Klió 1994/1.

3. évfolyam

KORA ÚJKOR

Az angol forradalom külpolitikai dimenziói

Az angol forradalom és polgárháború belpolitikai eseményeinek elismert elsőbbsége helyett a szerző, Rolf Rehberg a forradalom külpolitikai aspektusait vette, vizsgálat alá, visszanyúlva egészen a XVII. század elejéig. A Spanyolországgal kötött 1604. évi béke óta. Anglia politikai elitjét és közvéleményét megosztotta a külpolitika jövőbeni irányainak és orientációjának kérdése, ami természetesen gazdasági érdekeivel is összekapcsolódott. A spanyol háború befejezésevel elsősorban azok a gazdasági érdekcsoportok voltak elégedettek, amelyek a mediterráneumi kereskedelemben voltak érdekeltek.

Azok a kalózok és kereskedők viszont, akiket a békekötés következtében kitiltottak az Újvilág vizeiről, a Spanyol-Amerikával folytatott rabszolgaszállításból és kereskedelemből – s ennek megszegése retorziókat vont maga után Angliában – érthetően – nem lelkesedtek. A politikai vezető rétegben mindenekelőtt, az európai protestáns szövetség politikáját vallók ütköztek meg az 1604. évi lépésen, az első Stuart-uralkodó körvonalazódó politikai semlegességén. Az ilyen irányú nyomásnak 1. Jakab valamelyest kénytelen volt engedni, s 1611–12-ben határozottabb gesztust tett a kívánt felekezeti szolidaritás és pártvállalás irányába. Ehhez az is hozzájárult, hogy lányát, Elisabethet feleségül adta Frigyes pfalzi választófejedelemhez a Német Protestáns Unió vezetőjéhez, akivel így szövetséget is kötött. Az 1618. évi cseh felkelés kirobbanása lett e politika komolyságának próbaköve. I. Jakab már veje cseh királlyá választásakor visszautasító magatartást tanúsított. Frigyesnek, a „téli királynak” csehországi veresége a Katolikus Ligától és a Habsburgoktól, majd kiűzése nem csak Csehországból, hanem a pfalzi fejedelemségből is, felháborodást és félelmet váltott ki Angliában. I. Jakabtól dinasztikus kötelezettségvállalást, szolidaritást követeltek. I. Jakab és I. Károly is deklarálta Pfalz restaurálásának, Frigyes birtokaiba és jogaiba való visszaültetésének szükségességét, de attól visszariadtak, hogy belebonyolódjanak a nagy európai küzdelembe, a harmincéves háborúba. Csak miután az ambiciózus, de balszerencsés Buckingham herceg meggyőzte az uralkodó, alakult ki kisebb háborús állapot Franciaországgal és Spanyolországgal az 1620-as évek közepén. Az 1630-as évek sikeres spanyol hadjáratai a kontinensen Angliában szemmel láthatóan irritálták a militáns protestánsokat.

Kétségtelen, hogy a semlegesség, a háborúból való kimaradás politikája külkereskedelmi prosperitáshoz vezetett, s a polgárháború korából visszatekintve az 1630-as évek a béke és a jólét időszakának tűntek. Ez elsősorban kereskedelmi konjunktúrát teremtett, amelyet nagymértékben elősegített, hogy a kontinensen a kereskedelmi riválisok belekeveredve a háborúba, jelentős gazdasági térvesztést szenvedtek. De a Stuart-kori közvetítő- és békepolitika kizárta a valódi expanzív kereskedelmi és gyarmati érdekek érvényesülését. A kereskedők által már régóta szorgalmazott hajózási törvény, vagy John Pym azon elképzelése, hogy az Izlandi Társaság kerítse birtokába az újvilági spanyol gyarmatok egy részét, egyáltalán nem bizonyítja még azt, hogy Anglia ekkor már rendelkezett volna a megfelelő ütőerejű és szállítókapacitású tengeri flottával. Ehhez járult még az is, hogy az angol állam – a csodált és irigyelt Hollandiával ellentétben – sem a Karibitérségben, sem a mediterráneumban nem vette védelmébe alattvalóit. 1641-től a parlament panaszai között szerepelt az, hogy az egyébként jogtalanul bevezetett adóval, az ún. hajópénzzel kapcsolatban az állam olyan ígéretet tett, hogy a jövőben magára vállalja a vízi utak védelmét, de ez nem teljesült. Gyakran elhangzott, hogy az angol „kereskedők védtelenül, kiszolgáltatottan kénytelenek sápot fizetni a török kalózoknak”.

