Klió 1994/1.

3. évfolyam

A XX. SZÁZAD TÖRTÉNETE

Átalakuló metropolis. New York a századfordulón

Az utóbbi évek egyik legérdekesebb összehasonlító várostörténeti kutatásai programjának gyümölcse a Budapest és New York (Tanulmányok a nagyvárosi átalakulásról, 1870-1930) című tanulmánygyűjtemény. A nyolcvanas évek derekán amerikai és magyar történészek közös elhatározása nyomán indultak meg a párhuzamos kutatások a két nagyváros XIX. század végi, XX. század eleji múltjának többirányú feltárására. Nagyjából azonos kérdések álltak a várospolitika, a városi tér és a társadalom kapcsolatának alakulását vizsgáló, vagy a tömeg- és az elitkultúra fő tendenciáit megvilágító New York-i és budapesti vizsgálatok homlokterében. A két igencsak eltérő város összehasonlíthatóságának éppen az egyeztetett tárgy és vizsgálati szempontok teremtették meg az alapját. Az 1988-ban Budapesten megrendezett konferencián 33 referátum vitájára került sor. A viták tanulságai alapján véglegesített 14 legfontosabb előadás tanulmányváltozata képezi a kötet gerincét. Ismertetésünkben kizárólag az amerikai metropolisszal foglalkozó tanulmányokra térünk ki, s csak mellékesen említjük meg, hogy a budapesti fejezetek L. Nagy Zsuzsa, Hanák Péter, Lackó Miklós, Forgács Éva, Buzinkay Géza, Teplán István és Gyáni Gábor tollából valók.

1870 és 1930 között New York méretei megsokszorozódtak: területe hétszeresére nőtt, népessége másfél millióról 7 millióra emelkedett. A területi gyarapodás nyomán Manhattan egyesült Brooklynnal, Queens-szel, Bronx-szal és Staten Island-del (1898). A hallatlanul gyors ütemű, a világ 5-6 évtizede legnépesebb nagyvárosát szülő demográfiai növekedés oka (a területi expanzió mellett), hogy New York az amerikai bevándorlás kapuja: ide érkeznek az európai emigránsok milliói, és közülük sokan itt is állapodnak meg rövidebb-hosszabb időre. Ebből fakad a város hihetetlen etnikai, nyelvi és kulturális sokszínűsége, heterogén arculata. David C. Hammack ennek az etnikai kevertségnek a fényében tekinti át a New York-i várospolitika alakulását. A XIX. század derekának még alapvetöen kereskedővárosából a század végére az Egyesült Államok egyik ipari centruma lett. Majd fokozatosan létrejött New York központi helye az ország közlekedési és kommunikációs hálózatában. A New York-i ipar sajátossága, hogy benne nem a mamutvállalati forma, hanem a kisebb vállalatok sokasága dominált. A város gazdasági elitje, ennek megfelelően, 1890-ig főleg nagykereskedőkből, vasúti vállalkozókból, nemzetközi bankemberekből, tőzsdei ügynökökből állt. 1898-at követően megnőtt az ipari vállalkozók súlya, valamint az országos jelentőségű ipari konszernek menedzsereinek a szerepe. Mindamellett ez a vagyoni elit New York-ban nem vált egységes, politikai érdekszövetséget képező felső réteggé. A helyi ipari tőke nem képviseltette magát a legvagyonosabbak között, s magára a gazdasági elitre – a politikához fűződő viszonyát illetően – a széttagoltság, az individuális érdekérvényesítés általános stratégiája volt jellemző.

