Klió 1994/1.
3. évfolyam
A XIX. SZÁZAD
TÖRTÉNETE
Liberalizmus és
paternalizmus a XIX. században[1]
A
bevezetésben Claude Beaud, a szekció szervezője ad áttekintést a kötet
tanulmányairól, három kérdéskört kiemelve. Elsőként a liberalizmus és a
paternalizmus viszonyát foglalja össze. A libearalizmus az egyén szabadságán
nyugvó eszmerendszer, míg a paternalizmus a családra épülő oltalmazás,
gyámkodás eszméje, a szociális gondoskodás gyakorlata. Eszmei síkon nem
következett a liberalizmusból, de a szociális gondoskodás gyakorlata összefonódott
a liberális vállalkozással.
A
továbbiakban a paternalizmusnak a szocialista munkásmozgalommal szembeni
magatartására tér ki. A szocialista mozgalmakkal szemben a liberalizmus a
paternalizmus eszközét használta fel. A magánvállalkozások szociálpolitikai
intézkedései elsősorban a szocialista munkásköveteléseket igyekeztek leszerelni
a XIX. század második felében. Az erős liberális hagyományokkal rendelkező
országokban, (pl. Anglia, Belgium, Franciaország) azonban az államnak a
vállalkozó-munkás viszonyba való beavatkozását is próbálta megelőzni.
Végül
a vállalkozások szociálpolitikai típusait foglalja össze a szekció szervezője.
A lotharingiai vasiparban a XIX. század közepétől a liberális hagyományokkal a
keresztényszocializmus eszméje és politikája párosult a vállalkozói
paternalizmus gyakorlatában. A svájci (Júra-hegységbeli) óraiparban a
protestáns etikai tradíciókra épített a paternalizmus. Németországban két
változata volt a vállalkozói szociális gondoskodásnak. Az óriásvállalkozók (pl.
Krupp) a gondoskodáshoz szigorú ellenőrzést javasoltak. A XIX. század végén
születő új iparágakban (vegyipar, elektromos ipar) viszont mérsékeltebb, az
egyén személyiségét nem sértő szociálpolitika érvényesült. Angliában a
viktoriánus korszakban a kontinenshez képest a filantrópia eszméi nagyobb
hatást gyakoroltak a paternalizmusra. Az Egyesült Államokban a paternalizmust
nagyfokú pragmatizmus jellemezte, s gyenge volt az eszmei háttere.
A
kötet tanulmányainak zöme a nyugat-európai paternalizmusokkal foglalkozik.
Teljesen hiányzik viszont Közép-Kelet-Európa és Dél-Európa vállalkozói
szociálpolitikájának a bemutatása. A továbbiakban az egyes tanulmányokról
közlünk rövid összefoglalót.
Claude Beaud: A Schneiderek Le Creusot-ban: a
paternalizmus egyik modellje, mint válasz a liberalizmus elveire és a
szocialista felemelkedésére
A
Schneider-fivérek 1836-ban fogtak bele creusot-i vállalkozásukba. A kisváros és
az üzem szinte összenőtt egymással. Eugene Schneider a város anyagi életének
abszolút ura volt, és befolyása alá került a közélet is, miután nemzetgyűlési
képviselő lett. „Birodalmi védőernyőt” emelt az állammal és a szocialista
munkásmozgalommal szemben vállalkozása fölé. A Schneider„filozófia” abból a
felismerésből állt, hogy a vállalkozás sikere döntően függ a munkásság fizikai,
intellektuális és morális szintjétől.
A
cég szociálpolitikájának öt szakasza volt. 1837–1848 között a fő cél a munkaerő
megtartása és szakképzettségének fejlesztése volt. Ezért bérházak, munkásszálló
és iskola építésébe fogott a vállalat. A cég iskolájában körülbelül száz munkás
és alkalmazott gyermeke tanult, társadalmi megkülönböztetés nélkül.
Az
1848-as forradalom fordulatot hozott. A párizsi szocialista mozgalom és a
baloldali rendszer azt a veszélyt hordozta, hogy az állam a vállalkozó és a
munkásság közé ékelődik, az utóbbiak érdekében. Schneiderék ez ellen a
szocialista-gyanús munkások elbocsájtásával akartak védekezni. Ez viszont a
szocialista mozgalmat ingerelte, amely elvetette a tulajdonosi szociális
gondoskodást, s a munkásérdekeket harc útján érvényesítette. Így került sor
több sztrájkra, amelyek közül az 1850-est a hadsereggel verették le. Az állam
azonban aztán visszavonult, és nem avatkozott be a vállalkozó-munkás viszonyba.
