésétől az önálló orosz államiság megjelenéséig kormányzati szinten csak lassan változott meg az orosz kérdéshez való viszony (főleg a balti államok orosz állampolgárai jogainak alakulásával és az áttelepülők Oroszországba érkezésével kapcsolatban), de ez sem érvényesült rögtön a törvényhozásban. Kozlov úgy gondolja, hogy az orosz kérdés egyedüli lehetséges megoldása (mint más ethnoszok esete példázta) az orosz államiság kialakítása volt. Az Orosz Föderáció határait úgy kell meghúzni, hogy beletartozzanak mindazon területek, ahol az oroszok abszolút többségben élnek. Ennek komoly akadálya az orosz nemzeti identitás alacsony szintje, a növekvő regionalizmus és nem utolsósorban a köztársasági rangú nemzetek ellenállása; ezért a nemzeti-területi államformáló elvről át kell térni a racionálisabb, de nehezebben kivitelezhető nemzeti-kulturális princípiumokra.

Az oroszországi autonóm területek fejlődéstörténete rendkívül bonyolult, az alapvető tendenciák azonban nyomon követhetők. A középkorban, majd a XIX–XX. században az oroszok gyéren lakott területekre települtek, ahol így fokozatosan csökkent a nem oroszok által lakott terület nagysága és kompaktsága. A KazanyiKánság elleni (XVI. század közepi) és a hosszú kaukázusi háború (1817–1864) kivételével viszonylag békésen zajlott le az orosz széttelepülés és az őshonos etnikumok megőrizték eredeti állattenyésztő, halász-vadász életmódjukat. Birodalmi jellegű hódításnak Kozlov a cárizmus alatt csak az Észak-Kaukázus megszerzését tekinti. Megállapítja, hogy 1918-ra egyes ethnoszok csak a nemzeti-állami létnek legfeljebb az igen különböző előfeltételeiig jutottak el. 1941-ig az oroszországi autonómiákat lényegében vegyes etnikai összetétel és a köztársasági rangú nemzeteknek az adott területeken kialakult számszerű kisebbsége (ugyanakkor privilegizált helyzete) jellemzi. Kozlov kiemeli, hogy 1941–1945 között az Orosz Föderációban nagyobbak voltak az emberveszteségek, mint más köztársaságokban. Egyes etnikumokat kollaboráció vádjával kitelepítettek, majd a XX. kongresszus után rehabilitáltak, de visszatérésük és autonómiájuk helyreállítása máig nem megoldott.

1959 és 1989 között az autonómián kívülre történő kivándorlás miatt szinte mindenhol csökkent az adminisztratív-területi egység vezető etnikumának részaránya. A peresztrojka idején a nacionalizmus jegyében az egyes ethnoszok igyekeztek az államstruktúrában egyre előkelőbb helyre kerülni (pl. autonóm területből vagy körzetből köztársasággá válni). A nemzeti szeparatista törekvések a többségi és a kisebbségi helyzetben lévő népeknél eltérő tényezők miatt jelentkeztek, de sokszor a nacionalizmus és az ügyetlen központi politika sem elégséges ezek megokolására; valójában a regionális érdekek egymás rovására való érvényesítéséről van szó. A regionalizmus, Kozlov szerint, visszavezethető az egyes régiók gazdasági jogfosztottságára épp úgy, mint Gorbacsov gazdaságpolitikájának hibáira. Az Orosz Föderáció teljes körű állami függetlenségének kialakulása és a jelcini kormányzat gazdasági reformkísérletei tovább növelték (különösen a nyersanyaggazdag területeken) a regionális és szeparatista politikai irányzatok súlyát.

Nehéz feladatra vállalkozik a szerző, amikor a lehetséges prognózisokat latolgatja. Szerinte látható, hogy az új orosz kapitalista piacgazdasági kísérlet, amely hosszú évekre elhúzódik, feltételei kedvezőtlenek, megvalósításának kezdeti stádiumai is távol állnak a fejlett, nyugati modelltől, jelenleg inkább a periféria irányába mozdítják el az országot. Nehezebb a tulajdon újraelosztása, mint az 1917 utáni államosítás volt. Az új tulajdonosi rétegek nem nyújtanak biztos alapot az új gazdasági-társadalmi rendszer funkcionálásához. A nemzeti kérdés területén végre pontosítani kell a fő stratégiai alapelveket, amelyek közül a legfőbb az állampolgárok etnikai hovatartozástól független egyenjogúsága. Ebből következne a személyi okmányok és a nyelvi-kulturális etnikai autonómia (másik etnikumot nem sértő) átformálása. Az állami szerveknek csak intézményeikkel kapcsolatban kell rendelkezniük a kötelező nyelvhasználatról, de prioritásként az állampolgári jogegyenlőséget figyelembe véve. Az átmeneti szakaszban is megengedhetetlen külön privilégiumok biztosítása egy-egy etnikai csoportnak. Pontosítani kellene a vegyes etnikumú adminisztratív-területi egységek elnevezését. Az orosz kérdés vonatkozásában Kozlov szerint külön kell választani az oroszok jogainak védelmét a volt szovjetköztársaságokban (nem privilégiumok, hanem állampolgári egyenjogúság szükséges számukra) és az Orosz Föderációban. A szerző e nemzeti értékeket látja olyan faktoroknak, amelyek mentén – a kedvezőtlen gazdasági és szociális tendenciák ellenére – az orosz nép újjászületése elképzelhető. Sajnos a legfelső vezetés ezt még nem értette meg; nincs e téren stratégiai változás, sőt újabb ellentmondások keletkeznek. Kozlov szerint a gyenge központú, további dezintegrációval számoló konföderatív állam lehet a megoldás. A nemzeti-kulturális autonómiára való átmenet világos megvalósítási mechanizmusának kidolgozása immáron elkerülhetetlen.

V. I. Kozlov: Nacionalizm, nacional-szeparatizrn i russzkij voprosz. (Nacionalizmus, nemzeti szeparatizmus és az orosz kérdés) Otyecsesztvennaja Isztorija. 1993/2. 44–65. p.

Kurunczi Jenő