Klió 1994/2.

3. évfolyam

KLÍMA ÉS TÖRTÉNELEM

L. V. Milov:

A természeti-klimatikus feltételek és az oroszországi történeti folyamat sajátosságai

Az orosz agrártörténetírás, noha komoly eredményeket ért el több területen, eddig adós maradt a címben jelzett faktoroknak a mezőgazdaság termelékenységi mutatóira gyakorolt hatása átfogó (a 15. század végétől a 20. század elejéig terjedő) vizsgálatával. Milov szerint csak így lehet megmagyarázni az Oroszország központi részében évszázadokig tartó kedvezőtlen tendenciákat és azt, hogy ámbár más országokban is alacsony volt a talaj termőképessége, ott mégis intenzívvé vált a mezőgazdaság, míg Oroszországban ez nem történt meg.

A mezőgazdasági munkák ciklusa rendkívül rövid (a vetéstől az aratásig kb. 100 munkanap) volt, amihez ha hozzávesszük azt, hogy az orosz paraszt primitív eszközökkel dolgozott, Milov szerint egyértelművé válik, hogy élete és munkájának eredménye a talaj termékenységétől és az időjárástól függött. Ezzel szemben Nyugaton a közép- és újkorban is hosszabb munkaszezonnal, következésképp kedvezőbb munkaritmussal és a fent jelzett egyéb területeken is jobb feltételekkel számolhatunk századokon át. A nem feketeföldű régiókban nagy munkaráfordítás mellett is a vetésterületnek csak kb. a felét tudták megművelni, kis átlagos parcellanagyság mellett (a szerző N. L. Rubinstein, V. I. Krutyikov és L. Sz. Prokofjeva számításaira támaszkodik, azokat néhol kiigazítva). A 18. században Milov szerint a legfeltűnőbb a gabonafélékből készült termékek alacsony fogyasztási normája és a rendkívül nagy takarmányhiány. A kis vetésterület és az alacsony termelékenység miatt az orosz parasztnak csak kevés „gabonafeleslege” maradt, amit csak saját fogyasztásának drasztikus korlátozásával tudott némiképp növelni. Valójában Oroszország központi részén az árutermelő földművelésnek épp a kedvezőtlen természeti-klimatikus körülmények miatt csak nagyon korlátozott lehetőségei voltak.

A talajjavítás alacsony szintjéből (ami a trágyahiányból adódott) következett az alacsony termelékenység századokon át. Az állattenyésztésben a takarmányozás a 16. század végétől a 20. század elejéig kedvezőtlen maradt. Az 1760-as években feltételezett Jelagin-féle szénaporciós normákra századokon keresztül nem is gondolhatott az orosz paraszt. Noha az egyes gazdaságokban a takarmányozás szintje eltérést mutat (a legrosszabb a helyzet a földesúri parasztok körében), valójában ez a kérdés a tárgyalt korszakban megoldatlan maradt. Ráadásul Milov hozzáteszi, hogy az állatok nemcsak azért kaptak 2,7–3,5-szer kevesebb szénát a teljes normánál, mert nem volt, hanem mert századokon keresztül ilyen szokás alakult ki. Így az alapvető takarmány a vitamin- és kalóriaszegény szalma volt, a szénát pedig sokszor még mint felesleget értékesítették. Sokszor azonban még szalmából sem volt elég. Milov megállapítja, hogy ha az A. V. Csajanov- féle számításokat vesszük figyelembe (aminél a helyzet, szerinte, rosszabb volt), akkor is 30 százalékos szalmahiánnyal nézünk szembe. A fentiek következtében nem csoda, ha a koplalva tartott, kis növésű, erőtlen paraszti igavonó állatokkal tavasszal nem lehetett jó minőségű munkát végezni. Milov kimutatja, hogy itt tartós (a 18–20. századot átfogó) tendenciáról van szó, sőt a századfordulón a helyzet még rosszabbodott is, mivel a lóval nem, vagy csak egy lóval rendelkező parasztgazdaságok tették ki az összes gazdaság 55 százalékát. Ilyen körülmények között Oroszország nem feketeföldű területein gyakorlatilag négy évszázadon át az állattenyésztés nem érte el az árutermelés-piacgazdálkodás szintjét. Az alacsony mezőgazdasági termelékenység, akis parcellák, a gyenge állattenyésztési bázis az ország alapvető történeti területein arra vezetett, hogy a társadalomnak viszonylag alacsony volumenű össztöbblettermék állt rendelkezésére.

