Klió 1994/1.

3. évfolyam

A XX. SZÁZAD TÖRTÉNETE

Hírek, rémhírek és a cenzúra Ausztria–Magyarországon (1914–1918)

A Monarchia az I. világháborúban nemcsak a harcmezőkön s gazdasági és anyagi kimerülés miatt vesztett csatát, hanem elvesztette uralmát az információk, eszmék áramlása fölött is, és ez nagymértékben hozzájárult legyőzetéséhez. Mark Cornwall ezt a megállapítást bizonyítja cikkében.

A háborús időszak mindig kedvez a rémhírterjesztésnek. Különösen virágzik ez, ha szigorú a cenzúra, ha gyorsan peregnek az események otthon és a fronton, ha nacionalista elégedetlenség és anyagi, gazdasági nehézségek táplálják. Főleg a frontok valóságos szenvedéseiről szóló hírek voltak veszélyesek a hatóságok szemszögéből nézve, mert tönkretették az újságok által keltett háborús lelkesedést, általában is rontották a hivatalos tájékoztatás hitelét.

A hamis hírek, rágalmak egyik csoportja az uralkodó családjával foglalkozott. Ezeket nehéz volt cáfolni, holott éppen azt az egyetlen elemet kezdték ki, amely még összetartotta a Monarchiát. Sokat célozgattak például Ferenc József szenilitására, pedig őt még tisztelték is valamennyire. Utódait azonban már nem kímélték.

A Monarchiában mindjárt a háború elején felállítottak egy új testületet, a Háborús Felügyeleti Hivatalt (Kriegsüberwachungsamt – KÜA), amelynek feladata volt harcolni mindenütt a monarchia területén és azon kívül is a felforgató elemek ellen. Kivétel volt Magyarország, ahol létrehozták a KÜA-val párhuzamosan működő testületet, a Hadifelügyeleti Bizottságot. A két intézmény természetesen szorosan együttműködött, és felügyelt mind a politikai, mind a katonai természetű hírekre.

A hadászati tartalmú információk figyelése a Háborús Sajtóhivatal (Kriegspressequartier = KPQ) feladata volt. Ennek irodáit mindig jó távolra helyezték el a hadsereg-főparancsnokság szállásától, hogy elkerüljék a szimatoló újságírókat, nehogy megismétlődjék az 1870-es sedani eset, amikor a francia sajtó időnek előtte közzétette a francia hadmozdulatok irányát. A hivatal nem engedte meg a szabad közlekedést a frontvonalban. Így a tudósítók gyakran csak a hivatalos jelentéseket nyújthatták át olvasóiknak. A KÜA rendkívül szigorúan ellenőrizte a hírlapokat. Tilos volt közölni az alábbi kategóriákba tartozó írásokat: 1. hűtlen és hazaáruló írások; 2. Ausztria–Magyarország gyengeségéről (tüntetések, gazdasági bajok) szóló hírek; 3. provokatív hatású nacionalista, szocialista eszméket hirdető cikkek; 4. kényes kormányzati intézkedések bírálata; 5. ijesztő rémhírek; 6. pacifista propaganda, amely azt a benyomást kelthetné a külföldiekben, hogy háborús kimerültség lett úrrá a Monarchián.

Ugyanezen szabályok szerint dolgoztak a postákon is. Igen kemény cenzúra működött Bécsben, Budapesten és a svájci határon, Feldkirchben. Az uralkodó családjának, a kormánynak és a diplomáciai testületnek a levelein kívül minden levelet felbontottak, a nem kívánt részt törölték. Még az időjárásról sem volt szabad írni, nehogy segítséget nyújtsanak az ellenséges pilótáknak. A cenzúraállomások jelentései nagy hasznára voltak a katonai elhárításnak, mert olyan képet kaphatott belőlük a monarchia közvéleményéről, amilyenhez másként nem jutott volna hozzá. Volt ugyanis egy lyuk a rendszeren: a katonai hatóságok, kapacitás híján nem tudták ellenőrizni a hatalmas mennyiségű belföldi, civil levelezést. Annyira futotta csak, hogy a frontra menő, frontról érkező küldeményeket cenzúrázták, a többit csak szúrópróba-szerűen. A hadifogoly-levelezést egy külön hivatal olvasta át, amelynek megfelelőjét 1916 után Budapesten is felállították. Az idő múltával a hatóságoknak egyre inkább az volt a benyomása, hogy maguk a cenzorok sem megbízhatók már.

