Klió 1994/1.

3. évfolyam

KORA ÚJKOR

Az ördög elvette az eszét! (Az 1648. évi moszkvai felkelés)

A tanulmány azt vizsgálja, miért, s hogyan változott súlyos véráldozatokba torkolló eseménnyé az 1648. június l-jei békés moszkvai gyülekezés. A tömeg panaszokat tartalmazó beadványt akart átnyújtani a cárnak, Alekszej Mihajlovics Romanovnak, az uralkodó azonban nem vette azt át. A békés kérvényezők vérszomjas tömeggé változtak, felégették fél Moszkvát, százak, ezrek égtek el, az uralkodó bojár-klikket elsöpörték, és még nem is esett szó a megtorlás során elpusztultakról. A cikk írója úgy véli, itt többről volt szó, mint egy petíció visszautasításáról; az elfogadott, megszokott politikai kultúra ütközött össze egy új, keletkezőben lévő bürokratikus kultúrával. Azzal, hogy a cár visszautasította a petíciót, saját tekintélyét, hatalmát ásta alá.

A XVII. század közepéig ugyanis meglehetős en egységes, a társadalom minden rétege által elfogadott politikai kultúra volt érvényben, s szabályozta, miben hisznek, mit várnak el az emberek a politikától. Az orosz cár legitimitását gondosan kidolgozott politikai-vallási ideológia támasztotta alá, amely megszentelt szövetségben egyesítette a cárt és népét. Ez a politikai kultúra személyes kapcsolatokon és isteni kegyelmen nyugodott. Az 1600-as évek közepén azonban sok minden megváltozott: a gyorsan terjeszkedő állam valami egészen más, személytelen, bürokratikus politikai kultúrát kezdett kialakítani.

Alekszej Mihajlovics cár politikája és módszerei kétértelműeknek látszhattak ebben az időszakban, mert a régi és az új elveket egyidejűleg alkalmazták. A nép azonban ragaszkodott a hagyományos felfogáshoz mindaddig, amíg csak hihetett a jóságos, kegyelmes cárban. Az 1648-as véres felkelés tulajdonképpen a régi és az új politikai kultúra összecsapása volt. A XVII. századi moszkvai felkelések, kezdve a század eleji „zavaros időszak” lázadásaival, egészen az 1682-es és 1698-as sztreleclázadásokig, ugyanazokat a gondokat fejezték ki: aggodalmat a növekvő bürokratizmus, a burjánzó korrupció, a cárral való kapcsolat elvesztése, és a vallási normák és ősi szokások megszegése miatt. Az 1648-as felkelés azonban kritikus időpontban érte a moszkvai államépítés folyamatát. A Romanov-állam a század első felében gyorsan terjeszkedett, a születő hivatalnoki gárda a szabályok, törvények, tilalmak mindenre kiterjedő hálózatával éppen hatalmának megerősítésén fáradozott, a nép azonban régi világa elvesztése miatt, növekvő kétségbeeséssel válaszolt. Az 1648-as felkelés leverése után a kormány új törvénykönyvet bocsátott ki, az 1649. évi Ulozsenyijet. Ez alapszabály-gyűjteménye maradt Oroszországnak a XIX. századig. Ettől kezdve a lázadások már egészen más helyzetben fordultak elő, hiszen az abszolutista, beavatkozásra hajlamos állam most már megalapozott, kodifikált jogra támaszkodott. 1648-ban viszont a megszokott módszerek már nem érvényesülhettek, az új rend viszont még nem erősödött meg.

Az 1648-as moszkvai felkelést a történészek különféleképpen ítélték meg. A marxisták az osztályküzdelmek intenzitására hívták fel a figyelmet, a szlavofil vitázók inkább az orosz nép „naiv monarchizmusát”, megingathatatlan cártiszteletét emlegették. Általában mindannyian úgy kezelték az eseményeket, mint a népi elégedetlenség spontán kitörését, és kevesen próbálták feltárni a felkelés valóságos körülményeit, logikáját, tudatosságát, határozott szándékait.

A lázadás előzményei jóval korábbra nyúlnak vissza. Már a XVI. század vége óta követelték a kisnemesi földtulajdonosok, hogy töröljék el a szökött parasztok felkutatását korlátozó törvényt, illetve tiltsák meg a nagy földesuraknak a parasztok elrablását, elcsábítását. Hasonlóan régi panaszaik voltak a városiaknak, hogy egyes körzetekben a kézművesek, boltosok adómentességet s ezzel igazságtalan előnyöket élveztek. Növelte az elégedetlenséget, hogy a cár sógora és fő tanácsadója, Borisz Morozov, az államkincstár és a főhivatalnokok javára, a kis adófizetőket sújtó takarékossági intézkedéseket vezetett be, A költségvetés-csökkentő politika jegyében ugyanekkor visszatartották a katonák, sztrelecek által várt pénzadományokat. 1646-ban Nazarij Hrisztyi, gazdag kereskedő-főhivatalnok, súlyos közvetett adókat vezetett be. Gyűlölt népnyúzó volt Plescsejev főhivatalnok, Morozov barátja is.