A várospolitika alakulását döntően befolyásolta annak mélyen demokratikus mechanizmusa: a férfiak általános választójoga, s ehhez járult a szinte hiánytalan politikai aktivitás (a választásra jogosultak több mint 90 százalékos részvétele a választásokon). A választott politikai tisztségviselőknek lépten-nyomon tekintettel kellett lenniük választóik igényeire. Ezért a választók társadalmának folytonos átalakulása szabta meg az aktuális politikai irányvonalat. Mindebben az etnikai-felekezeti struktúra radikális módosulásainak kell nagy jelentőséget tulajdonítani. Az 1880-as években a város jellegadó népessége katolikus írekből és a nagyjából felerészben katolikus németekből állt; ők alkották a többséget. A századfordulón jelentős számú kelet-európai, közöttük nagyszámú orosz és lengyel zsidó növelte a város lélekszámát. Századunk harmincas éveiben mindez kiegészült katolikus olaszokkal, s ugyanakkor a népesség egynegyede zsidókból került ki. A bevándorlók felekezeti sajátosságai folytán erre az időre a katolikusok kerültek kisebbségbe (a népesség egyharmada), a protestánsok lettek a többség. A századforduló évtizedeiben a demokrata párti Tamanny Hall tartotta kezében a város politikai irányítását, ugyanakkor ez a szüntelenül átalakuló és politikai jogokkal felruházott városi közösség meghiúsította valamiféle stabil, konszolidált politikai kurzus berendezkedését. Vonzó ígéretekkel meg lehetett nyerni egy alkalomra a polgármesteri választásokat, de igen keveseknek sikerült e pozíciót tartósan megőrizni. A politika – helyi, városi szinten – legalább annyira versenyszerű mechanizmusok szerint alakult, mint amilyen maga a piac a termelés világában. Egyszersmind számos, egymástól elváló színtere is volt a politikai életnek: városi, állami és föderális. A város nem élvezett túl tág autonómiát, New York Állam törvényhozása fontos ügyekben (adózás, hitelpolitika) szólhatott bele a város életébe. S ehhez járult a szövetségi állam intervencionizmusa. Külön kérdés: ki finanszírozza azokat a nagyszabású infrastrukturális beruházásokat, ki hozza meg a velük kapcsolatos döntéseket, melyek révén New York különösen kivívta magának a világ csodálatát.

Egy ilyen „közintézmény”, a New York-i Central Park társadalomtörténetéről szól Elisabeth Backmar és Roy Rosenzweig tanulmánya. Az 1850-es évtizedben merült föl az igény, hogy New York-ban létesüljön egy, az európai nagyvárosokéhoz hasonló, nyilvános park. Kezdettől viták kereszttüzében állt a park nyilvános jellege, a nyilvánosság fogalmának jelentése. Manhattan keleti és nyugati felének ingatlantulajdonosai versengtek egymással a park színhelyének kijelöléséért. Amikor 1856-ban eldőlt, hogy a Central Park az ötödik és a nyolcadik sugárút közötti nyugati oldalon lesz, újabb vita tárgyát képezte: ki igazgassa a létrehozandó intézményt. Végül a republikánus állami vezetés nyerte meg a csatát a demokrata párti városi vezetéssel szemben. Ennek fontos következménye: egy általuk dédelgetett nyilvánosság-fogalom, a köznek paternalista tartalmú értelmezése vált irányadóvá a Central Park kialakítása során. A park tervezői és első főfelügyelője, Calvert Vaux, valamint az utóbbi tisztet kezdetben ellátó Frederick Law Olmsted, úgy gondolták: a közpark hivatása, hogy oázist képezzen a nyüzsgő városban; mint ilyen, függetleníteni kell az utcai nyilvánosságot jellemző alpáriságtól és prózai gyakorlatiasságtól. A nyilvános park afféle emelkedett, esztétikailag igényes környezetben működő kulturális nevelő intézmény – vélték –, ahol az olcsó és könnyed (vurstli jellegű) népszórakoztatás helyett az illedelmes és „kulturált” szabadidő eltöltés polgári normáinak kell teret kapnia. Az új városi vagyoni elit ezzel a kulturális vezetőszerepre vonatkozó igényével igyekezett pozícióját legitimálni. Ugyanakkor a mindenki előtt korlátozás nélkül nyitva álló Central Park lett hamarosan az egyedüli olyan színtér, ahol a népes és rendkívül differenciált New York-i társadalom egymás számára is láthatóvá vált, ahol a kulturális javak, a magatartási szabályok, amelyek sokszor fentről lefelé váltakoztak, egyáltalán megismerhetők voltak a legkülönbözőbb rétegek tagjai számára.

