Klió 1994/1.

3. évfolyam

A XIX. SZÁZAD TÖRTÉNETE

A katolikus egyház a független Amerikában

Kétféleképpen lehet latin-amerikai egyháztörténetet írni, mondja Enrique Dussel. Pápák, püspökök, nagy katedrálisok történeteként, vagy – s Dussel ilyen történetírást javasol – a szegények, a misszionáriusok, az üldözöttek, a nép történetét és felszabadításának törekvéseit kell megírni. E kettős felfogás jelen volt 1987-ben a Szegeden e témában rendezett nemzetközi latin-amerikanista kongresszus előadásain is, ám a négy kötetes kongresszusi anyag (Iglesia, Religión, y Sociedad en la Historia Latinoamericana. Szeged, 1989, T. I–IV. Editor Ádám Anderle) éppen a mérlegkészítéssel, a fehér foltok feltérképezésével ösztönözte az egyház- és vallástörténeti kutatásokat, s elmondhatjuk, hogy Martínez könyve már a kongresszus ösztönözte válasz. A Dussel féle felfogáshoz képest Martínez persze hagyományos felfogásban tárgyalja témáját: az állam és egyház, az egyház és politika viszonya alkotják munkájának fő koordinátáit. Összefoglaló munka, amelynek különösen a XIX. század első feléről írott fejezetei jelentenek újdonságot. Egyikfő szempontja a Vatikán viszonya a spanyol-amerikai történésekhez. A Szentszék álláspontja meglehetősen bizonytalan: a semlegesség és spanyolpártiság közt ingadozik a függetlenségi háború éveiben (1808–1824), ám vannak pillanatok, amikor a függetlenségi tábor felé is tapogatózó lépéseket tesz. Magatartása tükrözi a spanyol-amerikai egyház kettősségét.

Ami viszont meglepő az olvasónak: a katolikus egyházi személyiségek nagy aránya a függetlenségi háborúban – katonai vezetőként is. Mindenesetre a Szentszék spanyolszimpátiája erősebb, s ez igen nehéz helyzet elé állítja a latin-amerikai egyházfőket is. A könyv feltárja, hogy taktikai megfontolásokból VII. Pius és XII. Leó milyen gyakran reagáltak tévesen e háborús periódusban a spanyolok melletti kiállásukkal.

Martínez szerint a függetlenségi háború egyfajta vallásháborúként is felfogható, ahol a spanyol-etatista egyházi hierarchia és a népi-katolikus törekvések, valamint a hazai kreol alsópapság is szembe került egymással. A „Vallás, Egység, Függetlenség” jelszavai motiválták a harcolókat. A hangsúlyok és arányok persze régiónként eltérőek, figyelmeztet a szerző: Peruban például a klérus erősen "ellenforradalmi" (és fehér), Mexikóban, Ecuadorban viszont függetlenségpárti. .

A függetlenné vált államok viszonya a katolikus egyházhoz egyértelmű: a kreol (fehér) uralkodó elitek által szervezett új államok igyekeznének a gyarmati Patronátus intézményét fenntartani, hogy az egyház ügyeibe beavatkozhassanak, jövedelmeihez hozzájussanak,

A század első felének legtöbb alkotmányában helyet kapott a katolicizmus, mint deklarált államvallás.

Martínez figyelmeztet az egyes országok társadalma elemzésének fontosságára. Kolumbia példáját mutatja be, ahol úgy látja, az indián lakosság az egyház befolyása alatt áll, a volt (néger) rabszolgakörzetekben a katolikus hit csak felszínes máz; a fehér (spanyol) kis- és középparasztságot viszont a klérus nem tudja befolyásolni. Az uralkodó körök a rend egyik pilléreként fordulnak az egyházhoz. Ezért fogalmazódik meg a kortársaknál is, hogy Amerikában „klerikális forradalom” zajlott le. Mindenesetre, a katolikus egyház szervezete a XIX. század elején elszakította spanyol kötelékeit, s az első harmad után, a Szentszék aktivitását is tapasztalva kezdődhetett el a spanyol-amerikai egyház „romanizálása” – szembeszállva az egyházat ellenőrizni akaró új állami törekvésekkel. A meglepő az – sajnos csak illusztratív adatokat közöl a szerző –, hogy a katolikus papok száma milyen kevés a XIX. század első felében: az egész kontinensen alig lehet 4000-nél több.

A könyv külön vizsgálja a paraguayi kivételt, ahol dr. J. G. Francia hosszú diktatúrája (1814–1840) alatt a katolikus egyház szervezetét szétzúzták, miközben a diktátor, mint valamiféle pápa, továbbra is beszedte a gyarmati kor egyházi jövedelmeit.

