Klió 1994/1.

3. évfolyam

A XIX. SZÁZAD TÖRTÉNETE

Porosz agrárreformok, parasztok és kapitalizmus

A kötet címe (Kapitalista agrárreform és ipari forradalom) nem egyszerűen jó, hanem elméletileg provokáló is. A gyümölcsöző kérdésfeltevések egy sor agrártörténeti tényt új megvilágításba helyeznek, és az iparosodással hoznak a továbbiakban összefüggésbe. Talán nem mondunk sokat: e munka a porosz agrárreformokról nem csupán csendes fordulatot jelent a marxista történetírásban, hanem előrelépést a kutatás történetében, mert Harnisch a parasztgazdaságot a kapitalizmus hordozójaként értékeli át. Ezzel számos előítéletbe ütközik, s a XV. századi társadalomtörténet vonatkozásában új eredményekre jut. Megéri tehát vitatkozni a szerzővel, aki nem csak a koraújkor, hanem a XV. század legtermékenyebb német gazdaság- és társadalomtörténészei közé tartozik. Emellett a kitűnő munka az NDK figyelemreméltó agrártörténet-írásának értékes terméke.

A munka azért kitűnő, mert részletesen utánanéz annak, mennyiben volt az ipari forradalomnak (legalább részterületeken) előfeltétele az agrárforradalom. Mások csak nagyvonalú becslésekbe bocsátkoznak erről. Az „agrárforradalom” kifejezésben a szerző a mezőgazdaság funkcionális és társadalmi teljesítményeit foglalja össze a kézműipari-kapitalista iparosodás számára: a mezőgazdaságon belüli tőkefelhalmozást és annak átszivattyúzását a keletkező iparba; az agrártermelők és -fogyasztók keresletét ipari termékek iránt, a mezőgazdasági termelés és a munka termelékenységének növelését, aminek nyomán munkaerő szabadult fel. Hamisch mindezekkel kapcsolatban két kérdéskörre koncentrál: a parasztgazdaság teljesítményének növekedésére és a belső piac ama növekvő igényére az ipari termékek iránt, amely a megnövekedett paraszti vásárlóerőnek köszönhető. Ez a problémafelvetés bizonyos mértékben felborította az „eredeti tőkefelhalmozás” komor marxi elméletét, amelynek értelmében a belső piac az önellátó parasztok proletarizálása révén keletkezik.

A kérdésfelvetés lényege, hogy összekapcsolja mindezt az 1807-es porosz agrárreformmal. Harnisch arra koncentrál, hogy az agrárreformok előfeltételei, jogi szabályozása, lefolyása és hatásai miként segítették elő a parasztok gazdasági teljesítőképességét és jövedelmeinek növekedését úgy, hogy bizonyos körülmények között a reformok következménye a paraszti vásárlóerő megnövekedése. Ezt a kérdésfelvetést részben Lenin inspirálta, aki a kapitalista agrárfejlődés „amerikai” és „porosz” útját vázolta fel. A Lenin által megrajzolt utak ismertek, itt bemutatásuktól ezért eltekintünk. Hamisch azonban azzal, hogy részletekbe menően elemzi a folyamatokat, sikeresen mutatja be, mennyire megkérdőjelezhető mindez. A porosz agrárfejlődés a történetírásban nem marxista-Ieninista oldalról is túlságosan lebecsült volt, Harnisch ezzel a nézettel is szembeszáll.

Hamisch könyvében először a porosz agrárreformok gazdasági előfeltételeit és jogi alapjait mutatja be. A népességnövekedés a XVIII. század végétől, Berlin mint nagyváros felvevőképessége a parasztgazdaságok fokozatos átalakulását hozta magával. Növekedett az árutermelés, nőtt a parasztok pénzjövedelme. A nagyobb gazdaságok több gabonát, zöldséget, lent, gyümölcsöt stb. termeltek. Kifejlődött a parasztok egy bizonyos körében a vállalkozói magatartás. Ez nem a felvilágosodás irodalma által jelölt úton haladt, hanem biztosabb jövedelemforrásokat tárt fel, különösen Brandenburgban. E sikeres parasztok egyúttal az „osztályharc” képviselői voltak, akik a földesurak növekvő igényeivel szemben peres úton, és a szolgálat megtagadásának eszközeivel is sikeresen léptek fel, 1807-től egyre erősebben követelve a szolgáltatások szabályozását.