Kezdetben azonban a park nyilvános jellege fölöttébb korlátozott, döntően a közép- és felső rétegek magamutogatásának kiemelt terepe. Ez megfelelt a szigorú parkszabályzatoknak is, amelyek szankcionálták a viselkedés polgári kódjátó1 eltérő magatartást a park területén.

Idővel azonban a park társadalmi jelentése, a neki tulajdonított és adminisztratív eszközökkel fenntartott-érvényesített elit kulturális (és nevelő hatású) szerep háttérbe szorult, engedve a tömegek egyszerű szórakoztatási igényeinek. Ahogy a munkástömegek mind gyakoribb látogatói lettek a Central Parknak, úgy hódította meg magának kulturális univerzumuk a park életét. Ennek sűrűsödő jeleként először állatkert telepszik a park északkeleti sarkába, később rendszeressé válnak a vasárnapi park-koncertek és az egyszerű emberek kulturális és szórakozási szükségleteihez igazodó rendezvények és intézmények. Így vált valóban demokratikussá a városnak ez a nyilvános tere, így váltott jelentést a nyilvánosság fogalma a kezdeti „arisztokratikus” értelmezés elutasítása következtében.

A park látogatóinak településrendjét megszabó folyamatok mechanizmusait mutatja be Deborah Dash Moore írása a XX. század első három évtizedének szegregációját vizsgálva. A New York-i társadalom szinte teljes egészében külföldi eredetű bevándorlókból áll a tárgyalt időszakban; több mint 80 százalékuk volt bevándorló vagy azok leszármazottja. Tanulságos nyomon követni, hogy hová és miként tagolódott be lakóhely szerint ez a fölöttébb fluid és mobil népesség. A szerző szerint az egyes New York-i etnikumokat meglehetősen eltérő szegregációs stratégiák jellemezték. Az írek és a németek képviselték azt a két stratégiai mintát, amelyet a többi, a városba utánuk érkező etnikai bevándorló csoport is átvett. Az írek és a németek a század végi nagy kelet-európai (részben zsidó) betelepedés elől a város északi részeibe húzódtak. Ennek során az Írek úgy szóródtak szét, hogy nem alkottak többé etnikai gócokat, a németek viszont egyben maradtak. Például a magyarok (és a csehek) a német minta szerint koncentrálódtak (az előbbiek fele, az utóbbiak kétharmada ugyanoda települt). A kelet-európai zsidó bevándorlók is a német mintát követték, míg az olaszok inkább a katolikus írek szokásai szerint választottak maguknak lakhelyet a város kiterjedt térségében. Tény, hogy az etnikai összetartozás döntő befolyással volt a lakóhely megválasztására, a város települési rendjének alakulására. Sőt: ezen túl meghatározta bizonyos fokig a városi élet szervezetének teljes spektrumát. Hiszen a munkahelyek közelébe települő, foglalkozásilag homogén etnikai csoportok, melyekhez szorosan hozzátartozik valamilyen testre szabott szolgáltatási intézményhálózat is, térben jól körülhatárolt, zárt világokat hoztak létre. A fizikai mobilitás maga nem egyszer kollektív helyváltoztatás formáját öltötte, s nem mint egyéni lakásmobilitás ment végbe. Különösen jól érzékelhető ez a fajta, etnikailag determinált ökológiai mechanizmus a zsidóság körében. Mindennek közvetlen folyománya, hogy a város területi expanziója, Manhattan északi határainak a folytonos kijjebb tolódása az etnikai lakóhelyi tömbök (neighborhood) folytonos helycseréje nyomán ment végbe. Tanulságos Harlem, a mai fekete gettó történeti példája. 1900 előtt Harlem, ez az etnikailag talán legtarkább városnegyed, az 1880-as években bevándorló német zsidókat és sikeres kelet-európaikat vonzotta magához. Idővel az újonnan a városba érkező zsidó bevándorlók nagy számban kezdtek Alsó- Manhattanből ide átköltözni. Eközben a németek és írek, Harlem „őslakói” elmenekültek e városrészből. A városrész a két háború között még sokáig megőrizte középosztályi arculatát, mígnem utóbb kizárólagosan fekete negyeddé vált. Fontos kérdés, hogy az etnikai alapú lakhelyválasztás mennyire és hol járt együtt foglalkozási homogenitással (etnikai-munkás koncentráció), valamint zárt közösségi életrenddel. A város hihetetlenül gazdag változatosságát mutatja, hogy szinte minden szegregációs variánsra akad példa akár egyetlen (mint a zsidó) etnikai komponens körén belül is.