Martínez könyvének legterjedelmesebb részében a század második harmadában megerősödő liberális politikák és az egyház küzdelmét mutatja be. A liberális kormányok a katolikus egyházban látták az elmaradottság egyik legfőbb intézményes okát. Ezeket a liberális politikai platformokat protestáns szimpátia és az ilyen bevándorlás szorgalmazása, USA és angol rokonszenv és ezek utánzása jellemzi. Martínez hangsúlyozza: a klérus elleni heves – liberális – kontinentális támadás az, ami az eddig meglehetősen renitenskedő egyházfőket végleg Róma felé fordítja, védelmet várva a Vatikántól. Az egyház–állam szétválasztása a fő jelszó, de az anarchikus, szétesett, eladósodott liberális kormányok elsősorban az egyház vagyonát és oktatási monopóliumát akarják szétzúzni, kiűzve ismét a szerzetesrendeket a déli Amerikából.

E liberális periódus meglehetősen véres történelmet produkált Spanyol-Amerikában, s a katolikusokat ultramontán álláspont felé taszította, felerősítve a monarchia iránti nosztalgiákat. A könyv részletesebben a mexikói esetet tárgyalja, ahol az európai hatalmak Habsburg Miksa császárrá koronázásával igyekeztek e véres zűrzavarban rendet tenni. A dráma az, mondja a szerző, hogy Miksa liberális politikus volt, akinek a konzervatív katolikus és világi támogatókkal kellett volna a liberális Juarez ellen frontot szerveznie. Miksa ezért maradt egyedül és kellett meghalnia.

E második periódusban is a kivétel érdekes. A könyv bemutatja Ecuadort, ahol 1859–1875 között „teokratikus” állam született García Moreno diktatúrájával. A szélsőségesen katolikus egyetemi tanár–diktátor országa modernizációját a XVI–XVII. századi spanyol jezsuiták (Juan de Mariana és Francisco Suarez) államelméletére alapozva látja megvalósíthatónak. „Hit és Rend” a fő jelszavai, s úgy látja, hogy a katolikus egyház segítségével lehet a nemzeti egységet újjászervezni szétesett országában. E „szuperkatolicizmus” persze terhes a Vatikán számára is, mert egyházi reformjai a klérus korrupcióját és tudatlanságát is fel akarják számolni.

A könyv szerzője úgy látja, hogy a legkiegyensúlyozottabb viszony – „modus vivendi” – Argentínában alakult ki egyház és állam között, ahol az állam a pampák indiánjai között engedélyezi a missziós tevékenységet is.

A könyv utolsó részében a XIX. század utolsó harmadának történéseit tekinti át a szerző. Bemutatja a politikai katolicizmuson belül kialakuló irányzatokat – az „ultramontanismo”-tól a liberális katolikusokig –, s viszonylag nagy helyet szentel a századvég katolikus fordulatának, s különösen XIII. Leo tevékenységének. Az új katolikus politika – „keresztény demokrácia”, szociális politika stb. – latin-amerikai bemutatása azonban igen vázlatos, ahogy a pozitivizmus ihlette új kormánypolitikák és a katolikus egyház viszonya is csupán jelzésszerű. Nagy teret szentel viszont Porfirio Diaz mexiköi diktátor (1874–1910) egyházpolitikájának, amelyet a diszkrét együttmú1cödés vonásai jellemeztek, s jelzésszerűen említi a katolikus munkásszervezetek, a katolikus akció, a katolikus politikai pártok megszületését.

Fontos, átfogó szintézis kísérlet Martínez könyve. Hiányosságai elsősorban az e témakörök kutatásaiban meglévő fehér foltokra utalnak. Teljesen hiányzik a népi vallásosság különböző formáinak tárgyalása; a szabadkőművesség és az egyház viszonya alig néhány utalásra szorítkozik csupán. A spanyol szerző nem tartja fontosnak azt sem, hogy Brazíliát beemelje vizsgálódásának látókörébe. Csak utalásokat találunk a „nagy felszabadítók” – Bolívar, San Martín, Sucre, O. Higgins – valláshoz, egyházhoz való viszonyáról (a szerző jelzi az ilyen kutatások hiányát), stb. Mindenesetre, s éppen e hiányokkal együtt, jelzi Rosa María Martínez de Condes, meddig jutottak el a kutatások, s hol, milyen teendők várnak még a történettudományra. Azt, hogy könyve siker, jelzi az is, hogy a megjelenés évében három kiadást ért meg.

Rosa María Martíhez de Codes: La Iglesia Católica en la América Independiente. Siglo XIX. (A katolikus egyház a független Amerikában) Madrid, 1992. 3. kiadás

Anderle Ádám