A reform törvényhozás szakaszairól, az agrárreform közgazdasági koncepciójáról szóló fejezet jelentősen módosítja az eddigi képet. A szerző nem a jogi kérdésekre helyezi a hangsúlyt, hanem bemutatja egy zárt közgazdasági koncepció lépésenkénti kialakulását, amelyet „kapitalista agrárreformnak” nevez: a személyi szabadság és a szabad költözés visszaállítását, a robot felszámolását, a bérmunka jogi kereteinek kialakítását, a szabad magántulajdon létrehozását, beleértve a föld feletti rendelkezés jogát is, ami egyenértékű a kollektív földhasználat rendszerének, a nyomáskényszernek a felszámolásával, vagyis az átalakulás lényeges vonásainak ismérveivel.

Ennek az átfogó, nemzetgazdasági koncepcióba épülő „kapitalista agrárreformnak” a legtisztább képviselője Ch. F. Scharnweber volt, Hardenberg legfontosabb munkatársa ezen a területen, akit a nemesség különösen gyűlölt. Ő a liberális gazdasági rend felé orientálódott, amely a mezőgazdaságban és az iparban a növekedést tette lehetővé. Ezen belül a hangsúlyt a piaci konkurencia optimalizációs effektusára helyezte. A reformokban, habár smithiánus elveket vallott, semmiféle engedményt sem tett a nagybirtoknak, ellentétben a többi reformerrel, akik az angol példát követték. Nem a parasztvédelem értelmében volt parasztbarát, hanem abban a reményben, hogy a láncaitól megszabadított piacgazdaság a paraszti mezőgazdaságnak kedvez, a földpiac létrejöttével új birtokképződés kezdődik el, s ezzel az 1800 körül tapasztalható tömegnyomort hosszú távon fel lehet számolni.

Scharnweber, mint Harnisch kimutatta, sikeresebb volt a reformok körüli vitákban, mint eddig hittük. Keményen küzdött a nemesek nézetei ellen, elsősorban azoknak a parasztoknak az érdekében, akik nem rendelkeztek teljes telekjoggal, így pl. a paraszti bérlők érdekében, akiktől a felszabadítás fejében a nemesek az egész telket elvették volna. Az 1816. évi rendelet ezt megakadályozta, legalábbis az igaerővel rendelkező parasztok esetében, a zselléreket azonban nem sikerült megvédeni. Ezzel a földbirtokosok számára biztosították az olcsó kézi munkaerőt.

Hamisch az eddigieknél világosabban mutatja ki, hogy az 1811. évi rendelet az 1816. évi kiegészítéssel együtt a parasztok kisebbik felét érintette, nagyobb részük ugyanis már 1807 előtt rendelkezett a telke fölött. A parasztok mintegy 80 százaléka a kedvezőbb feltételek mellett válthatta meg magát. Az 1850. évi agrártörvények a forradalom gyümölcseként már csak a kisparasztok egy részének helyzetét szabályozták, amennyiben lehetővé tették számukra a szabad telektulajdont (elsősorban Sziléziában).

