Klió 1994/2.

3. évfolyam

ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK

Rudolf Kučera, cseh történész-politológus szokatlan nézetei Közép-Európáról

Rudolf Kučera a prágai Károly Egyetem politológiai tanszékének vezetője. Mint a Stredni Evropa (Közép-Európa) című folyó irat főszerkesztője, több éve foglalkozik Közép-Európa történelmével. A folyóirat első évfolyamai illegálisan jelentek meg. Ezekben a térség történelmének addig tabuként kezelt témáit – a Monarchia múltját, a két háború közötti cseh-szlovák történelem problémáit, a szudétanémetek kitelepítését és a páneurópai tematikát – szedték ízekre. Kučera professzor a Monarchia felbomlásának és következményeinek elemzésébe fogott, s több tanulmányból álló kötetet adott ki Kapitoly z déjin stredni Evropy (Fejezetek Közép-Európa történetéből) címmel 1992-ben.

A tanulmányok 1988–1989-ben születtek, s a Monarchia felbomlását követően létrejövő kis államok saját belső és egymás közötti problémáival foglalkoznak, cseh szemszögből. Ezekből nem a hagyományos elégedett cseh álláspont cseng ki, hanem hazájában is ellenzéki, nyugtalan és elégedetlen álláspont. A tanulmányokkal az olvasókat új típusú politikai gondolkodásra és álláspontok kialakítására kívánja ösztönözni, amit a közép-európai ember demokratikus álláspontjának nevez. A közép-kelet-európai térségben a politikai demokrácia újjáéledését segíti vele, aminek része kell legyen a nemzetiségi viszonyok újfajta felfogása, és az, hogy tanuljanak a térség szomorú, tragikus történelméből, majd vonják le ebből a megfelelő következtetéseket. Tanulmányait felhívásnak szánta, hogy az olvasó elgondolkodjon, milyen úton haladnak a jövő felé, azon-e, amelyen elfeledik a múltat. Véleménye szerint ez a menekülés nem helyes, mert még a cseh és a szlovák nemzet előtt áll, hogy feldolgozza el nem sajátított és fel nem dolgozott múltját, amely újabb és újabb formákban hozza elő a régi problémákat.

A kötet tíz, egymással összefüggő, témájában és következtetéseiben egymásra épülő tanulmányt tartalmaz, melyek célja bebizonyítani, hogy a Monarchia felbomlásával és a nyomában következő nemzetállamok kiépítésével a térség történelme tragédiába torkollott. Sorra veszi ezen államok létrejöttének körülményeit, ideológiáját és egymáshoz való viszonyukat, melynek középpontjában az áll, hogyan oldották meg és oldják meg a saját területükön maradt kisebbségek helyzetét. A térségben a nemzetállamok létrehozásának kísérlete tragédiát okozott, és a továbbiakban is azt fog okozni, ha ezek az országok nem lesznek képesek nemzetek feletti államuniót, vagy államok konföderációját létrehozni.

Az első fejezetben megállapítja: Közép-Európának a kora középkortól (a mai napig) az volt a feladata és funkciója, hogy Nyugat-Európát megvédje a keleti támadásoktól. Ehhez a térségnek egységesnek kell lennie. A cseh huszitizmus elterjedését ezen közös erő gyengítő tényezőjének tartja. A térségben egymásra hatott a keleti és nyugati kulturális és civilizációs hatás és értékrend, ami a térségnek sajátos arculatot adott; ezt a Habsburgok is kihasználták, amikor e térségben kiépítették birodalmukat. A Monarchia előnye volt, hogy e soknemzetiségű térségben nemzetek fölötti monarchiát tudott létrehozni, közös állameszmével, amit szétesése előtt néhány évtizeddel már nem volt képes megújítani. A nemzeti mozgalmak eszméjének, a nemzetállam eszméjének ereje erősebbnek bizonyult. Kučera professzor elemzi a nemzetállami eszme kialakulását (a franciákét, a németekét és a többiekét), megvizsgálja az angolok és a Habsburgok jeles politikusainak egyensúly-politikáját: ez miben gyökerezett és mi kezdte ki. A Habsburgnémet politikusokat (Metternich, Humboldt, Gentz) pozitívan jellemezve megvilágítja Masaryk és Benes politikájának rövidlátó és szűkkeblű jellegét.

