Klió 1994/1.
3. évfolyam
KORA ÚJKOR
Az
agrárfundamentalizmus és az angol mezőgazdaság[1]
R. C. Allen szerint az angol
mezőgazdaság fejlődéséről vallott nézeteket az agrárfundamentalizmus eszméi
uralják. Ennek tételei a következők: 1. A mezőgazdasági termelés növekedését
1500 és 1800 között a nyomásos földek bekerítése, a paraszti gazdaságok
eltűnése, helyükön nagyüzemek (nagybirtokból bérelt földekkel, bérmunkával)
létesítése eredményezte. 2. A termelékenység javulása fontos oka, sőt feltétele
volt az iparfejlődésének. 3. Az agrártermelés növekedése szükségszerűen magával
hozta a társadalmi egyenlőtlenség növekedését. Ezeket a megállapításokat
nemcsak Angliára, hanem a világ más tájainak agrárpolitikájára is alkalmazták.
Az utóbbi időkben számos kutató kétségbe vonta e tételek helyességét az Anglián
kívüli világra vonatkozóan. Robert Allen professzor szerint az angol fejlődésre
sem alkalmazhatók.
Az
agrárfundamentalizmus kifejezés tulajdonképpen kétféle felfogást takar: tory és
marxista felfogást. A toryk (fő képviselőjük A. Young, 1771) nézetei szerint a
bekerítések és a mezőgazdasági nagyüzemek tőkés mezőgazdaságot hoztak létre, s
ez megnövelte a mezőgazdasági foglalkoztatást s a termelést. A marxisták ezzel
szemben azt állítják, hogy a bekerítések csökkentették a mezőgazdaságban
foglalkoztatottak számát s a termelést is. A két felfogás különbözik az
agrárváltozások hatásának megítélésében is. A marxisták szerint a
mezőgazdaságban fölöslegessé vált munkások bekényszerülve a városokba,
elősegítették az ipar fejlődését; továbbá a munkaerő-kínálat növekedése
csökkentette a munkabéreket; a földek elrablása növelte a társadalmi
egyenlőtlenségeket. A toryk más irányból jutnak ugyanilyen végkövetkeztetésre:
a bekerítések s a nagyüzemi gazdálkodásra áttérés emelte a termelést, ez
lehetővé tette a népszaporodást, s a szaporulatot az ipar szívta fel. A
marxisták tehát a technikai változásokat és a tulajdonakkumulációt
hangsúlyozták, a toryk a népesség lélekszámának növekedését, de mindkét ágazat
egyetért abban, hogy a mezőgazdasági változások hozzájárultak az iparosodáshoz
és növelték az egyenlőtlenséget. A szerző mindkét felfogást elutasítja.
Első
kérdés: valóban feltétele volt-e a bekerítés a technikai haladásnak? A szerző –
az Oxford–Cambridge–Leicester közötti kötött talajú, jó szántóföldeken és
legelőkön végzett vizsgálataira alapozva – megállapította: a középkor és a XIX.
század között megduplázódott terméshozam és termelékenység-növekedés csak
részben tulajdonítható a bekerítéseknek.
A
következő kérdés: milyen hatással voltak a bekerítések a foglalkoztatásra?
Részint az összes szükséges munkák, azaz a teljes foglalkoztatás költségeinek,
részint Young 1770-es években készült-feljegyzéseinek egybevetésével Allen arra
a következtetésre jutott, hogy a bekerítéseknek alig volt hatása a
foglalkoztatásra abban az esetben, ha nem változtattak a szántók és legelők
arányán; ha a szántóból legelőt alakítottak, akkor a foglalkoztatás csökkent,
azaz itt a marxisták állítása igazolódott.
Nem
emelte a bekerítési mozgalom a munka termelékenységét sem. Ilyenformán nem
lehetett oka a bérleti díjak emelkedésének sem, ahogyan a tory fundamentalisták
vélik. A bérleti díjak emelkedése a jövedelmek újraelosztását jelentette a
farmerek és a földbirtokosok között az utóbbiak javára.
A
bekerítések tehát jól látható változásokat hoztak a földhasználatban, a
művelési módszerekben és növelték a bérleti díjakat. A mezőgazdasági
termelékenység javulásához azonban alig járultak hozzá.
Ami
a befektetett töke nagyságát illeti, a tory fundamentalisták úgy vélik, a
nagyobb birtokok több tőkét használtak fel, ezért is értek el magasabb
terméshozamot. Young adatai szerint azonban a tőke/acre arány a mérettel együtt
csökkent. A hagyatéki leltár-minták tanúsága szerint nincs összefüggés a föld
nagysága és a terméshozamok között. Mi több: a terméshozamok növekedése
megelőzte a XVIII. századi nagy „tőkés” gazdaság okra való áttérést! Aki a
gabonatermelés biológiai forradalmát megvalósította, az nem más volt, mint a
nyomásrendszer kisgazdaságainak ura, az angol paraszt.
A
következő kérdés: hogyan hatott a gazdaság területi növekedése a
foglalkoztatásra? A toryk szerint a méretbeli növekedés az alkalmazott munkások
számának növekedését hozta. A marxisták szerint épp ellenkezőleg. Ismét a
marxistáknak van igazuk: az alkalmazottak száma - különösen a nőké, gyerekeké –
csökkent a farm növekedésével párhuzamosan.
