Klió 1994/1.

3. évfolyam

KORA ÚJKOR

Alekszej Mihajlovics cár

A kutatók többsége az orosz történelemben a XVII. századot úgy tartja számon, mint a Nagy Péter-i korszak szerves előzményét. Sz. F. Platonov szerint, ha abban a században megjelent volna egy I. Péterhez hasonló személyiség, az átalakulás korábban indult volna meg. Ezzel szemben egy szellemes, jószándékú, de igen kevéssé gyakorlatias uralkodó került hatalomra. Alekszej Mihajlovicsot a legtöbb történész rendkívüli személyiségként írja le, aki azonban nem tudta e tehetségét érvényesíteni az államéletben.

A szovjet történetírás könyvtárnyi publikációt hagyott hátra I. Péterről, míg gyakorlatilag figyelmet sem fordított a második Romanovra. Kevés róla a kortársi visszaemlékezés, azok is inkább külföldiektől származnak. Szerencsénkre ő maga szívesen fogott tollat, még versírással is foglalkozott.

A szakirodalom különböző születési dátumokat tart számon, de az udvari bejegyzés szerint 1629. március l0-én született Mihail Fjodorovics és Jevdokija Lukjanova Sztresnyeva harmadik gyermekeként. Már születése pillanatában nagyértékű ajándékokkal halmozták el, s a cári család hagyományainak megfelelően szigorúan óvták, még a legközelebbi családtagok is csak előzetes fürdő és imádság után, testben és lélekben megtisztulva láthatták az újszülöttet. 1634 januárjától a trónörökös szellemi fejlődésének határozott irányt szabtak nevelői, akik mély vallásosságot ültettek belé, de nem lehet tudni, hogy a modem tudományokkal megismertették-e.

1642. szeptember l-jén mutatták be az ifjú trónörököst a népnek, aki ekkortól részt vett az udvari ünnepségeken apja oldalán. 1645. július 11-én, éppen névnapján, Mihail Fjodorovics rosszul lett és július 13-ra meghalt, Jevdokija cárnő nem sokkal élte túl férjét. Így az árván maradt Alekszej fejére tették a cári koronát 40 nappal apja halála után.

Az első napokban az ifjú cár alig mutatkozott a nép előtt, csupán a külföldi követeknek adott audienciát. A régi bojár arisztokráciából csak ketten bírták bizalmát: Morozov és Trubeckoj, esetleg még az ifjú Szaltikov. Morozov ellentmondásos személyiségének talán nagyobb a történeti irodalma, mint a cárnak. Mindenesetre egyesítette magában a nyugati műveltségű embert és a zavaros udvari intrikust.

Nagy szerepet játszott a cár házasságkötésében is. Az uralkodó feleségét nyilvánosan kívánta megválasztani, a származással nem törődve. Ám a cár apósa a hagyományok szerint igen jelentős személy az udvari hierarchiában. Ezért Morozov nem akart bárkit szerephez juttatni. Az ország egész területéről 200 szűz lányt hoztak Moszkvába, akik közül hatot mutattak be a cárnak. Az uralkodó választása egy földbirtokos lányára, Jeffimija Vszevolozsszkajára esett, ám a szóbeszéd szerint Morozov – meg akarván akadályozni ezt a házasságot – bojárokat bíztatott fel, akik úgy megtépték a lányt, hogy az a cár jelenlétében elájult. Ekkor züllöttnek és megesettnek nyilvánították, és ezzel kútba esett a nősülés terve. Morozov maga látott hozzá, hogy megfelelő feleséget találjon urának. Választása egy szegény nemes, I. M. Miloszlavszkij lányára esett, aki korábban a maga szedte gombát árulta a piacon.

Az ifjú cár az Uszpenszkij székesegyházban látta meg először a Miloszlavszkij-nővéreket, akik közül a szépséges Mariját megszerette és hamarosan megházasodott. Az esküvő gyors és egyszerű volt, és rá 10 nappal az 50 éves Morozov a cárné húgát vette feleségül.

A kormányzat hamarosan reformokba kezdett, az államháztartás bevételeinek növelésére az egyenes adókat a közvetett adókkal váltották fel. A szóbeszéd Morozovot okolta a gazdasági nehézségekért, ezért az a cár javaslatára egy időre háttérbe vonult.

1648 drámai eseményei, majd amikor megkezdődött a háború Lengyelország ellen Ukrajna birtoklásáért, s az 1654–55-6s évek utazásai a Baltikumba, arra a ösztönözték a cárt, hogy kezébe vegye az irányítást. Meggyőződése volt, hogy Oroszország szükségszerű, igazságos háborút vív.

Nem avatkozott bele a hadi eseményekbe, szeme előtt zajlott le a rigai katasztrófa, feladatának mégis a morális cselekvést tartotta. A lengyel háború alatt írt feljegyzéseiben a hadi eseményekről elmélkedett. Tábornokainak előírta, hogy a lehető legkisebb veszteséggel harcoljanak. A meghódított városokban Alekszej Mihajlovics nem sürgette a bíróságok felállítását, tisztelte a helyi tradíciókat. Mogiljov városlakóinak megengedte szokásaik, ruházatuk megtartását. Szmolenszkbe pedig kétszer is elment, hogy elejét vegye a pogromoknak.

