Klió 1994/1.

3. évfolyam

KORA ÚJKOR

Richelieu: egy ambiciózus férfi

A Richelieu személyét övező legenda szerint a bíboros az ismeretlenség homályából kilépve robbanásszerű karriert futott be. Ezt a tényként kezelt legendát igyekezett megcáfolni Yves-Marie Bercé, a Sorbonne-on tanító újkortörténész a L'Histoire 1993. júniusi számában úgy, hogy az Udvarban korántsem ismeretlen Richelieu-családról részletes képet igyekezett felvázolni, melynek révén könnyebben érthetővé válik, milyen fontos politikai örökség segítette Richelieut magas röptű karrierje elérésében.

A család Poitou legrégibb katona-nemesi családjai közé tartozott. Az apa, Francois Du Plessis családjának gyökerei egészen a XIII. századig vezethetők vissza, amikor még La-Roche-Posay környékén éltek. Majd a XV. században foglalták el a Poitou és La Touraine határán található – s névadó – Richelieu területét. Az apa is itt született 1548-ban, majd miután elérte nagykorúságát, IX. Károly udvarába került, mint apród. Még fiatalon feleségül vette a nagy párizsi hivatalnok-család lányát, Suzanna de La Forteet, s a kor társadalmi-politikai szabályai szerint e család révén fontos ajánlólevelekhez és hatalommal kecsegtető állásokhoz juthatott.

A vallásháború kitörésekor Du Plessist már bizalmas feladatokkal (mint pl. egy század vezetése, a béke kihirdetésének biztosítása, a falak lerombolásának felügyelete) bízták meg. Nemcsak a kardinális, hanem az apa életútját is regényes áltörténetek tarkítják. Maximin Deloche kutatásaira támaszkodva Bercé azt állítja – az 1660-ban a tudós kompilátor, Antoine

Aubery által szerkesztett monumentális életrajzi műben állítottakkal ellentétben –, nem lehet igaz, hogy Du Plessis az 1569-ben vívott montcontouri csatában megmentette volna, hogy Anjou hercegének, a leendő III. Henriknek az életét, majd Lengyelországba kísérte volna a herceget. Deloche szerint Du Plessis 1569 márciusában azt a megbízást kapta, hogy fogjon hozzá Loudun bástyáinak részleges ostromához. Ez a megbízatás mindenesetre azt jelentette, hogy Du Plessis katonai presztizse megnőtt, és fontos szereplőjévé vált az Anjou herceg környezetének.

Du Plessis egyre fontosabb posztokat kapott. Először királyi udvari bíró lett, majd a királyság marsalljának ítélőszékei feletti parancsnokságot bízták rá. Eposztok a polgárháborús időkben komoly politikai jelentőséggel bírtak. Emellett 1586-ban elnyerte a Szentlélek lovagi rendet.

Nagyon komoly szerepe volt Du Plessisnek a Guise herceg elleni merénylet végrehajtásában. Mint ismeretes, a herceget 1588-ban Blois kastélyában III. Henrik parancsára meggyilkolták. Du Plessis feladata az volt, hogy a herceg és másnap meggyilkolt fivére, Lotharingia kardinálisának holttestét égettesse el. Du Plessis parancsára a kastély alsó udvarában állították fel azt a máglyát, amelyen a két holttestet elégették. Azután a hamvakat a Loire vízébe

szórták.

Du Plessis egyre fontosabb személyiséggé vált. Amikor harmadik fia keresztelőjét tartották, Bourbon liliomokkal díszített jelvényeket viselhetett. Az ünnepség az udvar fényes, nem mindennapi eseményének számított: a keresztelőn magas rangú tisztviselők tömege jelent meg, Du Plessis Bouloi utcai házát pedig a király udvari festőjének, Antoine Caronnak illusztrációi díszítették.

Kortársai Du Plessist tapasztalt hadvezérnek, a tettek emberének, ugyanakkor intrikus férfinak tartották. Pénzügyi dolgokban vakmerőnek számított. Beruházásai sokoldalúak és egyre kiterjedtebbek voltak, hiszen hol itt, holott szerzett meg apróbb pénzügyi jogokat. Származása miatt a tenger, mint pénzforrás is érdekelte. 1579 és 1586 között legalább négy alkalommal fektetett be kétes értelmű tengeri kereskedelembe, de a király tengeri hadműveleteiben is érdekelt volt.