A könyv második részében a szerző részleteiben mutatja be a folyamatot, melynek révén rendezték a parasztok helyzetét. Kronologikusan sorolja fel a különféle rendelkezéseket. A restauráció évtizedeiben a feudális rendet a mezőgazdaságban fokozatosan felszámolták. A megváltás túlnyomó része is lezajlott 1848-ig. Az 1830-as évektől a parasztok nagy része az Elbától keletre eső területen már a szabad tulajdon alapján, a piac gazdaság keretei között művelte a földjét. Ezzel szemben viszont magas áron váltották meg földjeiket. Ebben segítségükre voltak a gazdaság új erői. A földeket intenzívebben művelték meg (tagosítás, lecsapolások stb.), csökkent az ugar területe, több kapásnövényt (elsősorban burgonyát) és takarmányfélét termesztettek a szántóföldeken, s ezzel megteremtették a javított állattenyésztés alapjait. Ez növelte a trágyamennyiséget, a földek hozamát. A parasztok óriási erőfeszítései árán növekedett tehát a termelés és a termelékenység, természetesen regionálisan eltérően, alkalmi visszaesésekkel. Hamisch a földek hozamának növekedését a XV. század első felében inkább óvatosan, 25–50 százalék közé teszi. Viszont nem tartotta valószínűnek, hogy a földhasználat, a közösségi földek felosztása révén, nagyobb mértékben hozzájárult volna ehhez a növekedéshez. Ugrásszerű növekedésről tehát szó sincs. Ezzel együtt a lépésről lépésre bekövetkező változások jelentékeny növekedéshez vezettek, ezt azonban a kézi munkaerő nagytömegű felhasználásával érték el, a munkát megkönnyítő gépek segítsége nélkül. Hamisch bemutatja a folyamat hátulütőit is, a női munka fokozódó felhasználását, az átlagon felüli gyermekhalandóságot az Elbától keletre fekvő tartományokban.

A hasznot Hamisch a magasabb paraszti jövedelmekben látta, amelyeknek forrásául a növekvő terméshozamok, a terjeszkedő árutermelés és az 1830-as évek óta emelkedő terményárak szolgáltak. Az infrastruktúra, az utak, csatornák, vasútvonalak kiépülése tovább növelte a piac szerepét, amit a gyarapodó városi népesség keresletének növekedése – különösen a metropolissá növekvő Berliné – magyaráz. Az eredmény nagygazdák és középparasztok tehetős rétege lett, azoké, akik már a kapitalista termelési viszonyokat képviselték. A piacba integrálódtak, nemcsak funkcionálisan, az árutermelés révén, hanem társadalmi értelemben is, a bérmunka alkalmazásával. Igen részletesen elemzi Harnisch a falusi népesség differenciálódását a reformok nyomán. Ellentétben azokkal a nézetekkel, amelyek szerint a reformok a parasztok proletarizálódásához, mezőgazdasági munkásrétegek kialakulásához vezettek, az eddigieknél sokkal konkrétabban mutatja be, hogy megmaradt az igaerővel rendelkező parasztok csoportja, emellett a kisparasztok száma jelentékenyen megnőtt. Ez megfér azzal, hogy jelentős volt a parasztok földvesztesége, sőt a földtől való megfosztása is. A reformok egészében a mezőgazdaság növekedéséhez és az új tulajdon kiszélesedéséhez vezettek – bizonyos határok között. A földtulajdonhoz jutás azonban az 1830-as évektől megnehezedett, a nagybirtokosok és a gazdag parasztok nyomásának megnehezedése következtében nehezebben lehetett földhöz jutni. A parasztság felemelkedését a földnélküli paraszti rétegek pauperizmusa árnyékolta be.

Hasonló kettősséget, azaz a növekedés kiegyenlítetlenségét jelzi a jövedelmek és az életforma alakulása. A sikeres nagygazdák és tehetős középparasztok jobban éltek, épületeket emeltek, javítottak, munkaeszközöket vásároltak, gyerekeiket iskoláztatták, pénzt gyűjtöttek, az 1830-as évektől kezdve, a junkerekkel együtt, mezőgazdasági egyesületeket alakítottak (a kötelező lóversenyeknél külön „úri” és „paraszt” futamokat rendeztek). A parasztok növekvő pénzjövedelmei különösen a könnyűipar számára jelentettek megnövekedett belső piacot – ezzel létrejött a kapcsolat az agrárreform és az ipari forradalom között.