A
III. Napóleonnal bekövetkező konzervatív fordulat kedvezett a paternalizmusnak,
amelynek ellenőrző szerepe felerősödött, s döntően a szakképzésre koncentrált.
A Schneider-iskola híres lett, több munkásgyerek indult innen a mérnöki pálya
felé. A cég paternalizmusát az 1860-as években a katolikus szellemű Frederic Le
Play eszméi befolyásolták. Schneider kaszárnyák helyett családi otthonokat
építtetett, amelyeket kedvező áron és hitelfeltételekkel vásárolhattak meg a
munkások. A kifizetett munkabér kb. 10 százalékát tette ki a paternalizmus
költsége. A cég bérei viszont alacsonyak voltak, de nem ingadoztak, s a
munkáselbocsájtásoktól is tartózkodott Schneider.
A
császárság bukása is új szakaszt hozott, s felerősödött a szocialista mozgalom.
A sztrájkokra a cég kénytelen volt engedményekkel válaszolni: bevezették a
tízórás munkanapot, nyugdíj fizetését, szeretetotthont alapítottak stb. Így
1872 után konszolidálódott a munkás-vállalkozói viszony.
A
századfordulótói felerősödő szocialista mozgalom ismét új feltételeket
teremtett. Az 1899–1900-as sztrájkokra Schneiderék szakszervezet(CGT)ellenes
politikával válaszoltak. A cég ezután a szociális engedményekhez a politikai
harc eszközeit párosította.
Jean-Marie Moine: A paternalizmus forrásai a
lotharingiai vasiparban 1914 előtt. Előzetes vázlat. Az áldozatvállalás
problémájától a teljes ellenőrzés kérdéséig
Lotharingia
a francia nehézipar egyik legdinamikusabb régiója volt, ahol a vállalkozók
szociálpolitikája elsődlegesen a munkaerő helyben tartására irányult a XIX.
század közepétől. A XIX. század végétől a munkásmozgalommal szemben a
vállalkozók összefogtak, s így a paternalizmusnak közös vonásai alakultak ki. A
vállalkozók törekvése nagyon profit-orientált volt, de magatartásukat
politikai, társadalmi nézeteik is befolyásolták. Ezekre a keresztényszocializmus
jelentős hatást gyakorolt. A vállalkozók paternalizmusának közös vonása volt,
hogy lakásszövetkezetek, népi hitelintézetek, segélypénztárak, iskolák és üzemi
templomok létrehozására, valamint a családvédő mozgalom kifejlesztésére
törekedtek.
1871
után sajátos vetélkedés kezdődött a Németországhoz került Lotharingia és a
francia határon belül maradt lotharingiai részek között a szakképzett munkaerő
megtartásáért. A német részen tökéletesebb munkásmegtartó rendszer keletkezett.
A vetélkedés viszont megnövelte a szociális kiadásokat, s ezen keresztül a
termelési költségeket.
Nicolas Nicolas Bourguinat: A technikai és
társadalmi kényszer között: paternalista egyensúly kialakítása a maurienne-i
elektrokohászatban (1897–1921)
A
szerző a paternalizmust, mint a munkáséletmód normalizálásának egyik eszközét
vizsgálja a XIX. század végén kialakuló elektrokohászatban. Az Alpok vízi energiájára
települő aluminiumkohászat és -feldolgozás egyrészt igen kvalifikált, másrészt
szezonális paraszti (francia és olasz) munkaerőt egyaránt igényelt. A paraszti
munkaerő szociális problémáit a vállalkozók össze tudták egyeztetni a
tulajdonosi érdekekkel. Az ipar alapításakor a munkaerőt nem közösségként
alkalmazták, hanem egyénenként, ami megnehezítette a munkások szervezkedését. A
hazai munkások követeléseivel szemben hatékonynak bizonyult a külföldi (olasz)
munkaerő felhasználása. Ennek ellenére 1905-06-ban sztrájkokra került sor. A
munkáltatók ezután is megtartották szinte korlátlan jogaikat, de a
munkakörülmények javítása és a szociális támogatás terén többet tettek az
eddigieknél: 1908-ban bevezették a nyolcórás munkaidőt, és 1906-tól kezdődően a
tulajdonosok felelősséget vállaltak a munkahelyi balesetekért.