Hogy halála után mégis miért övezte a szegénység legendája gyermekeit? Miután túl kevés pénzt fordított arra, hogy a királyi kincstártól járó pénzügyi járandóságait behajtsa, majd veszített a szerencsejátékokon és zálogkölcsönöket vett fel, hirtelen halálával, mely 42 éves korában ragadta el, nehéz pénzügyi helyzetet hagyott családjára. De fiai mást is örököltek: olyan láthatatlan örökséget, politikai nevet, mely a koronának adott segítségből származott, s nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy kivételes gyorsasággal felemelkedjenek.

Ennek az örökségnek az értéke csakhamar megmutatkozott az idősebb fiú, Henri (1580–1619) életében. 18 évesen hagyta el Poitout, hogy az Udvarban próbáljon szerencsét, s próbálkozása sikerrel járt. Udvari apród lett, s nemsokára a király megszokott nemesei közé tartozott. Mielőtt betöltötte volna a törvényes nagykorúság idejét, a 25. évet, megkapta az ún. „egyenjogúsító papírokat”, vagyis immáron saját maga intézhette ügyeit a jegyző és a bíró előtt. Ennek köszönhetően 1604-ben már maga védte meg apai örökségének részét.

Öccse, Armand-Jean – a leendő kardinális – is neki köszönhette luconi püspökké való kinevezését; miután Henri, akinek kellő hitele volt IV. Henriknél, 1606-ban a mindössze 20 éves öccsét ajánlotta az egyházi méltóság betöltésére, amely egyébként Armand fiatal kora miatt ellentmondott a kánoni szabályoknak.

Henri csakúgy, mint apja, élénken érdeklődött a pénzügyek iránt, s többek között megszerezte egy helyi rézpénzverő vámjogát. Ha minden jól ment volna, ez bőséges jövedelmi forrást jelenthetett volna. De a politikai helyzet Concini bukásakor megváltozott, és ez a két Richelieu testvér karrierjének hanyatlását is okozta. 1617-ben ugyanis XIII. Lajos úgy döntött, hogy megszabadul anyja, Medici Mária kegyencétől, Concinitől és saját maga fog kormányozni pártfogoltjával, Charles de Luynes herceggel. Az anyakirálynét Blois-ba száműzte, és eltávolította híveit. Ez történt a két fivérrel is. Noha Henri pályafutása nagyon ígéretteljes volt: hadseregparancsnok lett IV. Henrik piemonti regimentjében, majd 1617 elején dandártábomokká nevezték ki, és Medici Mária visszatérésévei más posztokat is remélhetett volna. Végül 1619-ben párbajban oltották ki életét.

Nyitva állt az út a luconí püspök előtt. Maga a püspökség Alsó-Poitou déli részén feküdt. A vallásháborúban fontos szerepe volt, hiszen míg a térség nemessége protestáns volt és a nagy kikötői városrész lakói is kálvinisták, a környék paraszti tömegei katolikus érzelműek voltak. Főként stratégiai szempontból számított fontosnak: a térség bázisul szolgálhatott a La Rochelle ellen indított támadásoknak (mint ahogy 1572-ben és 1627-ben így is történt), illetve centruma lehetett a protestáns hadjáratoknak a katolikus Nantes és Sables kikötők ellen (mint 1622-ben).

„Franciaország legsárosabb vidéke” – vélekedett e területről maga a bíboros. A mocsaras rész egyetlen előnye az volt, hogy védelmet nyújtott az itt lakóknak, illetve vízi vadállományával némi megélhetést adott az egyébként nyomorúságos életkörülmények között élő, tengerparti halászattal és kereskedelemmel is foglalkozó népesség számára. A püspökség központját, Lucent csak középszerű, két-háromezres lakosú mezővárosként tartották számon, viszont a környékén található Fontenay, Saint-Maixent és Les Sables gazdasága virágzó volt.

Nem volt tehát véletlen, hogy Richelieu, miután miniszteri posztra jutott, nem foglalkozott többé Poitouval. Ekkor a luconi püspök már Párizsban alapozgatta hírnevét. IV. Henrik halálakor, 161O-ben, a bizonytalan politikai helyzetben érkezett az Udvarba és a Fehérköpenyes Szerviták templomához közeli Marais negyedben rendezte be rezidenciáját. A kancelláriában meglévő kapcsolatainak köszönhetően rend tartományában elsőként értesülhetett arról a királyi döntésről, mely rendi gyűlést kívánt összehívni 1614 októberében.