A cár cselekedeteinek egyik lényeges mozgatója volt mély vallásossága. Mint az egyházi irodalom kiváló ismerője, nagy érdeklődést mutatott a bizánci szertartások iránt. Még akkor is részt vett ezeken, amikor beteg volt. Vonzotta az aszkézis is, de nem babonából, mint sok orosz embert, és nem fellengzősen. Ez a vallásosság azonban nem nyomta el a nyugat-európai kultúra iránti érdeklődését. Alekszej Mihajlovics nem tartotta a pravoszlávia elárulásának, ha az udvarban hasznos és kellemes újításokat vezet be, pl. lengyel ízlés szerint bútoroztatta be egyik palotáját, külföldről újságokat hozatott és gyermekeit lengyelül és latinul taníttatta. Uralkodása végén viszont már üldözte az európai szokásokat.

A XVII. század elején az orosz cár birodalma még nem volt egységes, csak az 50-es években állították helyre az önkényuralmat és vehette fel a cár a nagy-, kis-, fehéroroszországi címet. Ennek elérésében nagy segítségére volt az a tulajdonsága, hogy jól választott az őt körülvevők közül, és okos, tehetséges embereket állított maga mellé.

A bojárréteg, bár számszerűleg nőtt, de a cári hatalom kiteljesedésével elveszítette politikai szerepét. A cár szerette – a hivatali rendszer kikerülésével – közvetlenül maga intézni az ügyeket, rengeteg levél érkezett személyesen hozzá a visszaélések miatt. Így létrehozta a titkos ügyek hivatalát, amelyet jelentős funkciókkal és teljhatalommal ruházott fel. Bár a szervezet a cár nevében tevékenykedett, ő maga is átnézte a panaszokat. A jogot nem ismerte, azt tartotta, hogy a legfőbb jog az ő személyes akarata és kegye.

A cári becsület politikai súlya különösen megmutatkozott a trónkövetelőkkel vívott harcban. Az orosz diplomácia mindenre kész volt, hogy a trónért küzdőket eltávolítsa külföldi támogatóiktól. Konstantinápolyban jelentkezett ui. két trónkövetelő; az egyik a cárevicsnek, Dmitrij Ivanovicsnak adta ki magát – ő az első Áldimitrij –, a másik Vaszilij Sujszkij fiaként jelent meg. A külföldi követekre a cár egy fogadáson próbált ráijeszteni.

Sok tény utal arra, hogy Alekszej Mihajlovics politikai ideálja Rettegett Iván volt, számos más Romanovot is vonzott uralmával. Pedig elképzelni sem lehetne eltérőbb egyéniségeket, ám mint önkényuralkodót követendő példának tartotta Alekszej Mihajlovics. Az anarchiát követően ui. meggyengült a cári hatalom és csak 1654. július 1-jén sikerült megerősíteni. Ellentétben IV. Ivánnal, Alekszej Mihajlovics kész volt hatalmát megosztani a bojár dumával, ha az elismeri önkényuralmát. A külföldieket meglepte ez a magatartás, hiszen Európa XIV. Lajos korát élte ekkor. Az uralkodó finom változtatásokat hozott a távolságtartó udvari etikettben is. Összességében ugyanazokat a célokat tűzte maga elé, mint Rettegett Iván, de az elérésükhöz más eszközöket keresett, és úgy gondolta, ezek nem csorbítják cári tekintélyét. Az igazsághoz hozzá tartozik azonban az is, hogy kegyetlen kivégzésekre is sor került a parasztok és városi lakosok körében, pl. Arzamaszban 11 000 embert végeztek ki a parasztfelkelést követően.

Alekszej Mihajlovics politikai rendszerének alapját kompromisszumkészsége képezte. Ezt bizonyítja a titkos tanács és a bojári duma együttlétezése, vagy az Ukrajnáért vívott harc és a lengyelekkel kötött kompromisszum együttese. Számos orosz történész szkeptikus volt a cárt illetően, hibájául rótták fel passzivitását, a megfontolt politikai átalakítási program hiányát, a nehézségektől való félelmét. Jellembeli hiányosságait fel lehet sorolni, de nem lehet nem elismerni uralkodói szisztémáját, műveltségét, olvasottságát.

Alekszej Mihajlovics életének minden napja a szokásos rendben zajlott. Reggel imádkozott, délelőtt tárgyalt, majd egyedül megebédelt – az étkezésben visszafogott volt, bár egy átlagos hétköznapon is hetven féle ételből válogathatott, amelyeket a mérgezés veszélye miatt sorra megkóstoltak a tálalás előtt. Ebéd után lepihent vagy vadászott. Az estéket családja körében töltötte.

1676. január 26-án négy órakor érte a halál. Megérezve a halál közeledtét, áldását adta fiára, Fjodorra, megparancsolta, hogy engedjék ki a börtönből az elítélteket, a száműzötteket bocsássák szabadon, kifizette a szolgákat. Majd megáldozott és felvette az utolsó kenetet.

A formálódó abszolutizmus alapját 1660–1720 között rakták le, s ebben a folyamatban Alekszej Mihajlovics jelentős szerepet játszott.

Ju. A. Szorokin: Alekszej Mihajlovics. Voproszi Isztorii, 1992, 4–5. 73–90 p.

Czövek István