David M. Gordon: Liberalizmus, paternalizmus és a
bevándorló munkások: külföldi munkaerő és az ipari kapitalizmus az XIX. század
végének Franciaországában
A
szerző a XIX. század második felében a francia munkaerőpiacon megjelenő
külföldi (főként belgiumi és olasz) munkaerőnek, a francia vállalkozók
szociálpolitikájára gyakorolt hatását vizsgálja. Megállapítja, hogy mind a
belső (az alacsony születési rátából adódó krónikus munkaerőhiány), mind pedig
a külső (a francia ipar nemzetközi versenyképességének megőrzése legfőképpen a német
versenytársakkal szemben) körülmények a külföldi munkások foglalkoztatására
ösztönözték a francia vállalkozókat. Ez viszont azt eredményezte, hogy
igyekeztek Franciaországba „csalogatni” és ott meg is mani a kívánatos
munkaerőt, mégpedig a kibocsátó országban szokásosnál magasabb bérek és paternalista
jellegű szociálpolitikai intézkedések bevezetésével. Ugyanakkor a bevándorló
munkások a „legvállalkozóbb” munkáscsoportba tartoztak és nagyfokú volt a
mobilitásuk, illetve a fenti körülmények lehetővé tették számukra, hogy
megkeressék a legjobban fizető és a legjobb feltételekkel rendelkező üzemeket.
Ilyen feltételek mellett tehát, még mindig a paternalista jellegű
szociálpolitika alkalmazása volt a legolcsóbb módszer a vállalkozók részéről a
nemzetközi versenyképesség megőrzésére, s mindezzel a bevándorló munkások is
jól jártak, s Lotharingiában pl. igen jelentős megtakarításokra tettek szert.
A
munkaerő szabad nemzetközi áramlását viszont a korabeli liberális gazdaság- és
kereskedelmi politika szavatolta. Érdekes módon tehát a külföldi munkaerő foglalkoztatásában
leginkább érdekelt ágazatok (a vas és acélipar, szénbányászat, textilipar)
vezető vállalkozói, akik szociálpolitikai gyakorlatukban paternalisztikus
megoldásokat alkalmaztak, egyúttal a leghangosabb szószólói voltak a liberális
gazdasági és szabadkereskedelmi politika fenntartásának. Így jött létre az a
sajátos helyzet, hogy az elvi síkon inkább ellentmondásban lévő két felfogás
egymást szorosan kiegészítő összhangba került e vállalkozói gyakorlatban.
Nagyon
tanulságos, ahogyan a hazai munkásság, illetve munkásmozgalom reagált a
külföldi munkások megjelenésére. Az északi iparvidék szocialista vezetői
gyakran élesen támadták a külföldi munkások jelenlétét a XIX. század végén.
Súlyos atrocitás okra is sor került, főként a szénbányászatban. A helyzet
különösen Lotharingiában volt súlyos, ahol a helyi francia lakosság kivételesen
érzékenyen reagált bármely, a nemzeti kérdéssel összefüggő problémára. Érdekes
viszont, hogy itt ez általánosabb munkásmozgalomellenességgel párosult,
minthogy a radikális munkásmozgalom képviselőit elsősorban az olasz munkások
körében vélték felfedezni. Ezt a gondolatot felkarolta a helyi
keresztényszocialista szakszervezeti mozgalom is, amelynek vezetői, jellemző
módon italboche-oknak nevezték az olaszokat. Ugyanakkor a kérdésben érintett
vállalkozók mindvégig felléptek az ilyen soviniszta, köztársaság ellenes
nézeteket valló politikai erők ellen, és a munkaerő szabad mozgásának
következetes támogatói voltak.