A tömegkultúra közönsége, sőt az azt formáló előadók és alkotók köre szintúgy ennek a hamisítatlan New York-i etnikai kavalkádnak a megjelenése. Robert Snyder tanulmánya a vaudeville, a mi operettünkhöz hasonló zenés melodráma 1880-1930 közti karrierjét tekinti át annak fényében, hogy milyen szálak fűzték a város etnikai-kulturá1is atmoszférájához. A vaudeville kétségkívül a legnépszerűbb színházi szórakoztatási forma a századforduló New York-jában. Népszerűségét annak köszönhette, hogy általa kulturális dialógusba léphetett egymással a városi bennszülött és bevándorló, különböző társadalmi csoportokhoz tartozó, sokféle vallású, kevert népessége. Különösen a frissen bevándorolt etnikumok számára tűnt vonzónak a vaudeville nyújtotta kulturális nyelv, melyet később a mozi, majd a rádió közvetít széles tömegek számára. Miközben a vaudeville közvetlenül is sokat merített a bevándorló etnikumok köznapi világából és kulturális kincstárából, egyszersmind médiuma lett a nagyvárosi kommerciális etnikai kultúra terjesztésének. Ez utóbbi minőségében a vaudeville a kulturális fogyasztói igények kielégítését részesítette előnyben, nem pedig az őt inspiráló környezet önkifejezési szükségleteit.

A századfordulót megelőzően az írek uralták a zenés színházak világát, helyükbe a XX. század elejétől fogva a zsidók léptek, végül a feketék következtek az időbeni sorban. A vaudeville mindenképpen határvonal a New York-i (amerikai) tömegkultúra fejlődésének folyamatában. Bevándorlók teremtménye volt, amelyet bevándorlók (vagy feketék) kulturális fogyasztása éltetett. Mégis: a szélesebb közönség meghódítására törő vaudeville csak részben és torzan szólaltatta meg a forrásául szolgáló élményeket, használta föl a partikuláris etnikai kulturális kódokat. A film, a rádió és a televízió mind-mind sok szállal kötődött a zenés színházhoz, mintegy belőle merítve mintát a modem fogyasztói tömegkultúra megteremtéséhez.

A közönség és a kulturális véleményformálók kapcsolatát a sajtó példáján vizsgálja tovább Neil Harris tanulmánya. A szerző azt a tézist kívánja bizonyítani, hogy a város újságjai (napilapjai) a hírek tálalásának módjában, hírközlési metódusai révén a XX. század első évtizedeiben nagyban hozzájárultak a New York-iság tudatának kiformálódásához, a városi lét értelmének tudatosításához és meghatározott jelentésének a konkretizálásához. Nagyjából 1900-ra fejeződött be az a folyamat, melynek eredményeként a lapok hozzászoktatták olvasóikat a nagy ipari város rohanó életkörülményeinek tudomásul vételéhez; ezt követően már ezen az alapon indult meg az ennek megfelelő városi személyiség identitásának a sajtókultúra eszközeivel is támogatott kialakítása. Ennek a folyamatnak számos megnyilvánulása közül hadd emeljük ki a húszas éveket végigkísérő újságkészítési stratégiát, amely tág teret engedett az olvasó közvetlen részvételének a lapok hasábjain. Az olvasói levelek, a keresztrejtvény (a húszas évek találmánya), az olvasók számára kiírt versenyek, vagy az etnikai népélet eseményeinek a hír rangjára emelése – mind-mind tükrözte, fölerősítette és, természetesen, át is alakította az olvasóközönség hangját és véleményét önmagáról, környezetéről, magáról a városról.