Ez tette lehetővé számára, hogy előkészítse és elnyerje jelölését. Így 1614-ben a poitou-i papság képviselőjeként jelent meg a rendi gyűlésen. A hatalma csúcsán álló Medici Mária, aki már többször hallotta a fiatal prelátust prédikálni a párizsi templomokban, tudatta a papság rendjével, hogy kedvezően fogadná, ha a luconi püspököt választanák meg a rendi gyűlés papi szóvivőjének. Ez volt tehát a pillanat, amikor Richelieu először tehetett tanúbizonyságot ragyogó képességeiről.

Az anyakirályné mellett élvezett kegynek köszönhetően 1616-ban azt a megbízást kapta, győzze meg a lázadó Condé herceget, hogy jelenjen meg a király előtt. Majd fontos diplomáciai küldetések ellátására gondolták alkalmasnak, ezért 1616-ban Medici Mária a külügyekkel foglalkozó titkárságra helyezte.

Ekkor jött közbe a Concini-gyilkosság. Mint annyi más, magas rangú tisztviselőnek. Richelieunek is véget érhetett volna a pályafutása védelmezője halálával. De a királynő megingathatatlan támogatása és a luconi püspök közvetítő zsenije kiállta ezt a próbát.

1622 a bíborosi rang elérésének időpontja, s egyben újabb lényeges állomás karrierjében. De hogyan is merészelt igényt tartani e rangra egy fiatal, politikai válságban is kompromittált és a királyné bukása után az Udvartól elűzött, pápai földre, Avignonba száműzött püspök? Ennek az álmának a megvalósítása – melyet nem tudni, élete mely pillanatában eszelt ki – azokba a korlátokba ütközött, melyeket Róma a különböző királyi udvarok elé állított. A katolikus világ két nagyhatalma – Franciaország és Spanyolország – egy időben csak 4 vagy 5 magas méltóság elnyerésével számolhatott. A gyakorlat úgy kívánta, hogy a kinevezéseket az uralkodók kérjék nagyköveteik közbenjárása révén, mialatt a párizsi és a madridi nunciusok informálták a pápát a jelöltek előnyeiről vagy hátrányairól.

Richelieu nem számíthatott sem XIII. Lajos (ő a Concini-kormányban való részvétele óta viszolygott tőle és visszautasította), sem Luynes pártfogására (aki azon igyekezett, hogy a Concini köré gyűlt csoportot teljesen szétrombolja). De a Párizsban működő nunciusra, Guido Bentivogliora se bízhatta magát, mert az megkérdőjelezte tapintatosságát és jogképességét. Egyetlen pártfogója a királyné maradt. Támogatásának feltétele az volt, hogy Richelieu megegyezést hozzon létre a király és az anyakirályné között.

1619-ben az anyakirályné védelme kiélezte az ellentéteket. Februárban Mária megszökött Bloisból, száműzetéséből, s Angouléme-ben csatlakozott Épemon hercegéhez, aki megszerezte számára a helyi nemesség védelmét. Egy ilyen fegyverbe állás a nyílt lázadással volt egyenlő.

Richelieu Avignonban volt, amikor megkapta a királyi parancsot, hogy menjen Angouléme-be Medici Mária elé, ahová március 27-én meg is érkezett. Ez a parancs már Richelieu kétkulacsosságát jelezte, hiszen egyszerre volt az anyakirályné hű embere és az ország, valamint a korona érdekeinek tudatában lévő, XIII. Lajos és az anyja között legmegfelelőbbnek tartott közvetítő. Május 4-én, érdekből vagy félelemből, Mária bejelentette behódolását. A megegyezést írásba is foglalták (angouléme-i szerződés). Behódolásáért cserébe Mária megkapta az Angers és Anjou feletti kormányzás jogát.