Bemutatja, kik akarták szétverni a Monarchiát és kik akarták megmenteni. Felvázolja, mit tart e folyamatban irracionálisnak és mit racionálisnak. A szétverők között szerepelnek a magyarok is, mert olyan erős követelésekkel álltak elő nemzetállami irányban, aminek a Monarchia nem tudott ellenállni. A magyarokat követték a többiek is, ezért a kiegyezést negatívumként értékeli. Azt tartja, hogy megfelelő föderalista megoldást kellett volna találni, hogy a Monarchia nemzetei megmaradjanak a régi keretek között. Ausztria tehát fokozatosan megszűnt közép-európai nagyhatalom lenni, amitől óvott mind az angol, mind az osztrák egyensúlypolitika, mert ez teret enged az orosz expanzív törekvéseknek Európa belseje felé.

A francia és a német nemzetállam kialakulása, a politikai nemzet szükségessége elvének terjedése sorsdöntő volt e kis államokra és a Monarchiára nézve is. A föderalista megoldást elvetették mind a németek, mind a magyarok, és Ausztria eredménytelen nemzetiségi politikát folytatott.

A második fejezetben Masaryk államalapítását kíséri figyelemmel, s közben olyasmiket állapít meg, amit a csehek nem szeretnek hallani. Eszerint Masaryk intenzív nyugati propagandát folytatott a Monarchia szétverésének és a csehszlovák és délszláv állam, azaz két nemzetállam létrejöttének érdekében. Törekvése alapvetően téves volt, mert ezzel a gondosan őrzött európai egyensúlypolitikát és az így kialakult egyensúlyt borította fel. Olyan kis államokat hozatott létre, amelyek többé nem voltak képesek ellenállni az orosz nyomásnak, és egymással szemben is ellenségesek voltak, létrehozva így a második világháború előfeltételeit is. Kučera szerint Masaryk félrevezette Wilsont abban, hogy mi a helyzet Közép-Európában. Kifogásolja, hogy Masaryk a demokratikus és humánus eszméket deklarálva olyan cseh-szlovák nemzetállamot hozott létre, melyben a kisebbségekkel szembeni gyakorlatban az utópikus masaryki ideálok helyett kemény reálpolitikát folytattak, a nemzetállami logikát követték. Miközben Masaryk a nemzetek közösségéről álmodott, a valóságban a kis nemzetállamok egymással szemben erkölcstelen, olykor patologikus politikát folytattak, és kétségbeesetten taktikáztak Németország és a Szovjetunió között. Több történész szerint is a két háború között a masaryki köztársaság nem az elnök humanista ideáljait testesítette meg, mert a belpolitikai gyakorlatot a legkevésbé sem ő határozta meg.

A nemzetállamok kialakulásának következménye, hogy a Monarchia helyén kialakult államok egyike sem elégedett a saját határaival, nem tartja igazságosnak, mivel a nemzet és az állam nem fedi egymást. Így az alapvető közép-európai politikai elvek egyike, hogy a felállított határok nem legitimek. Az emiatti tragédiákért nincs, aki vállalja a felelősséget. Kučera szerint „a fennálló közép-európai határokat nem fogjuk soha legitimeknek tartani; ezeket nem a közép-európai nemzetek alakították ki, hanem a politikai és katonai pszichopaták különböző csoportjai firkálták össze azon az asztalon, amelyen háborús győzelmeiket ünnepelték. De ez is saját hibáink és tévedéseink, saját gőgünk és gyávaságunk, történelmi feledékenységünk és egy teljesen új és más jövőbe vetett naiv bizalmunk következménye, melyben Masaryk szerint reménykedhetünk.”