Ami a sajtó cenzúrázását illeti, az Arbeiter Zeitung tiltakozott ellene, de más orgánumok, pl. a Neue Freie Presse lojálisak voltak. A magyar újságokat nem kellett betiltani, eleinte annyira lelkesedtek a háborúért. Csak néhányan, például Ady Endre és Károlyi Mihály láttak tisztán, s mondták is ki a véleményüket. Sokkal éberebbnek kellett lennie a cenzúrának a monarchia szláv és latin régióiban. Például a délszláv, lengyel és rutén területeken 1914 augusztusa után statáriumot hirdettek, és kegyetlenül üldözték a felforgató elemeket, kémeket, rémhírterjesztőket. Még a cirill írás használata is tilos volt, mert általa a szerb ellenséghez üzenetet lehetett eljuttatni. Boszniában a szociáldemokrata Glasz Szlobode például önként beszüntette a létezését „jobb időkig”. Más lapokat betiltottak. Az olaszok lakta részeken 1915 májusa után egy kivételével minden újságot betiltottak, az irredenta klubokat feloszlatták. A magyar hatóságok magatartása változó volt az erdélyi román lapokkal szemben. Amíg tartottak Románia fenyegetésétől, addig például hagyták a radikális hangú Romanult megjelenni, annak bizonyítékául, hogy Magyarország ki akarja engesztelni román kisebbségét. 1916-ra, amikor a Monarchia balkáni győzelmei következtében már nem kellett tartani a román fenyegetéstől, Tisza azonnal megszigorította az erdélyi újságok cenzúráját, végül be is tiltotta a Romanult.

A cseh területeken – nem lévén háborús zónák – nem volt szigorú katonai cenzúra. Ideális környezet volt tehát a rémhírkeltők és a tájékoztatás új módszereit kitalálók számára. A cseh újságokból mindjárt a háború kezdetén negyvenhatot betiltottak, a többiek „önként” szűntek meg. Csak a hivatalos közleményeket nyomtatták ki. A cseh tömegek azonban a prágai kiadók körül várták, hírekre éhesen az értesüléseket, és a cseh újságok szándékosan fehéren hagyták a cenzor-törölte sorokat. Az lett a jelszó, hogy „ami fehér, igaz, ami fekete, hazugság!” A bátrabb újságok, pl. a Čas (Idő), olykor a semleges vagy antant országok titokban átcsempészett újságjaiból idéztek. 1915 áprilisa után, miután egy egész cseh ezred átállt az oroszokhoz, a katonai hatóságok keményebben léptek fel; néhány „felforgatót” börtönbe zártak, a Cast és az újságok nagy részét megfojtották.

Persze nem a sajtó volt az egyetlen hírforrás a csehek számára. Az ideérkező menekültek, a sebesült katonák, az elmenekülő galíciai zsidók s az orosz propaganda hírei mind bomlasztották a háborús fegyelmet, illetőleg egyesekben oroszbarát érzelmeket ébresztettek. 1915-ben hét embert ítéltek halálra az ellenség kiáltványainak terjesztéséért.

Vidéken lassan terjedtek a hamis híresztelések, de hosszabb ideig megmaradtak a köztudatban. A városok hemzsegtek az ilyen-olyan hírektől, de ezek rövid életűek voltak. Különösen Prága kávéházaiban futottak össze az értesülések, valósággal helyettesítették az újságokat. Itt találkoztak a cseh Maffia földalatti mozgalom tagjai, és nemcsak Masaryk száműzetésben élő csoportját látták el információkkal, hanem az otthoni közvéleményt is tájékoztatták a való helyzetről. Külföldi orgánumok cikkeit terjesztették, Hlasatel címen titkos lapot készítettek, járták az országot, elmondták, mi a helyzet a frontokon. Minderről részletesen szól a Maffia egyik vezetőjének, Jan Hajšmannak a 30-as években írott memoárja.

Az bizonyos, hogy az információáramlás folyamatában Ferenc József halála után új korszak kezdődött. Annál is inkább változásoknak kellett következniük, mert Stürgkh miniszterelnök is meghalt 1916 végén (egy bécsi kávéházban meggyilkolták), és ő alkotmányos keretek nélkül, azaz a parlament összehívása nélkül, rendeletekkel kormányzott. Sok függött az új uralkodótól, Károlytól. Károly mielőbb békét akart kötni, és birodalma német, magyar és katonai elitje akarata ellenére is alkotmányos rendet kívánt megvalósítani a vesztett háború közepette. Gyengült tehát a cenzúra szigora, hiszen maga az uralkodó is békére törekedett. Az 1917 májusában összeült parlament (Reichsrat) támadást intézett a KÜA ellen, mire megváltoztatták az intézmény nevét, kivonták a hadsereg-főparancsnokság alól, és októbertől már csak a háború előtti büntetőtörvények szerint intézkedhetett. A Stürgkh-idejebeli szigorúság Magyarországon szintén lanyhulni kezdett.