A közvélemény szerint a kibékülés főként Richelieunek volt köszönhető. Az angouléme-i szerződés szerint Angers kormányzásának joga Henrit, Richelieu márkiját, a püspök idősebb fivérét illette meg. De mint ismeretes, Henrit néhány héttel később párbajban megölték. Így Angerst a Richelieufivérek nagybátyjának adományozták. A luconi püspököt Mária első tanácsosává tette, elbocsátva a Ruccalai apátot, ki eddig e tisztséget gyakorolta. A jól értesült Bentivoglio szerint a királyné azért tette meg e lépéseket, mert Richelieu olyan széles, az egész királyságra kiterjedő kapcsolatrendszert épített ki, amelyet Mária is megirigyelt.

Anya és fia második szakítása csak növelte Richelieu hitelét. A püspök maga bátorította az anyakirálynét az újbóli szakításra, de mindent megtett azért, hogy a katonai összecsapást elkerüljék. Ez azonban nem sikerült, a királyné csapatai Ponts de-Cénél vereséget szenvedtek. 1621. július 8-én újabb egyezményt kötöttek.

Ezek az évek Richelieu számára meghozták a teljes elismerést, és elősegítették a kardinálisi cím elnyerését. Még 1619 tavaszán az anyakirályné ígéretet tett arra, hogy védencének megszerzi a bíborosi kalapot. XIII. Lajos és államtanácsa elégtételt akartak nyújtani Máriának, ezért hozzájárultak Richelieu kinevezéséhez. Ekkor Luynes és Bentivoglio diszkréten tudatták Rómával, egy kis időhúzás kellene ahhoz, hogy a királyi család beleegyezése ne tűnjön alkudozás eredményének. Így 1621. január l l-én, amikor V. Pál pápa kihirdette az új kardinálisokat, az újonnan kinevezettek között csak egy franciát találhattunk, La Valette-et, Toulouse érsekét, Épernon herceg fiát. De Bentivoglio – hosszú nunciatúrája jutalmaként – magára ölthette a bíborosi palástot.

Az elkövetkező hónapokban a szerencse Richelieu oldalára állt Rómában és Párizsban is. 1621. január végén az időközben meghalt V. Pál pápát XV. Gergely követte. Bentivoglio a bíborosi cím elnyerése után elhagyta Párizst, Rómába ment, ahol a franciák védnökeként kezdett tevékenykedni. 1622 augusztusában Retz kardinális halála végül lehetővé tette az újabb kinevezést. Emellett a franciaországi változások is kedvezőek voltak a püspök számára, miután a protestánsok elleni háború rávilágított a királyi hadsereg hiányosságaira. Ezekért Luynest, a püspök legfőbb ellenségét lehetett felelőssé tenni, ám ő a sikertelen hadjáratot nem élte túl. XV. Gergelynek immáron nem lehetett oka arra, hogy elutasítsa a francia király kérelmét. Richelieu várva várt álma teljesült: 1622. szeptember 12-én kardinálissá nevezték ki. A beiktatási ceremóniára december 12-én a lyoni katedrálisban került sor. A király maga adta át a bíborosi jelképeket. Ekkor Richelieu levette bíborosi süvegét és a következőket mondta a jelenlévő anyakirálynénak: „Asszonyom, ez a bíborpalást, melyet Felséges Asszonyom jóindulatának köszönhetek, mindig emlékeztetni fog arra az ünnepélyes eskümre, melyet arra teszek, hogy a véremet is feláldozom az Ön szolgálatáért”.

1624 áprilisában a kardinális az Államtanács tagja lett, ott csakhamar az első rangot szerezte meg. Ekkor Richelieu még az anyakirályné elkötelezettjeként viselkedett. Egyetértésük 1629-ig tartott, ekkor a kardinális önálló útra lépett.

A legenda, mely szerint Richelieu a szegénységből – érdemeinek és zsenijének köszönhetően – emelkedett volna fel, ekkortól él a francia köztudatban. Olyan legenda, amely nem felel meg a valóságnak, hiszen vagyona, családja és kiterjedt kapcsolatai, valamint nem utolsó sorban az anyakirályné támogatása nélkül – a kétségkívül ragyogó képességekkel megáldott – Armand Jean du Plessis de Richelieu soha nem tölthetett volna be ilyen fontos és meghatározó szerepet Franciaország történetében.

Yves-Marie Bercé: Richelieu: portrait d'un ambitieux (Richelieu: egy ambiciózus férfi portréja) L' Histoire 1993. június, 167. szám. 32–38. p.

Kisérdi Viktória