Nem egyedül a spanyolbarát, semleges Stuart-politika, hanem a katonai gyengeség, Anglia presztizsének csökkenése szította tehát az elégedetlenséget. Amikor például 1. Károly 1640-ben képtelennek bizonyult arra, hogy a skót ellenzőket katonailag felszámolja, Richelieu bíboros az alábbi, megsemmisítő véleményt mondta: „Anglia olyan nemzetté vált, amely a világ többi része számára teljesen érdektelen lett és semmilyen figyelmet sem érdemel”. Kétségtelen, hogy a korona krónikus pénzhiánya szintén csak defenzív külpolitikát tett lehetővé.

A parlamentben illetve a grófságok adminisztrációs intézményeiben megvolt a készség arra, hogy a külpolitika ügyeinek intézésében együttműködjön a királlyal, a koronából azonban hiányzott ez a készség. Sem Buckingham 1624–1628-as háborúja, sem 1. Károly 1639–1640. évi skót háborújakor nem történt egyeztetés a parlamenttel. Amikor 1641-ben az ír felkelés miatt viszály tört ki a parlament és a király között, az egész államgépezet, politikai mechanizmus összeomlott, hatalmi űr alakult ki. A parlament többsége szembefordult az uralkodóval, és a saját fennhatósága alá vonta a hadsereget és a flottát. Az alsóházban a stratégiai külpolitikai ambícióknak hangot adó erők John Pym mögött sorakoztak fel, aki már 1640 áprilisában az amerikai spanyol gyarmatok megtámadását tervezte. Pym, amikor amerikai terveit összefüggésbe hozta a pfalzi restauráció elősegítésével és a Habsburgok gyengítésének politikájával, a Lordok Házában [elhívta a figyelmet arra, hogy Róma és Madrid Anglia rekatolizálásának tervét dédelgeti. Ennek a megelőzésére a parlamentnek ellenőrzést kell gyakorolnia a „pápistabarát” királyi tanács felett. A Nagy Tiltakozás panaszai között is megfogalmazódott az, hogy a korrupt anglikán egyház és királyi tanács, valamint a pápisták befolyására a király az ellenreformációt támogatja, az ország alaptörvényeit figyelmen kívül hagyja, a spanyoloknak udvarol, Pfalzot pedig veszni hagyja. Konkrét javaslatként felvetették, hogy Spanyolország ellen az amerikai vizekre indított kalózakciók ígérkeznek „a legkönnyebbnek és legsikeresebbnek”. Hogy a jövőben a királyt megóvják a rossz, hamis sugalmazásoktól, minden tanácsos, tisztségviselő és követ, diplomata kinevezése csak a parlament mindkét házának egyetértésével történhessen.

Habsburg-ellenes protestáns külpolitika csak a parlamenttel együtt volt elképzelhető, de a külpolitika ilyen fordulata ellentétes lett volna a parlamentet mellőzni kívánó, abszolutisztikus Stuart-belpolitikával. 1642-ben az ún. Tizenkilenc javaslat azt követelte a királytól, hogy „szoros szövetséget hozzon létre az Egyesült Tartományokkal (Hollandiával) és más protestáns államokkal és fejedelmekkel. 1644 novemberében az ún. Megegyezési javaslatokkal a parlament újra megfogalmazta, hogy a háború és béke kérdésében, a külpolitika alakításában a döntés jogának nála kell maradnia. 1647-ben Oliver Cromwell olyan indítványt terjesztett a parlament elé, hogy hozzanak létre tanácsot a külpolitika irányítására.