A harmadik fejezetben, a Szomszédaink – elsősorban a lengyelek címűben a nyelvi határok stabilizálásának problémája mellett elemzi és ismerteti azokat az okokat, melyek miatt nem kedvező a cseh–lengyel viszony. Elsősorban a sziléziai térség vegyesnyelvűségének és az ottani lakosság nemzeti tudatának kérdésén keresztül vizsgálja e speciális problémát: az egyfajta lengyel–csehszlovák keveréknyelvet beszélő lakosság németül gondolkodik és német tudata is van. Ez nemzeti-politikai konfliktus, mert az ottani lakosságot nem lehetett rávenni, hogy a fent említett nemzetek bármelyikéhez csatlakozzon. Cseh-lengyel konfliktus forrása volt az I. világháború után a határterületek körüli osztozkodás, annak ellenére, hogy Lengyelország és Csehszlovákia létrejötte a győztes nagyhatalmak közös geopolitikai érdeke volt. A konfliktusok másik lényege, hogy a két állam németek és oroszok közötti politikai hintája egymással ellentétes ritmusban haladt, részben a mély és kölcsönös bizalmatlanság miatt is, s emiatt egymással szembeni ellenakciók sorozatát indították el, ami végül a német agresszió eredményességéhez vezetett a térségben. E fejezetben a szerző kifejti azon tételét, hogy a nemzetnek harcolnia kell államáért, mert ha nem, akkor polgárának nem sokat ér. A lengyelek és a magyarok szerinte megharcoltak saját államukért – a lengyelek legalábbis részben –, a csehek és a szlovákok azonban nem. Felveti azt a kérdést is, hogy a győztes hatalmak meghatározó politikusainak személyes politikai kvalitásai megfeleltek-e a helyzet követelte igényeknek. Azt állítja, hogy nem, ezért nem voltak képesek felülemelkedni saját egyéni-nemzeti érdekeiken, és ezért akartak maguk alá gyűrni nemzetiségeket, mind nagyobb, etnikailag nem hozzájuk tartozó területeket. Így például Masaryk és más cseh politikusok komolyan gondolkodtak azon, hogy folyosókat alakítanak ki Szlovákiából a délszlávokkal, hogy elválasszák Magyarországot Ausztriától. Kárpátaljával szándékosan választották el Magyarországot Lengyelországtól, hogy ne érvényesüljön az évszázados lengyel–magyar barátság és rokonszenv.

A negyedik fejezetben a szlovák politika történetével foglalkozik. Megállapítja, hogy a csehszlovák állam legfőbb nemzetiségi problémája a két uralkodó nemzet viszonya. Eddig titkolták, hogy ez probléma lenne. Vizsgálódása tárgya, hogy lehetséges-e tényleges föderatív berendezkedés a két nemzet között, de megállapítja, hogy nem, mert sem a csehekre, sem a szlovákokra nem jellemző a föderatív gondolkodás, nincsenek történelmi gyökerei. Elemzi a szlovák nemzeti kisebbrendűségi érzés, fóbia kialakulásának negatív alapjait, és ismerteti, mit tart a szlovák önrendelkezés pozitív alapjainak (keresztény, katolikus–protestáns hagyomány értékei, nemzeti vitalitás). Úgy látja, hogy az ő perspektívájuk a keresztény-szociális államban rejlik, amely nyitott északra és délre. De gyakran rosszul értelmezik saját nemzeti politikájukat, ezért ingadoznak a csehek, a németek és az oroszok között, és közben elnyomják saját kisebbségeiket. Támogatja, hogy a szlovákok valósítsák meg saját államukat, hogy saját útjukon haladjanak a föderatív Közép-Európa felé. Megvizsgálja a szlovák nemzeti tudat fejlődését, összehasonlítja a cseh és a magyar államjogi gondolkodást. Több tanulmányban dicséri a magyar államjogi eszme és alkotmány fejlődését és jellegét; külön fejezetben elemzi a történelmi Magyarország demokráciájának alapjait. Nagy értékének tartja, hogy a magyar demokrácia védelmezte a regionális autonómiákat. Dicséri a magyar szabadságvágyat, amely számos felkelésben, szabadságharcban nyilvánult meg. E harcokat összeveti a hasonló cseh harcokkal, és a magyarok javára dönti el a „versenyt”. Megállapítja, hogy a cseh és a magyar nemesség útja a 17. század folyamán tért el egymástól, amikor a magyarok védekeztek a bécsi centralizmus ellen, a csehek pedig nem. A cseh nemesség udvarivá vált, a magyarnak csak elenyésző része. A magyar nemesek a bécsi udvarban rebeIlisek maradtak, s megőrizték a magyar nemesi patriotizmust. Eötvös József kisebbségi törvényét haladónak tartja, de kimutatja hiányosságait is. A magyar nemzetben értékeli, hogy nem veszett el a szláv tengerben, de elutasítja a 19. század második felében megnyilvánuló magyar nacionalizmust, ami oka lett a monarchia szétesésének, A kiegyezés tehát a vég kezdete volt. A nemzetiségi törvénynek szerinte megvan a maga történelmi logikája, ami tükrözi a magyar liberalizmus szellemét. Kifogásolja benne, hogy a legfelsőbb szinteken egy államnyelvet, a magyart ismeri csak el. Úgy tartja, hogy a magyarosítási törekvések eredményeként 1918-ra nemzetileg és politikailag tudatos szlovák mindössze ötszáz és ezer között találtatott Szlovákiában.