Sandrine Kott: Az elzászi paternalizmus a német
szociális törvénykezés ellenében (1850–1914)
Az
elzászi textiliparban régóta voltak hagyományai a munkásokról való
gondoskodásnak. Ez a családi vállalkozókhoz kötődött, minden külső beavatkozás
nélkül. Az 1830-40-es évekről a betegsegélyző pénztárak felállításával
kezdődött a szociális gondoskodás, majd a rendszeres orvosi ellátás
bevezetésével – a női munkaerő nagy aránya miatt – és a népiskolai oktatás
fejlesztésével folytatódott. Az 1850–60-as években szakmunkásképző intézeteket
is alapítottak a vállalkozók iránt lojális szakmunkásréteg kialakítása
érdekében. Kiemelt szemponttá vált a családvédelem. A vállalkozói propaganda a
tőkések felelősségtudatáról áradozott. A mulhousei iparosok társasága
filantróp eszméiről volt nevezetes. Évtizedenként felméréseket készítettek a
munkások állapotáról. A szociálpolitika ugyan egyéni kedvezményezésen alapult
az 1850–60-as években is, de a vállalkozói társaságokon, egyleteken keresztül
összehangoltan folyt. Itt is kettős célzata volt: megelőzni a szervezett
munkásmozgalom követeléseit és az állam beavatkozását.
A
Németországhoz való csatlakozás új feltételeket hozott létre, különösen az
1880-as évektől. A német állam országos szinten, az „állami paternalizmus”
kiépítésébe kezdett. A nagyvállalatok megszületésével a paternalizmus
elvesztette személyes jellegét. A német állam úgy látta, hogy a vállalkozói
szociálpolitika nem elegendő, s a munkás-tőkés viszonynak törvény által
garantált szerződésen kell alapulnia. Csakis így lehet biztosítani a társadalmi
egyensúlyt. 1883-ban betegbiztosítási, 1884-ben balesetbiztosítási, 1889-ben
rokkantsági-nyugdíjbiztosítási törvény született. 1890-től törvény írta elő,
hogy az üzemekben munkásbizottságokat kell felállítani a szociális ügyek
kezelésére.
Az
elzászi vállalkozók kezdetben elutasították az állami beavatkozást. A
biztosítási törvények többletkiadásokkal jártak, mivel az öntevékeny
szociálpolitika keretében a vállalkozók már jelentős összegeket fektettek be (a
béreknek kb. 10 százalékát költötték évente ilyen célra). Ezt lebontani az
állami gondoskodás javára viszont igen népszerűtlen és veszélyes eljárás lett
volna. Az 1906–09-es sztrájkhullám után, az elzászi tőkések végül is
alkalmazkodtak a német állam szociálpolitikájához. A szociális törvénykezésen
nyugvó paternalizmus bevezetése elkerülhetetlen volt.
Günther Schulz: Ipari patriarchalizmus
Németországban
A
szerző patriarchalizmuson a munkaadó-munkavállalói viszony személyes
kapcsolattartáson alapuló típusát érti. Jellemzője, hogy a vállalkozó, mint jó „pater
familias”, kötelességének érezte, hogy gondoskodjon munkásairól egyfajta
szociális biztonság garantálásával, amely azonban nem „jog”, hanem
visszavonható „jutalom” volt. Cserébe viszont lojalitást és feltétlen
engedelmességet követelt.
Schulz
szerint az ipari patriarchalizmusnak két fajtája létezett a XIX. századi
Németországban. Az első a tulajdonképpeni paternalizmus, amelynek jelszava az
volt, hogy „minden a munkásért van, de semmi sem az ő személyes részvételével
történik”, mivel azon a meggyőződésen alapult, hogy a munkások még nem elég
"érettek" ahhoz, hogy ilyen ügyekbe beleszólhassanak. Ezen típus a
legelterjedtebb a nehézipar családi vállalkozásként működő üzemeiben volt, s
mintapéldájának Carl Ferdinánd von Stumm-Halberg Saar-vidéki vállalatát
tekintették. Ez a vállalkozó szigorú katonai vezetési stílust honosított meg a
gazdaságban, amelyben a vállalkozókat tekintette tiszteknek, a munkásokat pedig
közkatonáknak. A vállalat ellenőrzése olyannyira kiterjedt a munkások
magánéletére, hogy még a házasságkötéshez is a vállalkozó engedélyére volt
szükség, s bizonyos újságok olvasását, sőt az olyan kocsmák látogatását is
megtiltották nekik, ahol ezekhez a lapokhoz hozzá lehetett jutni. Erőteljesen
alkalmazta az elbocsájtás és a pénzbírság eszközeit is. Ugyanakkor magasabb
béreket fizetett munkásainak, mint a nehéziparban bárki más, és iskolákat,
óvodákat építtetett számukra, valamint lakásépítési célra kamatmentes hiteleket
is nyújtott. A patriarchalizmus másik típusát védnökösködésnek nevezte a
szerző. Ennek hívei és gyakorlói csak ideiglenes en tekintették „éretleneknek”
a munkásokat, akiket a vállalkozók kötelessége független és felelősségteljes
emberekké formálni. Ennek megfelelően, az ilyen típusú üzemekben, amelyek főleg
az új ágazatokban (vegyipar, elektromos ipar) voltak megtalálhatók, a munkások
bizonyos beleszólási joggal rendelkeztek a vállalkozók kezdeményezte
szociálpolitikába.
