Klió 1994/1.
3. évfolyam
A XIX. SZÁZAD
TÖRTÉNETE
Vraukó Tamás: Az
angliai szegénytörvények, 1834–1914
Ha kenyeret adok a szegényeknek,
azt mondják, szent vagyok.
Ha megkérdem, miért nincs a szegényeknek
kenyerük, azt mondják, kommunista vagyok.
A
történelmi közelmúlt egy indiai politikusának ez a mondása jól tükrözi mindazt
az ellentmondást és kettősséget, ami a szegény néprétegekkel való társadalmi
törődést és gondoskodást kíséri. Most, amikor a politikai rendszerváltás során
annyiszor szónokolnak erős szociális védőháló szükségességéről, talán nem
haszontalan, ha néhány, az elmúlt egy-két évben megjelent angliai könyv és
tanulmány alapján megismerkedünk annak a hosszú és nehézkes folyamatnak a
kezdeteivel, amelyen át a ma sokak által a polgári demokrácia és stabilitás
mintaképének tartott Angliában eljutottak a leereszkedő és szemforgató
jótékonykodástól a modem szociális védőháló kiépítéséig.
A
szegénység és nyomor intézményesített enyhítésére irányuló első tétova és
kezdetleges késő-középkori kísérletek után az első, modernebb értelemben vehető
szegény törvényeket Angliában I. Erzsébet királynő idején alkották, 1597–98-ban
és 1601-ben. Akárcsak most, akkor sem volt – mert nem is lehetett – pontosan meghatározva,
hogy mit is értünk szegénységen, mi az a határ, amely alatt valaki egy adott
társadalom egészéhez, normáihoz, felfogásához mérten szegénynek minősíthető.
Még abban a kérdésben is csak ritkán alakul ki közmegegyezés, hogy a
szegénységet egyénekre vagy családokra vetítve kell-e megállapítani, illetőleg
egyének és családok szegénysége között kell-e valamilyen különbséget tenni,
amikor adózás, szociális juttatások, munkanélküli segély vagy egyéb, az emberek
anyagi helyzetér és jólétét közvetlenül érintő anyagi-társadalmi hatások
törvényi kereteit állapítják meg.
Az,
hogy a civilizált életmód minimumához mire van szüksége egy embernek, nemcsak
országról országra, hanem még egyéni életkor függvényében is változhat. Azt,
hogy mire van szüksége valakinek ahhoz, hogy ne tartassék szegénynek, már Adam
Smith, a modem angol polgári közgazdaságtan egyik megalapítója így fogalmazta
meg: „szükségleteken nemcsak az alapvető létfenntartáshoz nélkülözhetetlen
dolgokat értem, hanem mindazokat is, amelyeket egy társadalom szokásai még a
legalacsonyabb sorban élő ember tisztességes megélhetéséhez is
elengedhetetlennek tartanak".[1]
Ez
a fölismerés azonban még Smith kortársai között nem volt általános. Majdnem két
évszázadon át gyakorlatilag az 1. Erzsébet-féle szegény törvény volt az
egyedüli központi jogi szabályozás a legelesettebb sorban élők körülményeinek
enyhítésére, és ez is legtöbbször inkább. elméleti, mint gyakorlati segítséget
jelentett.
A
XIX. század elejére azonban olyannyira megváltoztak a termelési viszonyok, az
ipari forradalom hatására a városok lakossága annyira földuzzadt, hogy a
történelemben addig ismeretlen szabályozásra volt szükség a szegény néptömegek
sorsának jobbítására. Természetesen ezeknek a szabályozásoknak legalább annyira
fontos motivációja volt a forradalmi lázongásoktól való félelem – a francia
forradalom ekkor még elevenen élő emlék –, mint az emberbaráti segítő szándék.
