Klió 1994/1.

3. évfolyam

A XX. SZÁZAD TÖRTÉNETE

Az önálló Szlovénia létrejötte

A kötet szerzője, Dimitrij Rupel – eredeti foglalkozására nézve szépíró, a szociológia doktora – az elmúlt évek szlovén politikai életének egyik legfontosabb szereplője. A szlovén Demokrata Szövetség (SDZ) első elnöke, 1990 májusától 1993 januárjáig a szlovén kormány külügyminisztere. Rupel adatokban és dokumentumokban rendkívül gazdag, az események

kronológiáját követő, a szubjektív megnyilatkozásoktól nem tartózkodó, s talán épp ezért is élvezetes olvasmányt jelentő könyve a Szlovéniával foglalkozó politológusok és történészek megkerülhetetlen forrása.

A SDZ, a Szlovéniában rendkívül mozgalmas 1988-as évben formálódott, s 1989. január 11-én tartotta alakuló kongresszusát. A szlovén értelmiség számos kiválóságát tömörítő párt célkitűzései között fő helyen a parlamentáris demokrácia kivívása, Szlovénia szuverenitásának megvalósítása szerepel. A magát konzervatív liberálisként meghatározó Rupel által felolvasott – az egyén jogait hangsúlyozó , s az 1970-es évek elejének liberális politikai légkörére hivatkozó – megnyitó beszéd elutasította a jobb- és baloldal címkézést, és kimondatlanul is egy néppárt kialakítását szorgalmazta. A SDZ, amely a szlovén politikai életben az 1990 tavaszán megtartott parlamenti választásokig igen jelentős szerepet játszó párt volt, a választásokon győztes ellenzéki DEMOS-koalíció részeként, az új koalíciós kormányban megszerezte magának a külügyi, a belügyi, a védelmi és az igazságügyi tárcát.

Rupel érzékletesen írja le, hogy pártján belül milyen személyi és ideológiai ellentétek vezettek oda, hogy a SDZ jobboldaliságát és nemzetközi elkötelezettségét hangsúlyozó vezetőségi tagok s a tagság többségének döntése következtében ő és az SDZ számos alapító tagja 1991 októberében kénytelen volt kiválni, és létrehozni egy új, az addigi középpártiságot továbbra is vállaló pártot: a Demokrata Pártot.

Részben ehhez kapcsolódik a szlovén belpolitika másik fő eseménysora, Rupel és hívei, valamint a kereszténydemokrata párt és annak vezetője, a miniszterelnök, Lojze Peterle közötti ellentét. A személyes jellegű nézetkülönbségeknél talán fontosabb a két politikus között húzódó elvi nézeteltérés. E nézeteltérés legfőbb pontjai közé tartozott, hogy míg Peterle a külügyi képviseletet elsősorban pártmegfontolásoknak rendelte alá, Rupel a szakértelmet hangsúlyozta, hogy a kereszténységet el nem utasító Rupel időnként élesen kritizálta a miniszterelnök „klerikalizmusát", s végül, hogy eltérő nézetet képviseltek a privatizáció ügyében. Ennek lényege, hogy míg Peterle J. Sachsra, az ismert amerikai közgazdászra támaszkodva, az állam által irányított és ingyenes részvényekkel operáló privatizációt szeretett volna megvalósítani, addig Rupel hívei a fokozatos, a vállalat vezetése által kivitelezett privatizációt szorgalmazták. E nézeteltérések 1991 végén a kormánykoalíció egységének felbomlásához vezettek, s 1992 áprilisában a DEMOS-koaIíció három pártja – köztük a Demokrata Párt – az addig ellenzékben lévő pártokkal balközép liberális kormánykoalíciót hozott létre.

Az itt rendkívül vázlatosan ismertetett, a magyarországi politikai élettel is számos párhuzamot mutató belpolitikai eseményeknél is izgalmasabbak azonban azok az oldalak, amelyeken a szerző bemutatja a szlovén önállóságért, majd az ország nemzetközi elismeréséért vívott küzdelmet. Rupel csak röviden érinti azokat az okokat, amelyek miatt Szlovénia nem volt hajlandó elfogadni a jugoszláv föderáció fennmaradását: a szerb politikusok demokrácia-értelmezése szerint a több nemzetet magában foglaló föderációnak az „egy ember, egy szavazat” elve alapján kellett volna működnie. Ez azt jelentette volna, hogy a Jugoszlávia lakos ágának mintegy 8 százalékát kitevő, nem egészen kétmillió szlovén, akik a föderáció működtetési költségeinek mintegy 20 százalékát biztosították, képtelenek lettek volna saját elképzeléseiket és érdekeiket érvényesíteni. Márpedig lényegbe vágó különbségekről volt szó, hiszen Szlovénia a polgári demokrácia irányába haladt, míg a Milosevic féle szerb vezetés nem mondott le a szocialista elvekről. Az ezt a fajta demokráciát elutasító Szlovénia először – Horvátországgal együtt – a jugoszláv köztársaságok konföderációjának megalakítását szorgalmazta, majd – miután ezt szerb részről nem fogadták el – egyre egyértelműbben az önállóság útjára lépett.