A
szerző lényegesnek tartja kiemelni, hogy a két forma egyszerre, egy időben
létezett, s hogy az egyes vállalkozók melyiket preferálták, az nagyban függött
az iparágtói és a vállalkozó család hagyományaitól, neveltetésétől és politikai
nézeteitől is. Mindkét formát vonzóvá tette azonban, hogy az új rendet a régi
bizonyos elemeinek alkalmazásával akarta megregulázni. A hagyományok mellett
emberiességi és vallásos, illetve gazdaságossági szempontok is erre motiválták
a vállalkozókat.
A
XIX. század utolsó évtizedeiben azonban kiéleződött „a munkások feletti
ellenőrzésért” folyó küzdelem. A vállalkozók mellett egyre erőteljesebben
jelent meg az egyház, a szervezett munkásmozgalom és az állam is, amely végül a
Nemzeti Társadalombiztosítási Rendszer bevezetésévei győzelmet aratott ebben a „versenyfutásban”'.
Ezt a rendszert persze nem lehetett volna a munkaadók jóváhagyása nélkül
bevezetni, de arról sem lehet beszélni, hogy ezt kizárólagosan az állam és a
vállalkozók munkásmozgalom-ellenes szövetsége motiválta, hiszen a munkaadók
alacsonyabb hozzájárulási szintet szerettek volna a maguk számára elérni, ami
viszont nem sikerült. A kötelező biztosítás rendszerének létrejöttével a munkaadók
kegyéből gyakorolt biztonság a második helyre szorult, de nem szűnt meg
teljesen. Egyes elemei tovább éltek a weimari köztársaság idején, sőt a második
világháború után is; főleg a kis és közepes családi vállalkozásokban.
Összességében azonban a patriarchalizmusnak kapitulálnia kellett a kötelező
biztosítás, a kollektív szerződések, a jóléti állam és az új típusú vállalati
bürokrácia előtt.
Francois Jequier: A vállalkozói paternalizmus etikai
alapjai és gyakorlati megvalósulásuk Francia-Svájcban (XIX–XX. század)
A
szerző úgy véli, hogy a paternalizmus szorosan kapcsolódik a vállalkozó
etikai-morális felfogásához, a világról alkotott képéhez. A XIX. században a
vállalkozást gyakran olyan közösségként fogták fel, amelyben a tőkés és a
munkás kölcsönösen egymásra van utalva, közös érdekekkel rendelkezik. A
munkás-tőkés viszony vállalkozásonként, iparáganként változhat, így a
paternalizmus jellege is.
A
tanulmánya Jura-hegység óraipari vállalkozásaiban vizsgálja a morális
gondoskodás alakulását több nemzedéken keresztül. Először a Le Coultre család
vállalkozását tekinti át. Antoine Le Coultre (1803–1881), az alapító, még
mester volt s nem tényleges tőkés vállalkozó. Körülbelül 10 alkalmazottat
(szintén mesterembereket) foglalkoztatott. Együtt ebédelt velük, a fiatal
mesterek a háznál laktak. Igazi patriarchális rendszer volt ez. Fia, Elie Le
Coultre idejében, az 1870-es években gyárrá bővült a kisüzem, 500-600 fős alkalmazotti
létszámmal. A tulajdonos és a munkások közötti atyai viszonyt felbomlasztotta
ez a változást. A kvalifikált munkaerő mellett elterjedt az olcsó női munkaerő
alkalmazása. Lényeges szociálpolitikai rendszer nem épült ki, de a gyári
munkafeltételek jók voltak. A vállalkozói eszmény a tisztes bér fejében egyedül
az engedelmességet ismerte el.