Az
1830-as évek számos belpolitikai változásnak voltak tanúi Angliában. A
választójogot inkább csak elvileg megváltoztató, de a későbbi nagyjelentőségű
változtatás oknak utat nyitó I. Reformtörvény 1831-ben született, és ezt
követte az 1834-es Új Szegénytörvény. Itt már az I-est az Új szóra cserélték, utalva
arra, hogy az I. Erzsébet-kori szegénytörvény volt az első és az 1795-ös a
Régi. A Régi Szegény törvény hatalmas, de nagyon alacsony hatásfokú szervezetet
hozott létre, egyáltalán nem, vagy nagyon rosszul fizetett ügyintézó1dcel,
vidéki egyházi intézményekre támaszkodva, és elsősorban a vidéki lakosság
szükségleteihez igazítva. Ezt követte aztán az Új. Ez a törvény sem hozott
igazi enyhülést a szegények nagy tömegei számára. Egyrészt nem kevesebb mint
három évet kellett várni, amíg a Szegénytörvényt Végrehajtó Bizottság kiküldte
megbízottait Anglia középső és északi részeire, ahol a legnagyobb tömegben
éltek nincstelenek, hogy fölmérjék a valós igényeket és teendőket. Másrészt a
törvény nem a rászorulókat humánusan segítő teendőket írt elő. A Végrehajtó
Bizottság által a törvény hatálya alá tartozónak ítélt embereket ugyanis
dologházakba kényszerítették. Ezeket a dologházakat „a szegény törvény
Bastille-jaiként” emlegették. Éppen 1837-re esett egy gazdasági válságszakasz,
és sok olyan munkás volt állás nélkül, akinek nem sokkal korábban még volt
munkája, elsősorban különböző kézműipari tevékenységeket végzők. Ezek attól
rettegtek, hogy dologházba kényszeríttetvén, eredeti foglalkozásukból örökre
kiesnek. A bizottság kiküldötteit éppen ezért nem egy helyen inzultusok érték.
A legtöbb ember úgy tartotta, és nem alaptalanul, hogy bármi jobb, mint a
dologház. A törvény hatálya alá tartozónak talált embereket – beteget vagy
egészségesest, csak éppen munkanélkülit, nyomorékot, szellemileg
visszamaradottakat, árva gyermekeket – a dologházba vitték, ahol aztán
több-kevesebb sikerrel szétválogatták őket életkor és nemek szerint. Akadtak
ugyan olyan dologházak is, amelyekben a körülmények sokkal jobbak voltak, mint
az átlag, de ezek jelentették a ritka kivételeket, és ezekbe bejutni csak
protekcióval lehetett.
Nem
sokat kellett várni arra, hogy megalakuljon a Szegénytörvényt Ellenzők
Mozgalma, amelynek tagjai, pl. John Fielden és Joseph Rayner Stephens a
sajtóban és a törvényhozásban támadták a törvényt, élénken ecsetelve egyrészt
azt a megalázó procedúrát, amelyen a segélyért jelentkezőknek át kellett
esniük, másrészt a dologházakban uralkodó állapotokat. Ellenállás volt
tapasztalható a Régi Szegény törvény végrehajtói részéről is, akik nem örültek
annak, hogy valamiféle központi bizottmány beleavatkozik az ő nem túl hatékony,
de évek óta megszokott munkájukba. Többszöri változtatás és egyeztetés után
létrejött a Szegény törvény gondnokainak a hálózata, amely helyi egyházközségi
tisztviselőkből, kinevezett tisztviselőkből és a helyi önkormányzatok tagjaiból
állt össze. Ezek a gondnokok azonban hamar népszerűtlenné váltak, mert legfőbb
céljuk az volt, hogy olyan keveset költsenek, amilyen keveset csak lehetett, és
sokszor a korrupció sem állt távol tőlük.
A
szegénység elleni küzdelem – és ezen belül a dologházak állapota – keveset
fejlődött a múlt század utolsó évtizedeiig. Thomas Archer leír egy dologházat
London északkeleti részén, ahol levegős szobák, a gyermekek számára jól
fölszerelt játszótér, az idősek számára pedig kellemes olvasószoba volt.
Ugyanakkor a hírhedt andoveri dologházban olyan iszonyú állapotok uralkodtak,
hogy az ott dolgozó szerencsétlenek gyakran megpróbálták megenni azokat a
csontokat, amelyeket az enyvgyártáshoz kellett összetörniük. Bár a viktoriánus
Angliában a dologházak többnyire e két véglet között maradtak, legtöbbjük mégis
a negatív pólus felé közelített. A szegényekről való gondoskodás
hatástalanságáért a közvélemény elsősorban a helyi szerveket és a gondnokokat
okolta, azt tartván, hogy sokkal hatékonyabban
gondoskodnak
a rájuk bízott pénzalapokról, mint a rájuk bízott szegényekről. Ebben volt is
igazság, de a törvény nem volt kellőképpen kidolgozva, főleg ami a
pénzalapokkal való bánásmódot illette. A dologházakban uralkodó állapotokról a
közvéleményt fölrázó cikkeket közölt az angol orvosi szaklap, a mai napig is a
világ egyik legtekintélyesebb szakmai folyóirata; a Lancet (= Szike) 1865-ben.