Károly elmozdította Tiszát, s az Eszterházy-kormány enyhített a cenzúrán. Most már napvilágot láthattak Károlyi Mihály nézetei, nacionalista vagy pacifista írások is, igaz, a román értelmiség panaszait most sem jelentették meg. Különösen Az Est, a Világ és a Magyarország közölt a német szövetséget kárhoztató cikkeket, a parlamentben elhangzott radikális beszédeket. Lassan az eltérő véleményű román politikusok is szóhoz juthattak a sajtó hasábjain.

A változások között rendkívül jelentős volt a Reichsrat összehívása. A parlamenti beszédek egy része igen radikális volt, és ezeket mindenki olvashatta a Stenographische Protokoll-ban. A cenzor azt tapasztalhatta, hogy a birodalom élesen nemzetiségekre különül, a németek és a magyarok uralják a helyzetet. Míg a szláv újságokban megtorolják az államellenes cikkeket, Friedrich Wichtl, radikális német politikus például szabadon hirdethette abbeli nézetét, hogy a legjobb megoldás volna kiirtani a szlávokat.

Cseh földön 1916-tól egyre kiszámíthatatlanabb lett a cenzúra; egyszer Ausztria-ellenes és nacionalista hangokat is megengedett, máskor betiltotta az újságokat, pl. Hajsman lapját, mondván, „veszélyes az államra”. Nem volt egységes a cenzúra a birodalom különböző területein sem. A szlovén politikusok tiltakozásáról a breszt-litovszki béke ügyében nem volt szabad írni, míg a horvát lapban, az Obzorban megjelenhetett a felhívás. 1917 közepétől már egyre-másra jelentek meg a radikális hangú szlovén és horvát lapok, de információhoz juthatott a lakosság a frontról szökött katonáktól az agitátoroktól, a hazatérő hadifoglyoktól is.'

1917-től nagy munkát végzett az értelmiség vidéken, különösen délen. A délszláv politikusok a parlamentben fejtettek ki nacionalista agitációt. Ebből fejlődött ki a „deklaráció-mozgalom”, mely a májusi kiáltványról kapta a nevét. Ebben jugoszláv állam létrehozását javasolták, bár még a Habsburg-dinasztia vezetésével. A mozgalomból hamarosan aláírásgyűjtés és tömeggyűlések sorozata lett, majd Korosec és a ljubljanai Jeglic érsek vezetésével kibontakozott a független jugoszláv állam követelése. Az agitáció 1918 nyarára átterjedt Horvátországra, Dalmáciára és Boszniára.

A hatóságok nehezen tudtak bármit is tenni, nem volt elég belbiztonsági emberük, gyakran azok is szimpatizáltak a lázítókkal, a megtorlásnak alkotmányos akadályai is voltak.

Hasonló volt a helyzet a sajtó cenzúrázásával kapcsolatban is. 1918 februárjában von Straussenburg tábornok, vezérkari főnök követelte, állítsák le azokat a cikkeket, amelyek a központi hatalmakat hibáztatják a háborúért, Németországot támadják, és sötét képet festenek Ausztria–Magyarország társadalmi és gazdasági helyzetéről. Szigorú cenzúrát kért a háború befejeztéig. Toggenburg belügyminiszter egyetértett vele, azonban kifejtette, hogy mióta összehívták a parlamentet, nem lehet ugyanolyan nyomást gyakorolni a sajtóra, mert a Reichsratban még nagyobb lenne a felháborodás. A katonaság nem tehetett mást, a frontvonalakon betiltotta valamennyi újság terjesztését. A hadsereget azonban nem tudta elszigetelni.

A tanulmány szerzője végül megállapítja: a háború előre haladtával a Monarchia vezető rétegét már nem lehetett többé átmenteni az információ szigorú ellenőrzése révén, mint 1914–16-ban. Amint viszont lazult az ellenőrzés, olyan erők szabadultak fel, amelyeket nem lehetett fékentartani. Annál is inkább így volt ez, mert az elit nem tudott vonzó, életképes alternatívát felmutatni a radikális, nacionalista mozgalmakkal szemben. Meg sem kísérelte, hogy az egész birodalomra kiterjedő hazafias propagandakampánnyal felerősítse a hazai erkölcsöt (felmerül az emberben: mit ért volna el vele?). A katonaságnál is túl későn gondoltak erre. Károlyi maga sem hitt a propaganda eredményességében. Az bizonyos, hogy az 1916-ban meggyengült cenzúra és az előtörő ellenséges hírek, rémhírek és propaganda jelentősen hozzájárultak a Monarchia bukásához.

Mark Comwall: News, Rumour and the Control of Information in Austria-Hungary, 1914–1918. (Hírek, rémhírek és a cenzúra Ausztria–Magyarországon, 1914–1918.) History, 77. évf., 1992. 249. szám, 50–64. p.)

Fodor Mihályné