A csehek és a szlovákok házasságáról, a közös államról szóló fejezetben hangsúlyozza, hogy nem a szlovákok belső fejlődése következtében alakult így, hanem külső nemzetközi konstellációk eredményeként. Ebben az időben a szlovák lakosság nagy része még szorosan kötődött a magyar királysághoz. A leválás okai között a gazdasági helyzet mellett ott van a magyar nemzetállam erőszakos kiépítése is. Ismerteti, hogyan alakult ki a cseh-szlovák közös állam eszméje. Mind cseh, mind szlovák részről voltak, akik a cári Oroszországtól. És voltak, akik a Nyugattól várták ennek megvalósulását. Itt Kučera bírálja Masaryk viszonyát az oroszokhoz, aki vak németellenességében nem figyelt fel az orosz birodalmi és pánszláv politikára. Az új csehszlovák állam nem föderalista lett, ahogy bizonyos szlovák politikusok szerették volna, hanem központosított állam, melynek nemzetközi feladatai voltak. Kučera szerint ez az állam nem jött volna létre azon katonai-politikai feladatok nélkül, amik miatt Masaryk és Benes a rendkívül nagyszámú német és magyar kisebbséget magára vállalta. Ez németellenes feladat volt, amihez nagy területet, a Dunához való kijutást követelték maguknak a versailles-i tárgyalásokon. „Ha a versailles-i rendszert, mint reakciós, nemzetellenes rendszert vizsgáljuk, arra a következtetésre jutunk, hogy a Csehszlovák Köztársaságnak a csetnik szerepét kellett eljátszania Közép-Európában, s ez a szerep neki túl sokba került.” Más helyzetben ugyanis a cseh és szlovák politikusok más államhatárokat kértek volna, más igényeik lettek volna, kompromisszumképesebbek lettek volna, s másként álltak volna hozzá a magyar és a német kisebbség kérdésének megoldásához. De a gazdaságilag és katonailag erős és egységes nemzetállam célját látták maguk előtt. „Így a cseh és szlovák vezetők nem vontak le semmilyen mélyebb következtetést a közép-európai nemzetiségi kérdés robbanékonyságából és konfliktusos jellegéből, hanem merészen, a szuronyok segítségével rajzolták meg az új állam határait, és a kisebbségi kérdés valamilyen demokratikus megoldását későbbi időre halasztották – amikor már késő volt.” A cseh politikusok nem vették figyelembe a kezdettől megnyilvánuló szlovák autonomista törekvéseket sem, így könnyen sor kerülhetett az 1938-1939-es eseményekre. Ráadásul az egységes csehszlovák nemzet fikcióját is erőltették, amiből az egységes csehszlovák nemzet, mint az államban uralkodó nemzet téves felfogása alakult ki. A szlovák tiltakozás okra a csehek diktatúrát vezettek be Szlovákiában.

Ez utóbbit már A Csehszlovák Köztársaság létrejöttének igazi célja című hetedik fejezetben állítja a szerző. A csehek megszállták Szlovákiát, és kultúrforradalmat hajtottak végre. (Nem véletlen, hogy legnagyobb lexikonukban, az Ottuv slovnik naucny-ban a Szlovákiáról szóló szócikkben arról ír a cseh szerző, hogy Szlovákia Csehország gyarmata. H. J.) A cseh politika a szlovákok gyenge pontját, a szlovák értelmiség elenyésző arányát használta ki a csehesítésre. Felsorakoztak a közös cseh-szlovák történelmet erőltető történészek is. E történelemírás a csehszlovák nemzetnek a némettel szembeni szerepét hangsúlyozta; a csehszlovák nemzet humánus és demokratikus, a német pedig bűnös. Az ilyen feladat nagysága és küldetése szentesíti, hogy a németektől és a magyaroktól területeket vegyenek el.