1642–1648 között, a polgárháború időszakában megtörtént az offenzív külpolitika előfeltételeinek megteremtése, alapjainak lerakása. Ennek – de a polgárháború győztes befejezésének is – legfontosabb elemét, az ütőképes hadsereg és flotta létrehozása jelentette, ami viszont komoly pénzügyi probléma elé állította a parlamentet. Míg korábban a képviselők határozottan tiltakoztak 1. Károly új pénzforrásokat kereső pénzügyi politikája ellen, most kénytelenek voltak radikális lépéseket tenni és új forrásokat teremteni, mindenféle alkoholos italra fogyasztási adót vetettek ki (ez részben megfelelt a szigorú puritán morális elvárásoknak is), és bevezették a havonta, majd hetente fizetendő birtokadót. A lakosság ellenkezése miatt a Hosszú Parlament gyakran a hadsereg segítségével volt kénytelen beszedni az adót. A vámjövedelmek mellett ez a két adófajta lett a pénzügyi alapja a modem brit államhatalom kiépítésének és gyarmati terjeszkedésének.

Milyen külpolitikát folytatott a parlament a polgárháború időszakában? Anglia szigetországjellegéből, illetve a kontinens hatalmainak a harmincéves háborúban való részvételéből következően nem fenyegetett reális veszély, hogy a monarchikus Európa I. Károly megsegítésére intervenciót indít Anglia ellen. Ennek ellenére közvetlenül azután, hogy a király kísérletet tett a parlament vezetőinek letartóztatására, s 1642 januárjában kitört a polgárháború, John Pym az alsóházban kijelentette: „Elsődlegesen a külső ellenség részéről fenyeget veszély”. A képviselők tehát komolyan foglalkoztak egy esetleges intervenció lehetőségével, annál is inkább, mert a kortársak számára ez nem tűnt teljesen alaptalannak. I Károly 1639-ben már bizonyíthatóan kísérletet tett arra, hogy külső segítséget szerezzen. Ismert volt az udvarnak az az elképzelése, hogy reguláris spanyol csapatokat kellene hívni a skót felkelés leverésére. 1641 februárjától egyre gyakrabban kaptak lábra francia inváziós előkészületekről szóló híresztelések, sőt arról is, hogy Dániában felfegyverzett hajóhad áll készen a király megsegítésére. Az utóbbit megerősíteni látszott az a tény, hogy a parlamenti flotta már 1642 nyarán elfogott egy, a royalistáknak fegyvert szállító dán hajót. Az inváziós félelmeknek konkrét alapja lett 1643 februárjában, amikor I. Károly Franciaországba távozott felesége, Henrietta-Maria királyné kisebb flottája Németalföldről indulva partot ért Angliában. Ilyen körülmények között a polgárháború győztes befejezéséig a parlament három külpolitikai feladatot tartott a legfontosabbnak: 1. Megakadályozni a royalisták külföldi segélyezését és az esetleges inváziót; 2. A hajóépítési alapanyagok, illetve a háború finanszírozásának előfeltételét jelentő külkereskedelem és hajózás védelmének biztosítása; 3. Jogosnak elismertetni külföldön a király elleni háborút, kihasználva a nemzetközi viszályt és a protestáns szolidaritás eszméjét.