Milov szerint a röghöz kötés nem a roboton alapuló földesúri árugabona-gazdaság folytán jött létre, mint azt korábban feltételezték. A 14–15. században a földesúri birtokokon még együtt jelentek meg a különböző járadékformák. A helyzet ugyan az egységes orosz állam kialakulásával változott, de egy sor körülmény nehezítette a parasztság robotra kényszerítését. Az orosz parasztnak arra a munkára se jutott elég ideje, amivel maga és családja létfenntartását biztosíthatta. A másik fontos tényező, amivel az uralkodó osztálynak számolnia kellett, a komplex gazdasági-társadalmi funkciókat ellátó intézmény, az orosz faluközösség (az obscsina) volt. Végül Milovnak igaza van, hogy az adott agrokulturális szinten nem lehetett bárhol és bármilyen munkát robotként elvégeztetni. A 16. század végétől a földközösség védő mechanizmusai ugyan fölerősödtek, de hiba volna ezt csak a robotgazdaságokhoz kötni, hiszen a parasztgazdaságok tönkretételévei a terhek áthárultak volna a falu módosabb rétegeire, ami viszont nem szolgálta a földesurak érdekét.

A földek felosztásában, a tulajdonlás (közte a földmagántulajdon) lassú kialakulásában és a használat befolyásolásában a faluközösség 1917-ig alapvető szerepet játszott. Milov megállapítása szerint a 17–19. században legfeljebb az állam határterületein jelent meg szórványosan a földmagántulajdon. A faluközösségi földhasználati elvek még az 1830-as évektől kezdődő (és hosszan elnyúló) magánfeudális, ún. „speciális birtokelhatárolásra” is hatottak. A szerző kifejti, hogy e földpiac csak 1861 után kezdett kialakulni, és az első világháború előestéjén még mindig szerény méretű volt. A földközösségi elvek fennmaradása nemcsak társadalmipszichológiai okokra vezethető vissza, hanem a mezőgazdaságnak a nyugati fejlődéstől való fentebb említett feltételbeli eltéréseire is. A Milov által idézett 18. századi földesúri utasítások saját érdekből kiindulva megpróbálták jogi eszközökkel is mérsékelni a parasztság differenciálódását, főleg a teljes elszegényedést. Látnunk kell azt is, hogy noha a 19. század első felében a vizsgált régiókban nőtt a piacra vitt termékmennyiség, annyira azért nem, hogy a század második felében és a 20. század elején kardinális változásról lehessen beszélni. Az orosz parasztság a „belső felesleget” drasztikus fogyasztási megszorításokkal, a szükségtől hajtva érte el. A modem mezőgazdasági válságnak a nem feketeföldű területen mély történeti gyökerei voltak. A 18. század végétől már érezhető a gabonatermelési deficit, az eladásból származó bevételek nem fedezték a gazdálkodási kiadásokat.

A vizsgált időszakban a mezőgazdaságban a társadalmi össztöbblettermék szerény gyarapodása sajátos körülmények közepette (a földművelés extenzív formájának megtartása mellett, erős migrációval és az új területeknek főleg a népi kolonizációjával, ugyanakkor a városba költözés gyenge arányával) ment végbe. Milov szerint látnunk kell, hogy az orosz uralkodóknak a szomszédaikkal kapcsolatos politikáját nem az agresszivitás, hanem elsősorban termőföldek és munkaerő-tartalékok szerzése, valamint a tatár kánságok felől fenyegető veszély motiválta. A 16–18. századi aktív külpolitika az új földek paraszti kisajátításával párosulva, a fekete földek termékenysége révén lehetővé tette a földművelési módszerek bizonyos változását, a munkaráfordítás csökkentését és az egy főre eső megművelt terület növelését, aminek eredménye a többéves átlagos mezőgazdasági termelékenység és árumennyiség szerény növekedése, amely azonban elmaradt az optimálistól.