A város image-ének formálása szempontjából ugyanakkor óriási a szerepe a kreatív művészeteknek, mindenekelőtt a vizuális magaskultúra művelőinek (festők, fényképészek) és az íróknak. Wanda Com tanulmánya azt a rejtélyes problémát világítja meg, hogy a képzőművészeti modernizmus és New York mint a felhőkarcolók városának a mitikus képzete miért fonódott olyan szorosan össze. Nagyjából a századforduló tájától vált a város az ott élő, majd az oda zarándokló európai művészek ábrázolásának tárgyává. A város vizuális megjelenítése így nyomban a modem irányzatok szinonimájává lett; olyan művészek szeme nyílt ki New Yorkra, akik a modernség tárgyi megtestesülését ismerték föl benne. S ezzel New York más (európai) nagyvárosokat elhomályosító, a modernséget elsőrangúan, minden más városnál inkább fémjelző képi jelentésre tett szert. Ennek a vizuális modernség-élménynek a magas épület, a felhőkarcoló, valamint az utcai zsúfoltság együttese lett emblematikus anyaga. New York ennek megfelelően alakuló XX. századi ikonográfiája igencsak részleges dokumentációja a valóságos városnak, hiszen abból csak az „új” New York jut megfelelő képi megjelenítéshez. Midőn a művészek a modem New York témájához fordultak, céljuk ezzel nemcsak a modernség élményének adekvát képi kifejezése volt, hanem az amerikai identitás új metaforájának így tálalt megtalálása is. A felhőkarcolók New York-i világának absztrakt képi ábrázolása a sajátos amerikai életforma jellemzéseként is hatott.

New York verbális reprezentációja, ahogy Philip Fisher elemzéseiből megtudjuk, szintén nagy átalakuláson megykeresztü1 a XIX. század végétől a harmincas évekig terjedő évtizedekben. Az a mód, ahogyan Dreiser 1900-as Carrie drágám-ja, vagy Crane Maggie, az utcalány (1893) című regényeitől Dos Passos Manhattani kalauz (1925), Dreiser A Gallery of Women (1929), vagy Henry Miller Tropic of Capricom (1933) című regényeiig ívelő időszakban a város irodalmi ábrázolás tárgyát képezi, a New York-iság jelentésének szembeszökő változására utal. Egyszerűen szólva: a Dickensféle társadalmi regénytől haladunk a modem városi regény felé, amely az élmények, értékek, életformák és érzékelések nagyvárosi kaotikusságát, ezt az amorális rendetlenséget élhető és tolerálható tudati állapotként jeleníti meg. Nincs már többé középosztályi normalitás, melyhez hozzámérhető lenne a könnyűnek találtatott városi realitás; a városi világ nem több, mint afféle olvasztótégely, amely egymással összeegyeztethetetlen, de mégis egymás mellett jól megférő mozaikok, fragmentumok pillanatról pillanatra változó, kiismerhetetlen tömkelege. Ezt a sajátos élményt közvetíti, már formai megoldásaiban is, a húszas és harmincas évek új nagyvárosi – New York-i – regénymodellje.

A két nagyváros párhuzamos történeti elemzését a politika, a társadalmi tér, valamint a tömeg- és elitkultúra dimenzióira kiterjesztő tanulmánykötet példát mutat rá, hogy milyen sokféle téma megközelítésére van mód a várostörténet kereteinek kitágításával.

Thomas Bender–Carl E. Schorske, eds.: Budapest and New York. Studies in Metropolitan Transformation, 1870–1930 (Budapest és New York. Tanulmányok a nagyvárosi átalakulásról, 1870–1930) Russell Sage Foundation, New York, 1993. 416 p.

Gyáni Gábor