Masaryk szerint: „Az emberiség akarata az egyetlen helyes nemzetközi jog forrása, melynek része a csehszlovák állam területi joga is, amit ki kell terjeszteni a Duna egész északi partjára Kremstől Vácig, tehát Alsó- Ausztriára; államunk ezzel különleges egységű területhez jut hozzá, amelyen talán meg lehet majd valósítani egy egységes, nagyszabású gazdasági tervet... itt majd létrejön egy nagy kereskedelmi központ, melynek nem lehet más központja, mint Pozsony, amely átveszi majd Bécs helyét; ez utóbbi jelentősége azután majd gyorsan lehanyatlik”. Alsó-Ausztria lakossága pedig majd asszimilálódik, miután ide nagyszámú csehszlovák lakosság fog be özönleni. A betelepítést közjogilag szabályozzák majd, és a cseh elem lesz az aktív, mely mögött ott lesz az erős állam autoritása. Egy korabeli cseh történész, Stéhule szerint az így „nyert” több mint 4 millió német problémáját majd megoldja a kemény csehesítés, vagy ha ez nem folyna elég gyorsan, „akkor a német elem kitelepítéséhez nyúlunk, amennyiben ez veszélyeztetné államunk biztonságát”. A magyarok esetében az asszimiláció ügye még gyorsabban menne, mert a magyar nemzet egyszerűen tudomásul veszi, hogy „ő maga, etnikai összetételét tekintve nagyrészt szláv eredetű, közjogi és magánjogi intézményei, valamint szokásai is alapjában szlávok”. „Magyarország hozzácsatolása a csehszlovák kultúrvilághoz azt is jelentené, hogy megerősödik a cseh reformációs eszme, és ezzel a cseh szellemiség gazdagodik. Az asszimilált Magyarország nem hozna át hozzánk semmiféle barbarizmust, mert az a magyarokban a német-zsidó orientációból van, és az ebből fakadó gondolati eldurvulásból”. Kučera szerint e történész terveiben szerepelt a magyarok teljes eltüntetése a világból.

A Szomszédaink – elsősorban a magyarok című fejezetben ismerteti a magyar történelemről vallott felfogását. Eszerint a magyar ember jellemétől egész történelme során idegen volt a nemzetiségi sovinizmus, s csak beleoltották, főként Tisza Kálmán idejétől kezdve. Szerinte a csehek és a románok voltak azok, akik energikusan elnyomták a demokrácia lehetőségét a történelmi Magyarországon, és de facto előidézték a horthysta rendszer kialakulását, amivel konkrétan megalapozták Magyarország további fejlődésének irányát, és elvezettek a második világháborúig. Ezen összefüggés felismerése nem könnyű a csehek számára, mert hozzászoktak, hogy a rossz irányú események vagy katasztrófa okainak meghatározásánál egyszerűen elutasítják, hogy részesek lennének a bűn vagy hiba elkövetésében. A magyarok nagyrészt hibásak a Monarchia szétesésében, de a cseheknek is el kellene ismerni bűnrészüket a magyar nemzet máig húzódó tragédiájában. A szerző elemzi a Kisantant szerepét és ismerteti a magyar veszteségeket az I. világháború után. Ebben a fő bűnösök: Masaryk, Benes, Goga, Tileu és mások. Elmondja, hogy a csehek mit vettek el a magyaroktól, és milyen magyarellenes terveik voltak. Itt megemlíti, hogy Lengyelország soha nem ismerte el Trianont. A magyarok a legjelentősebb kisebbség e térségben, melynek helyzetével, Kučera szerint, nemzetközi intézményeknek kellene foglalkoznia.

Fontosnak tartja, hogy egy nemzet közelében legyenek más nemzetiségek is. A cseheknek azáltal, hogy elűzték a németeket, majd hermetikusan lezárták a határokat, nincs olyan szomszédjuk, aki arra kényszerítene őket, hogy magukat a másik szemével is nézzék. A cseh-magyar viszonyról elmondja, hogy ennek meg kell változnia. Szerinte a magyarok politikailag rátermett, kiváló nemzet, és részvételük a szlovák és a csehszlovák politikai életben értékes hozzájárulás lehet. A magyar nemzet politikai érettsége, ami a nehéz és bonyolult magyar történelem során alakult ki, miközben a nemzet létéről vagy nemlétéről volt szó, csak azért tűnik a csehek számára titokzatosnak, mert nem ismerik e történelmet. Ezért felhívja a cseheket, hogy tanuljanak a magyaroktól, mert egyike lesznek a legfontosabb partnereiknek a jövőbeli Közép-Európában. Megjegyzi azt is, hogy a csehek a szlovákokat sem ismerték mélyen, legfeljebb felszínesen, ezért sok hibát követtek el velük szemben. A szlovák követeléseket csak akkor vették figyelembe, amikor a köztársaság külpolitikai veszélyeztetettsége nagyon megnövekedett. A szlovák autonómiatörekvés az állam demokratikus jellegének nagy próbatétele volt, amit az nem állt ki. Ez mindkét nemzet számára tragikus következményekkel járt.