Harnisch tehát, mint ebből a leegyszerűsített áttekintésból kiderül, konkrét kutatásokkal száll szembe a „porosz út” elméletével. Egyébként már az 1970-es évek végétől megindult a vita minderről az NDK történetírásában.

A Jahrbuch für Wirtschaftsgeschichte 1978. évi kötetében Harnisch egy tanulmányban már felvetette könyve fontosabb téziseit, s azóta többen is (G. Moll, G. Heitz, H. H. Müller, R. Berthold, V. Klemm) érdemi módon járultak hozzá a kérdések tisztázásához. Harnisch már 1983-ban óvott a „porosz út” fogalmának kitágításától, s összefoglalta az „ellentmondásos kérdéseket”. Mostani könyve mindezt betetőzi, s az egész vitát értelmetlenné teszi az empirikus kutatás tükrében.

Természetesen jelentékenyek voltak a megváltás terhei, de ez – eltekintve a francia példától – nem csupán porosz jellegzetesség, hanem minden agrárreformban megtalálható. A kárpótlás nélküli francia megoldás (a jakobinusok 1793-as forradalma következtében) s az egyházi földek kisajátítása és eladása viszont nem segítette nagyobb mértékben a parasztgazdaságokat Franciaországban. Kétségtelen, hogy a porosz reform feltételei a parasztok számára keményebbek voltak, mint a többi német államban, főleg ott, ahol csak 1848 után szabályozták a megváltást. Ugyancsak megállapítható, hogy a nagyarányú jogi beavatkozás a szabad földtulajdon és a piac gazdaság létrehozásával az úri-közöségi falusi gazdasági rendbe a korábbi tulajdonviszonyokat lényegesen nem módosította.

Itt vetődik fel a paraszti földleadások sokat vitatott kérdése. Az 1811/16. évi reformok alapján mennyi földet vesztettek el a parasztok? A kutatás erre mindig érzékenyen reagált, hiszen a vita visszanyúlik a liberális polgárság és a nemesség vitájához, amelyet a maguk módján folytattak a katedraszocialisták, szociáldemokraták, kommunisták (különösen 1945 után, hogy ezzel igazolják a radikális földreformot), de a nemzetiszocialista reformerek (pl. Darré) is. Harnisch kutatásai szerint valóban sor került földek átadására, a „szabályozott” parasztok körében, akik azonban továbbra is megmaradtak telkes gazdáknak, s így részt vettek a reformok nyomán kibontakozó fellendülésben. Ez lehetővé tette az ugarföldek művelésbe vonását; ezzel rendelkezésükre állt bizonyos mennyiségű tartalékföld. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a parasztok maguk sohasem tiltakoztak a földek egy részének átengedése ellen, mert az 1820-as években estek az árak, kevés lett a pénz, amit a földes urak szívesebben fogadtak volna, mint a földet. A vita az 1830-as években kezdődött, s azoknak a nincstelen szegényeknek, földnélküli parasztoknak a kérdésével kapcsolódott össze, akiket a reformok tulajdonképpen nem érintettek. Mindez nem érinti Harnisch álláspontját a kelet-elbai „junkervilágban” kialakuló teljesítőképes parasztgazdaságokról.