Az ezen az úton jelentkező számtalan probléma közül kettőt emelek ki. Egyrészt azt, hogy Szlovénia az önállóságot békés úton, megegyezéssel szerette volna elérni. Külön filológiai és persze fontos politikai probléma, hogy ezt a folyamatot a szlovénok a szétválás (razdruzevanje) fogalmával írták le, s elutasították, hogy arra az elszakadás (odcepitev) kifejezést alkalmazzák. A filologizálás magyarázata, hogy amennyiben a szlovén önállóság elérését elszakadásnak – azaz egyoldalú cselekedetnek – minősítették volna, az hátrányosan érintette volna az országot a volt Jugoszlávia örökségének szétosztásánál és a nemzetközi elismerésnél. Ezért D. Rupel 1990 nyarától folyamatosan tárgyalt külföldi diplomatákkal, hogy ismertesse velük a Jugoszláviával kapcsolatos szlovén nézeteket és Szlovénia törekvéseit. Erre már csak azért szükség volt, mert Rupel véleménye szerint a jugoszláv diplomácia, amelyben a szlovénok mindössze 3 százalékban képviseltették magukat, nem közvetítette a szlovén nézeteket.

És ezen a területen merült fel a másik probléma: 1990-ben, a németeket és az osztrákokat leszámítva, a szlovénok nem sok megértésre számíthattak külföldön. Az államférfiak általában lassúbb haladásra bíztatták a szlovén politikusokat, s legfeljebb azt ígérték meg, hogy majd egyszer szó lehet az önállóságról is.

Rupel részletesen leírja, milyen kísérleteket tett a szlovén politika arra, hogy a jugoszláv vezetéssel megállapodjon a békés szétválásról. Egyebek között magukra vállalták volna Jugoszlávia adósságának egynegyedén azt javasolták, hogy a hadsereg 3 év alatt vonuljon ki az országból, stb. Miután a tárgyalások nem vezettek sikerre, s a szlovénok 1991. június 25-én kikiáltották a függetlenséget, elkezdődött a mintegy 10 napig tartó háború.

A szlovén függetlenségi háború következményeként igen kemény vita zajlott az 1991 júliusában előbb Zágrábban, majd Brioni szigetén lefolytatott, tárgyalásokon. A fő kérdés az volt, hogy a megállapodás értelmében Szlovéniának az önállóság kikiáltása előtti állapotot kellene visszaállítania, vagy csak a hozott törvények végrehajtását kell-e felfüggeszteni 3 hónapra.

A tárgyalásokon rendkívül kemény magatartást tanúsító szlovénok egyebek között videofelvételekkel bizonyították, hogy a JNH agressziót követ el a védekező szlovénok ellen. A végén a megállapodás kialakítását két dolog segítette elő. Egyrészt az, hogy De Michelis olasz külügyminiszter Rupel értésére adta, hogy a 3 hónapos moratórium után azt csinálnak, amit akarnak, másrészt az, hogy a kialakított szöveg lehetővé tette a szlovénoknak, hogy azt a saját elképzeléseik szerint értelmezzék.

Ennek ellenére a következő hónapokban a szlovén diplomáciának folyamatosan küzdenie kellett, hogy Szlovéniát ne kényszerítsék vissza a bomlófélben lévő jugoszláv szövetségbe. A nyugati érdek az volt, hogy Jugoszláviát – még ha a régi módon már nem is lehet – valamilyen módon egyben tartsák, de legalábbis megakadályozzák, hogy az eddiginél több vámhatár jöjjön létre. A Nyugat tehát legalább a vámunió kialakítását mindenképpen szerette volna elérni. Szlovénia csupán a szabadkereskedelmi övezet létrehozását volt hajlandó elfogadni. Rupel – és a közölt dokumentumok – tanúsága szerint először az 1991. november 20-án megfogalmazott Badinter-jelentést fogadta el; hogy Jugoszlávia a szétesés állapotában van, s hogy meg kell oldani a volt állam örökösödésének problémáját. Ennek ellenére a szlovén külügyminiszternek rendkívül nehéz tárgyalásokat kellett még megélnie, amíg elérkezett 1992. január 15-e, amikor az 1992. január 11-én megfogalmazott újabb Badinter-jelentés alapján számos állam elismerte

Szlovénia függetlenségét.

A pártját a Liberális Internacionáléba vezető Rupel, aki érzékletesen leírta, hogy milyen embernek és politikusnak látta különböző nemzetiségű tárgyalópartnereit, könyvében régi ismerőseinek nevezi a magyar liberálisokat és a fideszeseket, többször tárgyalt Antall Józseffel és Jeszenszky Gézával. A két politikus támogatta ugyan a szlovén (és a horvát) önállósági törekvéseket, de aggódott azért, hogy mi lesz Jugoszlávia szétesésének következtében a vajdasági magyarok sorsa. Arra bíztatták a szlovénokat, hogy az önállóság elismertetésére irányuló törekvéseiket hangolják össze az Európai Közösséggel, az Európa Tanáccsal és a NATO-val, próbáljanak meg elérni laza konföderációt, s hogy működjenek jobban együtt a horvátokkal. A szlovén külügyminiszter, aki elmagyarázta, hogy ők ugyan hívei lennének az utóbbinak, de Tudjman horvát elnökkel aligha lehet megállapodni, ír még a Horvátországgal és Olaszországgal kialakult feszültségekről, valamint számos más, izgalmas bel- és külpolitikai eseményről.

Dimitrij Rupel: Skrivnostdrzave. Spo mini na domace in zunanje zadeve 1989–1992 (Államtitok. Emlékezés az 1989 és 1992 közötti hazai és külügyi eseményekről) Ljubljana, 1992. 312 p.

Szilágyi Imre