A
harmadik nemzedék, Jacques-David Le Coultre a XX. század elejétől szakított az
eddigi vállalkozói magatartással. Újrakezdődött a tőkés–munkás dialógus, és egy
sor szociális intézkedés (különböző segélypénztárak, lakásépítési támogatások
stb.) született, hogy a vállalat megelőzze a szervezett munkásmozgalom
kibontakozását. Az első világháború utáni időszakban átlagosan az évi profit 4 százalékát
fordította a vállalat szociálpolitikára.
Henri
Sandoz 1891-ben alapított tavannes-i zsebóragyárában más feltételek uralkodtak.
A faluban a modern iparnak nem voltak előzményei. A gyártelepítés 40, 1914-ben
pedig már 1200 fős munkaalkalmat teremtett. Sandoz a vidék „gondviselője” lett.
A gyáron kívüli életet is ellenőrzése alá vonta a nagyüzem. Tavannes és a
munkaerőt adó többi, környékbeli falu a gyár befolyása alá került. Sandoz külön
megfizette a 10 órán felüli munkát, segélypénztárakat és fogyasztási
szövetkezeteket alapított a falvakban, ösztönözte az iskoláztatást, a
tehetséges munkásgyerekek továbbtanulását. A jó munkás-tőkés együttműködés
hozzájárult a Sandoz cég gyors felemelkedéséhez.
Eliane Gubin: Gazdasági liberalizmus és
paternalizmus Belgiumban a XIX. században
Bevezetőjében
a szerző megállapítja, hogy egy vagyonilag szélsőségesen megosztott
társadalomban a paternalizmus a kollektív szolidaritásra építhetett csak. Két
nagy korszaka volt a paternalizmusnak: 1. 1886-ig a liberális gazdaságpolitika
uralkodott, amely azonban nem tudta feloldani a társadalmi feszültségeket; 2.
az 1886-os zendülés, a katolikus politikai irányzatok felerősödése új korszakot
hozott. A privát paternalizmus mellett megjelent az állami beavatkozás a
keresztényszocializmus eszmei befolyásával, amely gondolatkör könyörületesebb
társadalmi viszonyokat hirdetett.
A
liberális eszme a társadalmi egyenlőtlenségeket a tőkefelhalmozás forrásának
tekintette. A társadalmi egyenlőség – számára – egyenlő volt a nyomorúság
egyenlőségével. Ez határozta meg a paternalizmust: szociális intézkedésekkel
függésbe vonni a munkaerőt, így biztosítva annak megtartását. Az 1880-as évekig
a gazdasági liberalizmus gyakorlata szinte teljes szimbiózisban élt a
paternalizmus „mankójával”. Ez a mankó garantálta a vállalkozói szabadságot a
munkavállalókkal szemben. Az 1880-as évektől megerősödő szocialista mozgalom
hatására a paternalizmus a munkásmozgalom kezelési eszközévé, „gyeplőjévé” is
vált. A paternalizmushoz a keresztény morál újrafogalmazott propagandája
párosult. Liberalizmus és katolicizmus e téren összefonódott.
A
paternalizmus vállalkozói gyakorlata az 1880-as évektől sem változott
lényegesen, viszont a paternalizmus eszméi átfogalmazódtak. 1886 után eszmei
síkon etikai kódex kialakítását hirdeti a paternalizmus a vállalkozó–munkás
viszony átformálása érdekében. A munka–család–tulajdon szentségét eszményíti.
Liberális és katolikus elvek fonódnak össze a filantrópia és a keresztényi
könyörületesség jegyében. A paternalizmus ezen új eszméje már az államot sem
hagyja figyelmen kívül, de aktív beavatkozását a tőkés–munkás viszonyba nem
szorgalmazza. Csupán a törvénykezés terén ismeri el szabályozó szerepét,
Jean-Pierre Nandrin: A liberálisok és a szociális
jog keletkezése Belgiumban. Beszélhetünk-e liberális paternalista modellről?
1887
fordulópont a belga szociálpolitika történetében: a parlament először szavazott
meg szociális törvényeket (munkaügyi és ipari tanácsok felállításáról,
bérszabályozásról). A liberalizmus pragmatikus irányzata (a vállalkozók
érdekeit képviselve) 1886 után megbékélt az állam mértékletes beavatkozásával,
s a munkaügyi és ipari tanácsok felállítását maga javasolta. Felfogását arra
alapozta, hogy a törvényekkel sikerül a munkaerőt a gyárhoz kötni, és az állam
hozzájárul majd a szociális kiadásokhoz is.