A kritika szükségessé tesz forráskritikai megjegyzéseket. A szerző munkáját a sok szempontból problematikus korabeli statisztikákra és szakemberek publicisztikájára építi, valamint a regionális hatóságok jelentéseire, amelyeket eddig nem értékesítettek. Harnischt megigézték a hivatalnokok, akik a reformokat védték, elsősorban azzal az érveléssel, hogy gyors eredményt hoznak. Jelentéseik tehát hangszerelt optimizmust tartalmaznak, a sikeres nagygazdák dicséretét, de nincsenek tekintettel a kisparasztok és a földnélküli rétegek nyomorára. A regulációk, megváltások és szeparációk jogstatisztikái a termelési viszonyok valós átalakulási folyamatait nem mutatják. Harnisch semmit sem szól a fennmaradt földesúri rendőrség, joghatóság gyakorlati működéséről, holott ez a termelési viszonyok kapitalista jellegének megítélése szempontjából szükséges lenne. A paraszti jólét korlátairól is szólni kellett volna, különösen, ha a regionális különbségekre tekintettel van. Ú gy tűnik, mindaz, amit a szerző erről mond, Brandenburgra, Pomerániára vonatkozik, Poroszország, Posen és Szilézia viszonyairól kevesebbet tudunk meg a munkából. A növekedési mechanizmus, amit bemutat, valószínűleg csak Brandenburgra és Szászországra érvényes. Persze azért kapunk általánosan használható adatokat. A XIX. század közepén a keleti tartományokban 10–11 ezer gazdagparaszti és junker (300–600 Morgen földdel), kereken 250 ezer középparaszti (30–300 Morgen között) és 530 ezer kisparaszti (30 Morgennél kevesebb földdel) gazdaságot találunk. A családtagokkal együtt a gazdag- és középparaszti réteg (tehát a telkes parasztok) jó 1 millió főt számlált (a mezőgazdaságban dolgozók 25 százaléka).

Harnisch tézisei sok szempontból mégis kérdésesek. Néhány kritikai megjegyzést kell tennünk, elsősorban a kisgazdaságok tulajdonosainak gazdasági gyakorlata szempontjából, akiknek teljesítményeit a korabeli polgári megfigyelők a gazdagparasztokéval ellentétben nem igen dicsérték. Az agrár- és ipari konjunktúrák kapcsolatrendszerének az ipari forradalomban eddig kevés figyelmet szenteltek, vagy ha igen, elsősorban a kínálatnak, s nem a keresletnek. Hamisch álláspontja e tekintetben feltétlenül hasznos. Ugyanakkor nincs tekintettel arra, hogy német területen nem az angol folyamatok (a könnyűipar vezetőszerepe) a meghatározóak, itt a „pótlólagos iparosodás” a jellemző, a nehézipar lett e vezető ágazat. De nem figyel a regionális különbségekre sem e téren, miként a falusi protoindusztrializációra sem.

Kérdéses az is, mennyiben jelentett a paraszti kereslet lehetőséget az iparosodás számára. A gazdagparasztok olyanféle vásárlásai, amelyekre a szerző utal, gyapjúszövet, selyem, óra, porcelánedények, divatos bútorok, inkább a gazdagparaszti rétegek felemelkedését szolgálták, egyúttal kielégítve megkülönböztetési igényüket a parasztság többi rétegétől, semmint az iparosodást. Ez utóbbi szempontjából fontosabb volt az üzemi beruházás, épületek emelése, az állatállomány bővítése, jobb eszközök és gépek beszerzése, a megemelkedett munkabérek fizetése, a gyermekek hozományára történő takarékoskodás és a földvásárlás. Mindebből az alacsonyabb paraszti rétegek, különösen a kisparasztok kimaradtak.

Így a növekvő paraszti vásárlóerőnek csak kisebb része szolgálta az iparosodást. Nagyobbik része számára kielégítő volt a kézműves ipar termelése. Harnisch valóban jelzi a falusi kézműipar fejlődését a XIX. század első felében, ezzel fontos tényezőre hívja fel a figyelmet. Potsdam környékén pl. sokkal kevésbé nőtt a notóriusan szegény szabók és cipészek száma, mint az építőmestereké, asztalosoké, lakatosoké, kerékgyártóké, szíjgyártóké; utóbbiak főleg a munkaeszközök és szerszámok iránti mezőgazdasági igényt elégítették ki. Leginkább azonban a gyapjúipar számára jelentett lehetőséget a paraszti vásárlóerő növekedése, kevésbé a vas- és gépipar számára. A növekvő mezőgazdasági vasigényt ugyanis elsősorban a hagyományos, faszénnel működő kohók elégítették ki. A textilipar modem ágai, a pamutipar számára viszont nem a tehetősebb, hanem a szegényparasztok – egyenként jelentéktelen, összességében azonban számottevő kereslete nyújtott jó lehetőséget.