Az orosz gazdasági fejlődés további sajátosságai: az összorosz gabonapiac rendkívül hosszú idejű (kb. két évszázadnyi) kialakulása, a város (az ipar) és a falu (a mezőgazdaság) evolúciójának specifikumai és összefonódása. A sajátos orosz városfejlődés bizonyos agrárjelleget is megtartva visszafogta az urbanizációs folyamatokat és munkaerőt vont el az ipari specializálódástól.

Az orosz gazdasági fejlődés sajátosságai mintegy konzerválták az állami struktúra archaikus vonásait. Milov szerint a közép- és kelet-európai népeknél az államiság hajnalán meglévő, ún. szolgáló szervezet Oroszországban átalakulva ugyan, de még századokig fennmaradt, míg a többinél a 13. századtól már kezdett eltűnni. Fordítva nézve a gazdaság és politika viszonyát, ugyanígy mélyen a történelemben gyökerező az orosz államgépezet (európaitól elütő) beavatkozása a termelés és a gazdaság szervezeti szférájába. Milov szerint az össztöbblettermék viszonylag alacsony volumene hatott az orosz kapitalista fejlődés jellegére. Pl. a munkaerőpiac szűkössége, az ipar sajátos szezonális formája, ún. hozzáírt munkaerővel való működtetése, és végül a kereskedelmi töke hosszú primátusa az iparival szemben másfél századig előnytelen feltételeket teremtett. A szerző kiemeli az orosz fejlődés történetikulturális aspektusát; a világi kultúra késői kialakulását, aminek következtében a pravoszláv egyház ezen a téren az abszolutizmus koráig nagyobb szerepet játszott, mint Európa más részein, sőt a kontraszt Nyugat-Európához viszonyítva még azután is fennmaradt. A paraszti gazdálkodás sajátosságai tükröződtek az orosz ember jellemvonásaiban. A kedvezőtlen körülmények miatt is nagy (fizikai és lelki) erőbefektetésre volt szüksége, hozzászokott a lakóhelyváltozáshoz, vonzották az évszázados hagyományok. A nehéz munkafeltételek, az elszegényedés veszélye és a faluközösségi tradíciók miatt kialakult benne a közösséghez való tartozás és a segítőkészség érzése. Egészében Milov úgy ítéli meg, hogy a patriarchális orosz parasztság nem gazdasági okokból, hanem mentalitása miatt nem fogadta el a kapitalizmust.

A szerző úgy véli tehát, hogy a természeti-klimatikus viszonyoknak nagy jelentőségük van a társadalomtípusok kialakulásában. Kelet-Európában évezredeken át a természet az ott lakó embereket nagyobb erőkifejtésre késztette, mint Nyugaton. Úgy is lehet mondani, hogy miközben a keleteurópai össztöbblettermék kisebb volumenű volt, mindezt még ráadásul rosszabb körülmények között kellett létrehozni, mint Nyugat-Európában. Ebből azután éles konkrét történeti különbségek adódtak a gazdálkodás formája, a tulajdontípus, az államiság és a kapitalista fejlődés, valamint a politikai struktúrák tekintetében. Az a gondolatmenet, amit Milov nagyon komoly forrásanyagot és a legkitűnőbb orosz történészek munkáit felhasználva kifejt, számunkra meggyőzően bizonyítja, hogy a címben jelzett tényezőt a ma embere se hagyhatja számításon kívül.

L. V. Milov: Prirodno-klimatyicseszk.ij faktor i oszobennosztyi rosszijszkovo isztoricseszkovo processza. (A természeti-klimatikus faktor és az orosz történeti folyamat sajátosságai) Voproszi Isztorii. 1992/4–5. 37–56. p.

Kurunczi Jenő