A polgárháború kirobbanásától a diplomácia irányításával egy parlamenti ad hoc bizottság foglalkozott. A parlament sajnos csak kevés tanult és tapasztalt diplomatával rendelkezett. A külszolgálatot vállalók között jelentős arányban voltak a kontinensről emigrált protestáns egyházi tanítók, mint például Georg Rudolf Weckherlin, Theodor Haak vagy Samuel Hartlib, akik ismereteiket, nyelvtudásukat, nemzetközi kapcsolataikat mint követek vagy titkárok ajánlották fel a parlamentnek; másrészt a neves külkereskedők közül kértek fel egyeseket diplomáciai feladatok ellátására. Így például a pfalzi (német) teológus, Theodor Haak és a kereskedő Robert Lowther közösen utaztak Hamburgba és Dániába a parlamentet képviselve, abból a célból, hogy külföldi szövetségeseket és támogatókat keressenek Angliában 1642 őszén úgy tekintettek Hollandiára, mint „olyan államra, amelyet a legszorosabban egyesít velünk a vallás és a politika”. Pym vezetésével egy parlamenti bizottság hamarosan feladatai közé vette azt, hogy javaslatokat dolgozzon ki a protestáns országokkal való szövetségkötésre. 1643-ban a puritán egyházreform kidolgozásával foglalkozó westminsteri szinódus levélben fordult az európai protestánsokhoz, hogy támogassák a parlament küzdelmét a katolikus fenyegetéssel szemben. De már a parlament első külföldi diplomáciai követjárásakor, 1642 szeptemberében kiderült, hogy Hollandia nem hajlandó az angol polgárháborúban egyik fél mellett sem állást foglalni. Frigyes Henrik helytartó befolyásának köszönhetően a tartományok a parlamenti és a királyi küldöttségek fogadását egyaránt elutasították. A hollandok ugyanis üzleti érdekből mindkét háborúzó féllel kereskedelmi kapcsolatban álltak. Emiatt a parlament határozottan leszögezte, hogy a royalistáknak történő bárminemű szállítást ellenséges cselekedetnek tekinti, s fellép a holland kereskedőhajók ellen. Hollandia – hadviselő fél lévén a harmincéves háborúban – ennek hatására kinyilvánította semlegességét, és megtiltotta polgárainak az Angliába történő fegyverszállítást. 1645 végére I. Károlynak és környezetének csalódottan kellett megállapítania, hogy az Egyesült Tartományokból „szép és tartalom nélküli ígéreteken kívül” semmi sem várható. Károly 1645-től, nagybátyjának, IV. Christian dán királynak a támogatására sem számíthatott, mert a kirobbant dán–svéd háború (1643–1645), majd Dánia csúfos veresége lehetetlenné tette az angliai royalisták támogatását. Ugyanakkor tárgyalások kezdődtek az angol parlament és Svédország között, amely Dánia-ellenes angol–svéd szövetség megkötéséhez vezetett.

Időközben Franciaország is kénytelen volt belépni a nagy európai háborúba, s ez kedvezett az angol parlament biztonsági stratégiájának, külpolitikai irányvonalának. Mazarin bíboros a francia politika szempontjából igen sok veszélyt látott az angol monarchia bukásában, mert attól tartott, hogy az angol példa hasonlóra ösztönözheti a francia hugenottákat. Mazarint az a gondolat is nyugtalanította, hogy egy esetleges angol köztársaság expanzív pénzügyi és katonai politikát fog folytatni, amitől Franciaország semmi jót sem remélhet.