Elsősorban a gyermekek állapotáról szóló tudósítások váltottak ki érzékeny
reakciót, bár már a Szegény törvény 1834-es elfogadás akkor is voltak olyanok,
akik erőteljesen hallatták hangjukat azért, hogy a gyermekek iskolába
járhassanak, és így legyen némi reményük a nyomorúságos körülményekből való
kitörésre. Ilyen szószóló volt T. P. Kay, aki sokat tett azért, hogy
létrejöjjenek az ún. „barakkiskolák”. A barakkiskolák +a nagy ipari
körzetekben, pl. Manchesterben és Leedsben kifejezetten a szegény gyermekek
számára létesített bentlakásos ipari iskolák voltak. Az 1860-as évekre ezeket
az iskolákat egyre több kritika érte, elsősorban azért, mert nem a való életre
készítették föl a tanulókat. Ezért az 1860-as évek végétől azzal a módszerrel
kezdtek kísérletezni, hogy ezeket a gyermekeket munkás házaspárokhoz adták ki,
és ezek a befogadó családok gondoskodtak róluk, beleértve iskoláztatásukat is.
Ez a módszer, amelyre végül az eleinte vonakodó hatóságok is áldásukat adták
1870-ben, hatékonyabbnak bizonyult, mint a barakkiskolák, de a dologházi
gyermekek nagy része így is megmaradt az eredeti nyomorúságos körülmények
között.
Egy
másik terület, amelyen lassú haladás volt tapasztalható a múlt század utolsó
harmadára, a betegekkel való törődés volt. Korábban a betegeket és
magatehetetleneket is teljes természetességgel vitték a dologházakba. Amint
azonban a The Times írta 1866-ban: „A betegség és a szegénység két különböző
dolog. Ezeket összekeverni vagy hasonlóként kezelni rossz rendszer vagy rossz
igazgatás vagy a dolgok teljes összekuszálása.”[2] A sajtó
erőteljes nyomására ébredezni kezdett a közvélemény, és létrejött a Dologházi
Betegeket Támogató Társaság, nem kisebb személyiségekkel tagjai sorában, mint
Lord Shaftesbury és Charles Dickens. A Szegény törvény Igazgató Tanácsa
körlevelet bocsátott ki, amelyben a gondnokokat arra ösztönözte, hogy a
szegényházakban hozzanak létre elkülönített, betegápolás céljára alkalmas
különszobákat vagy kórtermeket, amelyekben szakképzett nővérek teljesítenek
szolgálatot. 1867-ben elfogadták a Nagy-Londoni Szegénytörvényt, amelyben már
külön menhelyek létesítését irányozták elő London területén, elsősorban
szellemi fogyatékosok, de más betegek számára is. Ezen túl megalapították a mai
járóbeteg-rendelés elődjét, ami a korszerű betegellátás szempontjából
ugyanolyan nagyjelentőségű lépés volt. London példáját hamarosan más nagyvárosok
önkormányzatai is követték. A szegény sorsú betegekkel való törődés fokozódását
jelentette az 1885-ös Diszkvalifikációs Törvény Az Orvosi Ellátásról, amely a
szegények orvosi ellátásának kérdését kiemelte a Szegény törvény és a hozzá
kapcsolódó intézményrendszer köréből,
Bármilyen
fontosak is ezek a fejlemények, a szegényekről való gondoskodás továbbra is
passzív és adakozó jellegű maradt, nem tett semmit annak érdekében, hogy
megpróbálják bevonni magukat a rászorulókat saját problémáik megoldásába. A
konzervatív kormányzás utolsó esztendejében, 1905-ben fölállított húsztagú
Királyi Bizottság megállapította, hogy a Szegénytörvény azokkal törődik, akik
elszegényedtek, de semmit sem képes tenni annak érdekében, hogy ezt az
elszegényedést megállítsa. A Királyi Bizottság a liberális kormányzat alatt is
tovább tevékenykedett, de semmi érdemlegeset nem tudott javasolni – jórészt a
bizottságon belüli politikai megosztottság miatt – a Szegénytörvény jelentékeny
megreformálására. A legfontosabb fölvetés az volt, hogy a törvényt föl kell
darabolni, és az egyes elemeit – oktatásügy, betegellátás stb. – a helyi
önkormányzatokon belül létrehozott, felelős testületekre kell bízni. Az
indítványt azonnal hevesen támadták, és csak egyes részletei valósulhattak meg.