Ezzel
szemben a doktriner liberalizmus továbbra is elutasította az állami
beavatkozást, mert lerombolja a munkás és a vállalkozó közötti szabad
megegyezést, s a munkás elveszíti a bizalmát munkaadójával szemben.
Az
állami paternalizmus kiépítését az 1884-ben hatalomra került katolikus párt
szorgalmazta a legaktívabban. Törekvéseit arra alapozta, hogy így lehet
elkerülni a nagy társadalmi konfliktusokat, s így lehet megfékezni a
szakszervezeti mozgalommal együttműködő politikai irányzatokat. Kezdetben a
kormányzó katolikus párt a vállalkozói paternalizmus állami ellenőrzésére
törekedett. Hosszabb távra azonban megfogalmazta; hogy az egyéni vállalkozók
helyett az államnak kell „a munkások jóságos atyjává” válnia.
Jean-Jacques Heirweigh: Vielle-Montagne tanulsága A
munkáltatók és a paternalizmus intézményei a belga cinkfeldolgozóiparban a XIX.
században
A
német határ közelében fekvő Vielle-Montagne az 1890-es évektől vált a belga
cinkipar központjává. A vállalkozói paternalizmus mintájának tekintették, mivel
a cég nem ismerte a nagy sztrájkokat és demonstrációkat. A szociális
gondoskodás rendszere 1846-tól épült ki, és egy sor olyan intézmény
keletkezett, amelyeket a munkaadó és a munkások közösen működtettek. Először a
takarékpénztárakat és a különböző segély-, rokkantsági és nyugdíjpénztárakat
hozták létre. Ezeket az iskoláztatás kiépítése követte, majd a lakossági
infrastrukturális ellátás javítása zárta le. Működött lakástámogatási rendszer
is. A vállalkozói paternalizmus liberális és katolikus eszmények egyvelegéből
táplálkozott. Különös sikeressége egyelőre rejtély a történész számára, hisz
széleskörű szociális gondoskodás másutt is volt, s a sztrájkok, demonstrációk
mégis bekövetkeztek.
Mary B. Rose: Paternalizmus, ipari jólét és üzleti
stratégia NagyBritanniában 1939-ig
A
szerző tanulmányának első részében arra hívja fel a figyelmet, hogy a paternalizmusnak
meglehetősen eltérő kortársi és történészi megítélései léteznek, az azonban
bizonyos, hogy a viktoriánus korszakban mind a hagyományos, vidéki bázisú
paternalizmusújraéledése, mind pedig az „új paternalizmus” megjelenése az ipari
forradalom által kiváltott társadalmi és gazdasági problémák következménye
volt, e problémák megoldása és az ipari prosperitás fenntartása érdekében.
A
továbbiakban arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen változásokon ment
keresztül az ipari paternalizmus Nagy-Britanniában a második világháború
kirobbanásáig terjedő időszakban. A tanoncrendszerben megtestesülő XV–XVIII.
századi munkakapcsolatokat széleskörű paternalizmus jellemezte. A kérdés az,
hogy ez miként alakult át az ipari rendszer kialakulásával? A szerző a
kontinuitásra helyezi a hangsúlyt, mégpedig abban az értelemben, hogy e
tradicionális tanoncrendszer felbomlása számos ágazatban (főleg a
textiliparban) már jóval a XVIII. század vége előtt megkezdődött, más
ágazatokban viszont még ezt követően is létezett. Vagyis az üzleti életben
variációk sokasága volt megfigyelhető. Ugyanakkor a változás által leginkább
érintett textiliparban a paternalizmus jellegének a megváltozásáról lehetett
szó. Ezen üzemek többsége az 1830–40-es évekig meglehetősen kicsiny maradt,
vagyis erős maradt a munkaadó és a munkavállalók közötti személyes kontaktus
szerepe. Ezt a tendenciát erősítette az is, hogy e korai „gyárak” elsődlegesen
a vízenergiát hasznosították, tehát meglehetősen izolált vidéki telephelyeken
jöttek létre, ahol a gyár és a község erőteljes szimbiózisa alakult ki. A
vállalat lakóépületeket iskolákat boltokat és kápolnákat épített munkásai
számára. Ráadásul ezek még főként családi vállalkozások voltak, s mindezen
tényezők következtében a helyi munkaadó és a helyi közösség kapcsolata erősen
emlékeztetett a földbirtokos és a falu viszonyára.