A
munka termelékenysége két okból javult a korai újkorban: felerészben a XVII.
századi, yeoman-ek által elért eredmények miatt – s ez nem egyedülálló jelenség
Angliában, hiszen Északnyugat-Európában is növekedett ekkortájt az egy munkásra
jutó termelési eredmény –, felerészben pedig éppen az tette különlegessé
Angliát, s az emelte a termelési eredményt, hogy a naggyá egyesített birtokokon
kevesebb munkást alkalmaztak!
Hogyan
járulhatott mindez hozzá az ipari fejlődéshez? Például úgy, hogy a
mezőgazdaságban nyert pénzt manufaktúrákba fektették. A nagybirtokosok azonban
általában impozáns palotákra, fényűző életmódra költötték a pénzüket.
Az
agrárforradalom ezért kétféleképpen hathatott a nemzeti jövedelemre:
közvetlenül növelte azt megnövekedett terméshozamaival, és munkaerőt
szabadított fel más szektorok számára. A XVII. században Angliában mindkét
módszer élt, s emelte a GDP-t. A XVIII. és XIX. században azonban már alig volt
érzékelhető ez a hatás; már nem emelkedtek tovább a mezőgazdasági hozamok, a
felszabadult munkaerőt pedig az ipar már nem tudta felvenni, s nem a
proletariátus létszáma növekedett, hanem a szegényeké.
A
folyamat haszonélvezői a gazdagok voltak. Ha a termelékenység növekedése az
árak csökkenését eredményezte volna, akkor csökkent volna a társadalmi
egyenlőtlenség, azonban nem így történt, a reálárak emelkedtek, ez növelte az
egyenlőtlenséget, mert csökkentette a szegények reáljövedelmét a gazdagokéhoz
képest.
Angliában
végül szinte csak a földbirtokosok gazdagodtak, tehát sem a bérmunkások, de még
a működő töke tulajdonosai sem, mert a bérek nem emelkedtek, a bérleti díjak
viszont 1450–1850 között kb. hétszeresükre szöktek fel.
A
XV–XIX. század között a következő volt a technikai változások és a föld és
munkaerő viszonya: a XV. században a föld bőségben volt, így alacsonyak voltak
a bérleti díjak. A következő négy évszázadban a bekerítések s a nagybirtokok
létrejötte következtében csökkent a munkaerő iránti igény. Ugyanakkorra a
lakosság lélekszáma növekedett. Most a földnek volt értéke, így a jövedelem a
birtokosok kezébe áramlott. S mivel a föld kevesek kezén koncentrálódott,
növekedett az egyenlőtlenség.
A
szerző végül megállapítja: két agrárforradalom volt Angliában: a yeomaneké, és
a földbirtokosoké. Az előbbi a XVII. században folyt le, megkétszerezte a
terméseredményeket, s a haszon viszonylag széles körben oszlott szét.
A
földbirtokosok forradalma főleg a XVIII. századra tehető, s a bekerítésekből s
a nagygazdaságok létrehozásából állt. A változások eleinte növelték a gazdasági
teljesítményeket, munkaerőt szabadítottak fel, s hozzájárultak a GDP
növeléséhez. Mindez a magas bérleti díjak révén a nagybirtokosok javát
szolgálta. A XVIII. században már nem a terméshozamok nőttek, hanem a
mezőgazdasági foglalkoztatottság csökkent. Az elbocsátottak nem találtak munkát
a manufaktúrákban – a nyertesek csakis a földbirtokosok voltak. A szerző a
földbirtokosok eme forradalmát egyértelműen negatív jelenségnek tartja.
A
cikk szerzője – amellett, hogy két felfogást ütköztetve, érdekes és fontos
szempontok szerint tárgyalja a felvetett kérdést – hiányérzetet és vitatkozó
kedvet ébreszt az olvasóban. A hiányérzet leginkább az agrárfundamentalizmus
fogalma magyarázatának elmaradása miatt támad az emberben, vitára pedig a
cikkben érzékelhető ellentmondások adnak okot (a szerző pl. cáfolatát ígéri
annak a nézetnek, mely szerint a mezőgazdasági változások hozzájárultak az
iparosításhoz és növelték az egyenlőtlenséget, ám éppen maga fejti ki, hogyan,
miképpen növekedett a társadalmi, gazdasági egyenlőtlenség a korszakban.
Emellett nehéz elhinni, hogy a termelési hozamok nem növekedtek tovább a
XVIII–XIX. század Angliájában, ha ezt a szerző nem bizonyítja.)
Amit
pedig a cikk végén olvashatunk az angliai agrárforradalom két szakaszáról, a
fellendülést hozó elsőről, majd a második szakaszról, amelyben már egyre
nyilvánvalóbbakká váltak az új rendszer negatív vonásai (a nagybirtokosok
gazdagodtak, s növekedett a nincstelenek tömege) – ezt már a kortársak is
tudták, érzékelték.
Robert
C. Allen: Agrarian Fundamentalism and English Agricultural Development (Az
agrárfundamentalizmus és az angol mezőgazdaság fejlődése) In: Structures and
Dynamics of Agricultural Exploitations, szerk.: Eric Aerts, Tenth International
Economic Congress, Leuven, 1990. Leuven Univ. Press, 1990. 57–66 p.
Fodor Mihályné