1905-ben elfogadták a Munkanélküliekről Szóló Törvényt, amely aktív
foglalkozáspolitikát irányzott elő; támogatva munkások költözését, ha máshol
jobb munkalehetőségeket találtak, helyi, célzott munkahelyteremtő programokat
írtak ki, és nyilvántartásokat kezdtek vezetni az állás nélküli munkaerőről,
A
liberális kormányzat hatalomra kerülése után egy sor fontos törvény született:
az 1906-os és 1917-es Oktatásügyi Törvények, az 1908-as Nyugdíjtörvény. Ezek a
törvények még nem valamiféle új liberális politika termékei voltak, hanem a
sajtóban, politikai berkekben, parlamenti bizottságokban régóta tárgyalt és
vitatott kérdések eredményeként jöttek létre, a liberálisok csak az addig
hiányzó politikai elszántságot hozták meg a keresztülvitelükhöz. Csak 1908 után
merészkedett a liberális párt teljesen új, addig nem járt területekre a
betegellátási politika és a foglalkoztatás terén. Az úttörőket David Lloyd
George-nak és Winston Churchillnek hívták. Az új, addig nem járt területre
pedig Németországon át vezetett az út, ahol az 1883-as Betegbiztosítási
Törvényből kinőtt a kötelező munkaadók, munkavállalók és a kormány hármas
hozzájárulásán nyugvó betegség-, baleset- és nyugdíjbiztosítási rendszer. Lloyd
George-ot lenyűgözte a német példa, szakértőket küldött, hogy tanulmányozzák
azt. Bár a rendszer kötelező és országos voltát átvették a németektől, az angol
szakértők tagadják, hogy másoltak volna, mert úgy tartják, hogy amíg a németek
előzmények és gyökerek nélküli rendszert hoztak létre a semmiből, Angliában a
már meglévő. tarka és széleskörű intézményrendszerre kellett ráépíteni az új
elképzeléseket. Az 1911-es Társadalombiztosítási Törvényjavaslat – érvelnek az
angolok – már egyáltalán nem német mintára készült, hanem sokkal inkább az
angol szakszervezetek által egyes helyeken már működtetett részmodelleken
alapult.
Bármi
is az igazság, a két rivális nagyhatalom, amelyik oly sokat tanulhatott volna
egymástól, hamarosan élethalálharcba keveredett egymással, és 1918 után semmit,
a jóléti törvényalkotást sem lehetett ugyanott folytatni, ahol 1914-ben
abbahagyták.
Bibliográfia
Anderson,
Michael
Approaches
to the History of the Western Familiy (Anderson, Michael. – London: Macmillan,
1992. 96 p.
Studies
in Economic and Social History) Clarkson, L. A. ed.
Boyer, George R.
An
Economic History of the English Poor Law (Boyer, George R. – Cambridge:
Cambridge University Press, 1990. 297 p.
Hay, J. R.
The
Origins of the Liberal Welfare Reforms (Hay, J. R. – London: Macmillan, 1992.
84 p. Studies in Economic and Social History) Clarkson L. A. ed.
Marshall, J. D.
The
Old Poor Law 1795 -1834 Second Edition (Marshall, J. D. – London: Macmillan,
1991. 57. p. – Studies in Economic and Social History) Clarkson L. A. ed. .
Rodger, Richard
Housing
in Urban Britain 1780-1914 (Rodger, Richard. – London: Macmillan, 1989. 90 p. –
Studies in Economic and Social History) Clarkson L. A. ed.
Rose, Michael E.
The
Relief of Poverty 1834-1914 (Rose, Michael E. – London: Macmillan, 1991. 74 p.
–
Studies
in Economic and Social History) Clarkson L. A. ed.