A kérvényezők először békésen át akarták nyújtani a cárnak panaszos levelüket, ám az uralkodót kísérő sztrelecek lövésekkel szétkergették őket. Az átadást újra meg újra megkísérlő tömeg előtt végül be akarták zárni a Kreml kapuit, mivel azonban ez már lehetetlen volt, Morozov parancsot adott a sztreleceknek, tisztítsák meg a Kreml-teret a tömegektől. A katonák azonban nem voltak hajlandók a népre lőni a zsarnok Plescsejev érdekében, s csatlakoztak a felkelőkhöz. A cár most már személyesen próbálta lecsillapítani őket, de azok Morozov és társai fejét követelték. Egyidejűleg betörtek a bojárok, gazdag kereskedők, gyűlölt hivatalnokok otthonaiba, s törtek-zúztak. Hrisztyit megtalálták, s agyonverték. Kirabolták Morozov, Plescsejev, Trakanyotov és más gazdagok házait. A megrettent cár ekkor kiadta a tömegnek Plescsejevet, „akit fejszével darabokra vágtak, mint a halat”. Ugyanekkor mindenfelé tüzek lobbantak fel a városban, és Moszkvának több mint a fele porig égett. A tömeg továbbra is követelte a főbűnösök megbüntetését. Trakanyotovot le is fejezték. Végül Morozovot erős katonai őrizettel száműzetésbe küldte a cár, és megígérte, családja tagjai közül senki sem visel ezután hivatalt. Új tisztviselőket nevezett ki, a korábban hatalmas bojárok messze vidéken találták magukat, a városok adóit csökkentették, a köznemesi lovasság és a sztrelecek elmaradt zsoldját kifizették, a szolgáló nemeseknek földeket osztottak, Morozov és társai vagyonát szétosztották. Összehívták az egyházi vezetők és bojárok gyűlését (zemszkij szobor), melybe a köznemesség, a kereskedők és a vidéki városok is elküldhették képviselőiket. A második ilyen gyűlésről indult ki az új törvénykönyv megalkotása. Ebben eltörölték a jobbágyok felkutatását korlátozó törvényt, s az egyes városi körzetek kivételezett adómentességét.

A felkelők tehát látszólag győztek. Hamarosan elkövetkezett azonban a megtorlás, a kivégzések, bebörtönzések. Morozov már az év őszén visszatérhetett, s ott folytatta, ahol abbahagyta.

A moszkvai társadalmat nemcsak a nem mindig tudományos színvonalú szlavofil mozgalom képviselői mondták istenfélő, jámbor népnek, amelyet egyesít Isten, és földi képviselőjének, a cárnak szolgálata, hanem maguk a moszkvai dokumentumok is ezt a képet rajzolják elénk; a vallásos áhítat elválaszthatatlanul összefonódott a politikai lojalitással és engedelmességgel az orosz lélekben. A cárt Isten választotta és emelte kiemelkedő helyzetébe. Hivatalával viszont ő maga is elfogadta magára nézve kötelezőnek, hogy istenfélően, alázattal és igazságosan uralkodik óhitű népe fölött. Minden fennmaradt forrás ezt a felfogást tükrözi: a cárnak úgy kell uralkodnia népe fölött, mint a pásztornak a nyája fölött, mint szigorú, de jóságos atyának gyermekei fölött. A beadványok mind közvetlenül a cárnak szólnak.

Az 1648. évi felkelők magatartása bizonyítja, hogy mindez nem csupán formaság volt, hanem az embereket átható, bennük élő felfogás. A kérvényezők ismételten megkülönböztették a jó cárt és gonosz tanácsadóit.

Ez azt jelenti, hogy ragaszkodtak a paternalista monarchia rendszeréhez, vagy talán azt, nem volt más elképzelhető alternatíva. A tömeg viselkedésének üzenete kettős értelmű: lojalitást tartalmazott és fenyegetést. Ugyanazok az ideológiai szólamok szolgálhatták a társadalmi összetartozást és harmóniát, de felforgató elemmé válhattak, s maga a cár ellen fordulhattak, ha a cár ellenében kellett helyreállítani a megbomlott isteni rendet.