Tévedés
lenne azonban eltúlozni a korabeli paternalizmus mértékét, hiszen a munkaidő
hosszúsága, a gyermekmunka alkalmazása vagy a szakszervezetekhez fűződő viszony
kérdésében a legjótékonyabb tulajdonosok közül is csak nagyon keveseket
lehetett felvilágosultnak nevezni. Voltak ugyan, akiknél a paternalizmus
szélesebb látókörrel és eszmei háttérrel párosult, vagy a vallás játszott
szerepet kialakulásában, de a legtöbbjük esetében a körülményekre adott
racionális válaszként lehet felfogni: vonzani és megtartani a munkaerőt,
csökkenteni a szakszervezetek befolyását és javítani a termelés hatékonyságát.
Az
1870-es évektől e vidéki ipar jellege átalakult a kft.-k és a
részvénytársaságok elterjedésével, majd a munkaadó-munkavállaló viszonyban a
kollektív szerződések elterjedésével, a munkásmozgalom és a szakszervezetek
megerősödésével. A paternalizmus azonban tovább élt azokban az ágazatokban
(cipőipar, söripar), amelyekben a családi vállalkozások csak lassan tűntek el,
vagy amelyekben nagyobb méretekben ezek maradtak a jellemzőek (élelmiszeripar).
De bizonyos paternalista elemek létezéséről lehet beszélni egyes újonnan
létrejött „nagyszervezeteknél”, így pl. a vasútnál is.
Francois Weil: Paternalizmus az Amerikai Egyesült
Államokban (1800–1930)
A
paternalizmus intézményei az USA-ban is hasonlóak voltak, mint Európában. A
paternalizmus jellege és körülményei azonban jelentősen eltértek. A XX. századig
csak pragmatikus paternalizmus létezett, amelyet elméletileg nem támasztottak
alá. Ezt a feladatot majd csak az ipari szociológia végzi el a XX. század
elején.
Régiónként
és iparáganként eltérő jellegű volt a szociálpolitika, amelynek nagyjából három
irányzatát különíthetjük el: 1. a Lowell- féle nagyvállalkozói paternalizmus; 2.
a családias paternalizmus, amely a közepes vállalkozásokban született meg és
inkább hasonlított az európaihoz; 3. a testvériességi paternalizmus, amely a
philadelphiai városi kézműiparban terjedt el.
Az
amerikai vállalkozói magatartást jelentősen befolyásolta a munkaerőhiány és a
munkaerő európai eredete. A XIX. század első felében Bostonban ez az eszmény
terjedt el, hogy nem szabad követni Angliát a proletarizációban. Úgy kell a
modem ipart létrehozni, hogy a munkaerő megtartsa eddigi társadalmi státuszát, „falusias”
jellegét. Így a bostoni filantróp paternalizmus ennek megvalósítására
törekedett.
Amerikában
a társadalmi különbségek eredetileg kisebbek voltak, mint Európában. Nem volt
öröklött társadalmi helyzet, a gyáros és munkásai ugyanabból a társadalmi
körből is származhattak. Új-Angliában az 1860-as évekig hatékony volt a
paternalizmus. A századfordulótói felgyorsult a nagyvállalatok létrejötte, s ez
felborította a hagyományos paternalizmust. Ún. ipari paternalizmusra volt
szükség, a munkástömegek megjelenésével elszemélytelenedő „falusias” viszonyok
fenntartására. Ez Chicagoban született meg, s a munkaerő feletti felügyeletet
tartotta a leglényegesebbnek, szociális juttatások fejében.
A
XX. század elejétől újabb változás kezdődött. Az új iparágak (autógyártás,
elektromos- és vegyipar) térhódítása magas bérek megjelenésével járt együtt,
amelyhez az óriáscégek gondviselése párosult, s ezzel megszületett a „welfare
capitalism”, a „jóléti kapitalizmus”.
Liberalism
and Paternalism in the 19th Century. Erik Aerts, Claude Beaud and
Jean Singers eds., Session B–13. Proceedings Tenth International Economic
History Congress, Leuven. August 1990. Leuven University Press, 1990.
Lévai Csaba–Papp Imre