A textilipar számára korlátot jelentett egyébként a parasztgazdaságok önellátó tevékenysége: a sajátlen-és kendertermelésre épülő vászontermelés. Harnisch ezzel keveset foglalkozik, pedig Poroszországban, Posenban és Pomerániában ez a kérdés több figyelmet igényelne. Itt lokális, kisrégiókra kiterjedő „paraszti piacok” voltak, olcsó termékekkel. amelyek nem csupán a szegények piacai voltak. A gazdagabb paraszti rétegek is vásároltak itt olcsó, durva lenvásznat munkaruhának, csomagolóanyagnak stb.

A „paraszti piacok” nyújtják az ugródeszkát a kérdéshez: a piacintegrált nagyparaszti gazdaságok „kapitalisták” voltak? Ezen piacra szállító, árutermelő gazdaságokat értünk, amelyek bérmunkát alkalmaztak. De hogyan képződtek az árak a paraszti piaci csere folyamán? Ezt sokszor nem a pénz szabályozta, s így nem jelentett növekvő szükségletet. Mindezzel csupán jelezzük, hogy a „piac” és a „kapitalizmus” pontosabb megközelítése szükséges, különösen a paraszti társadalom esetében.

A kérdésre adandó válaszhoz szükséges lenne, hogy lássuk a paraszti piaci tevékenység társadalmi beágyazottságát, a csere hordozóit, a kereskedelem formáit. Nagyon keveset tudunk a XIX. század első felének gabonakereskedelméről vagy a kisállat-, a tojás-, vaj-, sajt-kiskereskedelem stb. fizetési formáiról. A paraszti piaci termékek nemcsak a városi fogyasztóhoz, hanem a falusi lakosság szegény, földtelen rétegeihez is eljutottak. E rétegek létszámát figyelembe véve, ez a helyi kereskedelem igen nagy súlyú lehetett, főleg akkor, ha figyelembe vesszük a földdel folytatott kereskedelmet (parcellaeladás, bérlet!) is. A társadalmi rétegződés előrehaladásával, amely már a XVIII. században igencsak megfigyelhető, kialakult a falusi társadalmon belül is a „belső piac”. Másrész azonban ennek pénzformája még nem volt egészen kifejlődve. A munka és a szolgáltatások természetbeni cseréje, a lassan változó helyi szokásokon alapuló árak és bérek, kölcsön és hitel a csereviszonyokban, mindez feltételezhetővé teszi, hogy a pénzben szegény paraszti piacokon az árakhoz és a haszonhoz történő orientálódás mellett, amely természetesen jelen volt, társadalmi stratégia is kialakult. Ez a szűkében lévő pénz megtakarítására, a vevők hosszú távú biztosítására és az időszakosan szükségessé váló (bér)munkaerő társadalmi felhalmozására szolgált.

Ha a paraszti piacok megjelenési formáit és funkcióit jobban figyelembe vesszük, mint Hamisch, nyilvánvaló lesz a paraszti gazdaság növekvő nyitása a piacra. be ezzel a parasztok „kapitalista kisvállalkozók” lettek? Nem szükséges Schumpeter elképzelésére gondolni, hogy felismerjük a korlátokat. A mezőgazdasági vállalkozásban minden szabad földpiac ellenére a legfontosabb termelési eszköz, a föld nagymértékben immobil, a családi öröklés viszonyaihoz alkalmazkodik. A paraszti földpiac parcellapiac, nem egész birtokok piaca, a paraszti föld e téren sokkal kötöttebb, mint a nemesi (gondoljunk egész nagybirtokok lendületes áruba bocsátására).

A vállalkozói funkciók más aspektusaiban, így a piacorientált üzemgazdasági szervezet terén a gazdagparaszti gazdaság – mint Hamisch felismerte – sokkal kevésbé konzervatív. De ezen a téren is a hagyomány és újítás jellegzetes keveréke jellemzi, különösen a földmegmunkálás, a háromnyomásos rendszer lassú megváltozás a terén. Ez arra utal, hogy a parasztgazdaság e téren is a lehető legkisebb kockázatra törekszik. Ez a magyarázata annak, hogy a parasztok sokáig tartózkodóak voltak az újításokkal szemben.