Az utolsó előtti fejezetben a szerző azt elemzi, hogyan határozza meg a demokrácia mértékét, hogy milyen a kisebbségek helyzete. Az első Csehszlovák Köztársaság a cseh nacionalizmus erőfeszítéseinek eredményeként született meg és nem volt demokratikus, mert nem tudta elérni, hogy kisebbségei pozitívan viszonyuljanak hozzá. A „masaryki tett”, az államalapítás csak a cseh és a szlovák nemzet, a két uralkodó nemzet számára hozott lehetőségeket. A cseh nemzetállam 1938-ban azért mondott csődöt, mert nem tudta a polgárok felelősséget olyan fokra növelni, hogy kiálljanak és megharcoljanak érte, hanem egyszerűen feladták. A Csehszlovák Köztársaság majdnem akkora kisebbségeket örökölt (főleg németeket), mint az uralkodó nemzet volt, s ugyanakkor nem nyilvánított akaratot arra, hogy tárgyaljon velük és figyelembe vegye akaratukat. E kisebbségek nem akartak Csehszlovákiában élni.

Az utolsó fejezetben a cseh-német viszonyról és a további feladatokról beszél. A Közép-Európáról való minden tárgyalás középpontja a német kérdés kell legyen. A csehek és a németek évszázadok óta össze vannak kötve, és egymás mellett élnek. Az együttélés történetében a német nacionalizmusra a cseh nacionalizmus kialakulása volt a válasz. Így a cseh nemzeti mozgalom németellenes is volt, amit részletesen elemez. A cseh nacionalizmusra a németek azzal válaszoltak, hogy Németország felé fordultak. A németek attól is megijedtek, hogy Ausztria elveszíti német jellegét, és szlávvá válik. Ezért a németeknél is kialakult a csehellenesség. Így egymás mellett izoláltan kialakult a két nemzeti társadalom, erős etnikai nacionalizmussal. E helyzetben Masaryk kezdetben a történelmi jogot, majd a területi jogot védte, igényt tartott tehát a szudétanémet területekre. A harc vége az lett, hogy a szudétanémeteket erőszakkal Csehszlovákiában tartották, ezért Kučera felteszi a kérdést, hogy lehet-e ezt az országot demokratikusnak és humánusnak nevezni.

Nézete szerint Közép-Európának politikai témának kell lennie, de erre fel kell készülnie a cseh félnek is. Ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetet középeurópai szemmel tekinthessék, előbb világossá kell tenni viszonyukat a németekhez, a lengyelekhez, a magyarokhoz és a többiekhez. Meg kell tisztulniuk a nemzeti előítéletektől, mítoszoktól és fikcióktól. A másik szemével kell látniuk magukat, ami felszabadító érzés. Ezzel véget vethetnének a cseh demokratikus hagyományokról és arról szóló fikció emlegetésének, hogy a cseheknek azért kell szenvedniük, mert másoknak nincs ilyen demokratikus hagyománya. A feladat az, hogy megszabadítsák a cseh történelmet a 19. században létrehozott hamis, hazug hagyományoktól, melyek az akkori cseh nacionalizmus szellemében születtek meg. A középeurópai gondolatot kell újraéleszteni, s el kell tudni fogadni, hogy ennek központja Bécs lesz. A nemzetállami eszméről át kell térni a közép-európai eszmére, ami a lehető legnagyobb nyitottságot igényli a régió más nemzetei irányában, és velük történelmi kiegyezést kell kötni!

Rudolf Kučera: Kapitoly z déjin Strední Evropy (Fejezetek Közép-Európa történetéből) ISE, Prága, 1992.

Hamberger Judit