A lázadók csak akkor ébredtek rá, hogy nemcsak a gonosz tanácsadók hibáztathatók, amikor maga a cár utasította vissza a kérelem elfogadását. A felkelés ekkor tört ki. A felkelők követeléseiben ekkor már benne volt a fenyegetés: ha nem teljesíti a cár az ígéreteit, kényszeríteni fogják. Ez azt bizonyítja, hiba az orosz népet naiv monarchistának tartani, amely feltétlenül lojális a cárhoz. Amint a cár viselkedése eltért a nép által elképzelt isteni protektor viselkedésétől, azonnal felmerül t a kulturális készletből az ellenkező előjelű bibliai kép a gonosz cárról, a tirannusról. A lázadást követő kivégzések bírósági iratai is azt bizonyítják: a lázadók bírálták a cárt, egyikük megjegyezte: az ördög elvette az eszét, a cár ostoba. Érdekes viszont, hogy maga az a felfogás, hogy a fennálló isteni rend szent és megdönthetetlen, legitimálta a moszkvai lázadók szemében akár annak lehetőségét is, hogy megdöntsék a cár hatalmát, ha az megsérti az isten teremtette rendet. A tiltakozók tehát magával az ortodox politikai kultúra tételével támasztották alá a cárt illető bírálatukat. Hogy a hagyományok ereje valóban a felkelők mellett szól, azt a cár és környezete is felismerhette, ezt bizonyítja, hogy bár számos sztrelecet és városi lakost kivégeztek, börtönbe vetettek, száműztek a megtorlás idején, az iratok egy szóval sem említik a felkelésben való részvételt, hanem koholt vádak alapján szerencsejátékért, illegális dohány- vagy vodkaárusításért ítélték el őket.

A lázadás konkrétan a korrupció, a vesztegetés, a kényszerajándékozás. a súlyos adózás, erőszak, és bizonyos új, külföldi szokások bevezetése miatt tört ki. A háttérben azonban ott volt az is, hogy az állam ez idő tájt kezdett beavatkozni az emberek életébe; szabályozták a szerencsejátékokat, a szeszfőzést, megtiltották, hogy megjegyzéseket tegyenek a cárra. Más rendelkezések igyekeztek megkötni a társadalom vándorló elemeit, a csavargókat, vándor énekeseket, a szabadkozákokat, hogy mindenki tartozzék bele bizonyos társadalmi rétegbe (adófizető kategóriába), a parasztok, városiak és katonák rétegébe, s ezzel megszilárduljon a társadalmi rend. Ezt a célt szolgálta az 1649-es törvénykönyv szökött jobbágyok korlátlan felkutatására vonatkozó rendelkezése is, amely teljes röghöz kötöttséget eredményezett Oroszországban. Igaz viszont, hogy ugyanakkor, amikor az állam mindenkit be akart gyömöszölni meghatározott társadalmi kategóriákba, ugyanekkor új társadalmi rétegek is keletkeztek: a parasztság köréből is soroztak be katonákat, s új, nem nemesi származású hivatalnoki réteg jött létre. Ezzel együtt új törvények, személytelen, bürokratikus szabályozás léptek életbe. A szabályokat nagy tömegben kinyomtatták, hogy minél több helyre eljuttathassák. Az elszemélytelenedés csökkentésére a 1648-as kérelmezők azt kérték, a helyi, és ismerős bírák foglalkozzanak az ügyeikkel, s töröljék el a bojárbürokráciát. A peticionisták a cár közelébe akartak jutni, hogy személyesen vele tárgyalhassanak.

Érdekes a kérelmezők szándékának változása az idők folyamán. Eleinte azt kívánták, a cár nevezzen ki istenfélő embereket, akik erkölcsi tisztasággal ítélkeznek. Amikor ez nem vált be, azt kérték, helyből, ismerős körből választhassák meg elöljáróikat, s amikor egy évtizedig nem kaptak választ a Kremlből, akkor váltottak át, s most már azt akarták, hogy törvényi úton szabályozzák a cári hivatalnokok ténykedését. Erre a kérésre akkor jutottak el tehát, amikor a hagyományos normák már nem voltak megfelelők. Az új törvénykönyv megtiltotta, hogy a kérvényeket a cárnak nyújtsák be. A személyes közbenjárás ideje tehát lejárt, és eljött a törvénykönyv és a tisztviselők kora.

Az ismertetés végére ide kívánkozik két megjegyzés. 1. A szakirodalomban eddig úgyszólván csak a nép szörnyű elnyomásáról és a feldühödött orosz nép spontán rémtetteiről olvashattunk a felkelések kapcsán. Ez az új szemléletű cikk arra hívja fel a figyelmet, hogy a XVII. század közepén Oroszországban tulajdonképpen valami új kezdődött a politikai kultúrában, s hogy itt, Európa keleti végein is felmerült – ha kevesebb tudatossággal is, mint Nyugaton – a zsarnok ellen fordulás jogosultságának gondolata. 2. Az oroszországi állapotokat igen jól ismerő, s korabeli dokumentumok alapján dolgozó amerikai szerző igen sokszor használja tanulmányában a dzsentri szót (gentry, provincial gentry, the gentry cavalry militia, provincial gentryservitors). Ez a fogalom a történeti szakirodalomban nem használatos az orosz társadalomra vonatkozóan: szolgáló nemest, vidéki szolgáló nemest szerencsésebb lett volna írni.

Valerie A. Kivelson: The Devil Stole His Mind: the Tsar and the 1648 Moscow Uprising (Az ördög elvette az eszét: a cár és az 1648·as moszkvai felkelés) The American Historical Review, 98. évf., 3. szám, 1993. június, 733–756.p.

Fodor Mihályné