Hasonló aggodalmak éltek IV. Fülöp spanyol uralkodóban is, aki szerint egy köztársasági Anglia azzal a veszéllyel fenyeget, hogy Spanyolország elveszítheti Flandriát. Az amerikai spanyol gyarmatokkal kapcsolatos angol tervek ugyancsak ellenérzéseket váltottak ki Madridban, s ez a kérdés különösen fókuszba került Jackson kapitány kalandos nyugat-indiai kalózakciói (1643–1645) nyomán. De Spanyolország tengeri veresége Hollandiától, a franciáktól elszenvedett szárazföldi kudarc, a portugál és a katalán felkelés miatt Madrid csak óvatosan kezelte az angol kérdést. Ezt erősítette még az is, hogy a royalisták Spanyolország ellenségeinél, Hágában, Párizsban, sőt a pártütő Lisszabonban is támogatást kerestek. A rövid távú külpolitikai érdekek inkább a parlament oldalára billentették a madridi külpolitika mérlegét. Alonso de Cárdenas, a londoni spanyol követ egyfajta szövetség lehetőségét vázolta a parlament előtt, s az independens politikai körök némi biztatást is adtak a Franciaország elleni angol–spanyol szövetség tervéhez, másrészt ígéretet tettek arra – a presbiteriánusok valláspolitikájával ellenkezően –, hogy toleranciát fognak tanúsítani az angol katolikusokkal szemben. Madrid a parlament irányában jóindulatú semlegességet tanúsított az angol ügyekben. A parlament hajói védelmet kaptak a spanyol kikötőkben és kereskedelmi kiváltságokban részesültek. London és Madrid szándéka szerint ez Franciaországnak szóló figyelmeztetés volt. Mazarin ugyan szükségesnek látta, hogy az angol polgárháborúban hivatalosan semleges álláspontra helyezkedjen, szimpátiája és érdekei azonban inkább a monarchikus elv irányába hajlottak. Közvetíteni igyekezett a felek között és kompromisszum elérésében reménykedett. 1645–46-ban a royalisták veresége, majd a hadsereg ezt követő radikalizálódása a levellerek megjelenésével még inkább megerősítette Mazarin azon álláspontját, hogy az angol monarchia fenntartásáért kell fáradoznia. Arra törekedett, hogy a skótok, a parlament és az új mintájú independens hadsereg között növekvő politikai feszültséget a király javára fordítsa, sőt tevőlegesen fellépett az angol republikánusok ellen: engedélyezte a francia kalózháborút az angol hajók ellen, bár ez több kárt okozott Franciaországnak, mint Angliának. Cromwell és a hadsereg eltávolította a parlamentből a franciák által támogatott, kompromisszumkereső képviselőket. Fegyveres intervencióra Mazarin nem gondolhatott, hiszen még mindig tartott a háború Spanyolországgal (majd csak később, 1659-ben kötik meg az ún. pireneusi békét), Franciaországban pedig élénken mozgolódni kezdett az első miniszter politikáját ellenzők tábora, a Fronde.

Az európai hatalmak viszályát kihasználva, a parlament elítélte, és 1649 januárjában ki is végezte I. Károlyt, Anglia koronás királyát. Az abszolutisztikus kontinensen hallatlan tettnek minősítették azt, hogy az alattvalók bíráskodni merészeltek az Isten kegyelméből uralkodó király felett, másrészt azonban ez a tett felszította Európában a belső lázongások sorát.

A polgárháború alatt Angliában kialakultak az expanziós külpolitika gazdasági és politikai feltétel ei, igazgatási szervei. Amitől Mazarin félt, az be is következett: a fiatal köztársaság sikert sikerre kezdett halmozni. A flottaépítési program, az 1651. évi hajózási törvény, az angol külkereskedelmi érdekek védelmében történő flottafelvonulás a Földközi- és a Balti-tengeren, az első és sikeres kereskedelmi háború a fő riválissal, Hollandiával, a reguláris katonai erő alkalmazása tengerentúli kolonizációban, mind jelzi az új angol külpolitika irányát. A forradalom és a polgárháború olyan politikai rendszert hozott létre, amely az angol államhatalmat a gyarmati és kereskedelmi érdekek szolgálatába állította.

Rolf Rehberg: Aufbruch zur Weltrnacht. Zur aussenpolitischen Dimension der englischen Revolution in 17. Jahrhundert (A nagyhatalmi státusz kezdetei. A XVII. századi angol forradalom külpolitikai dimenziói). In: Zeitschrift für Geschichtswissenschaft, 40. Jahrgang. 1992/11.

Pósán László