További hatása a kapitalizmus kialakulásának a paraszti mezőgazdaságban a munkaszervezet. A családi munkaerő s a bérmunka esetében a természetbeni bérezés fennmaradása a pénzben fizetett bérek mellett bonyolult társadalmi kapcsolatrendszert alkotott (a kisparasztok időszaki munkát vállaltak, gyerekeik más parasztoknál cselédként szolgáltak stb.). A kapásnövények elterjedése hirtelen megnövete a szezonális munkaerőigényt. A bérmunka változatos formái alakultak ki egycsapásra. Azok a különféle korlátozások, amelyek a megnövekedett bérmunkás-rétegek lehetőségeit különféle módokon korlátozták a mezőgazdaságban, nem annyira „feudális maradványok” voltak, mint inkább a nagybirtokosok és a nagygazdák patriarchalizmusa által fémjelzett védekezési stratégiák a XIX–XX. században a mezőgazdaságban kirobbanó tartós konfliktusokkal szemben.

Összefoglalva: a kapitalizmus általános marxista kritériumai – szabad földmagántulajdon, piac és bérmunka – nem elégségesek az „agrárkapitalizmus” társadalomtörténeti elhelyezéséhez. Az iparral és a városi társadalommal összehasonlítva, a mezőgazdaság helyzete túlságosan leegyszerűsödik, s nincs magyarázat olyan jelenségekre, amelyre pedig szükség lenne (a nemesi és paraszti konzervativizmus azonosságai 1848–49-ben, a parasztmozgalmak hiánya Poroszországban, a kelet-elbai agrárkapitalizmus szembenállása a városi polgársággal stb.).

Az ellentmondások feloldásához még egy megfontolás: a falusi társadalom „kapitalista szerkezetének” koncepciója, amely a feudális falusi gazdasági rend agrárreform ok révén történő átalakítását jelenti, alábecsüli a modern szerkezeti elemek erejét a reformok előtt, és túlbecsüli a „szabad” tulajdon lehetőségeit a reform után. A bérmunka formái, piaci teljesítmény, viszonylagos birtokjog sok paraszt, de zsellér számára is létezett a reformok előtt is, amint azt az NDK történetírói sokoldalúan bemutatták. Ha a reformok felgyorsították is a folyamatokat, és új jogi szerkezeteket alakítottak is ki, komolyan kell venni a jogi beavatkozásnak ellenálló gazdasági és társadalmi szerkezeteket a mezőgazdaságban. A középpontba kerül így a nemesség rendi uralma, a függőparasztság viszonylagos önállósága, a falusi népesség társadalmi differenciálódása. Más szóval: mind a piacorientált telkes paraszt, másképpen gazdagparaszt, mind a kisparcellás és földtelen paraszt a XVIII. század öröksége. A népesség növekedésének és a földesúri tulajdonviszonyoknak a nyomása alatt alakultak ki, de a keletkező jogállam védelme alatt, amely uralmát a falusi népesség adózására építette. Es a porosz reformerek rendkívüli módon érdekeltek voltak a parasztok adófizető-képességében – ha szükség volt rá – akár a nemesség rovására is.

Hartmut Harnisch: Kapitalistische Agrarreform und Industrielle Revolution. Agrarhistorische Untersuchungen über das ostelbische Deutschland zwischen Spatfeudalisrnus und bürgerlichdemokratischer Revolution von 1848/49 unter besonderer Berücksichtigung der Provinz Brandenburg. (Kapitalista agrárreform és ipari forradalom. A kelet-elbai Németország agrártörténeti vizsgálata a késő feudalizmustói az 1848–49-es polgári demokratikus forradalomig, különös tekintettel Brandenburgra) Weimar, 1984.

Iosef Mooser (Fordította és gondozta: Gunst Péter)