Klió 1994/1.

3. évfolyam

ÖSSZEFOGLALÁSOK

A Kárpátontúl története

Az az idő híján valójában végig sem gondolt remény, hogy a Közép- és Kelet-Európa szellemi életére nyomasztóan ható kommunista eszmeiség elmúltával a térség tudományossága is levetkezi a bénító ideológiai nehezékeket, sajnos nem vált be. A történetírás különösen nehéz helyzetbe került, hiszen nagy a kísértés arra, hogy ezt a tudományágat a hiányzó nemzeti mitológiák megteremtésére vagy a már meglévők ízléstelen túldíszítésre használják.

A régió országainak történetírás ára, így ma már ukrajnaira sem nehezedik kommunista ideológiai nyomás. Örömünket azonban valami mégis beárnyékolja. Napjaink ukrán történészei – a korábbi más irányú torzítások miatt, sajnos, logikusan – mintha a nemzeti romantika korába vonultak volna vissza. A XIX. századnak ez a számos pozitív vonást hordozó szellemi irányzata azonban ma már anakronizmusnak számít, s ami ezen túl aggodalomra adhat okot, felhasználható türelmetlenségre bujtó, kirekesztő eszmék terjesztésére. Ebbe a vonulatba sorolható az alábbiakban tárgyalandó mű is.

Szerzője, a jelenleg Floridában, North Portban élő Julian Himinec, 1911-ben született Munkács mellett. 1930-ban fejezte be az ukrán nyelvű munkácsi kereskedelmi akadémiát. Iskolai évei alatt kapcsolódott be az ukrán kulturálisnacionalista mozgalomba, és szorosan együttműködött az Ukrán Nemzeti Organizáció (UNO) vezetésével. 1938 őszén a későbbi kárpát-ukrán elnök, Avguszt Volasin megbízásábólBécsbe utazott, hogy megszervezze és irányítsa Kárpát-Ukrajna Külügyi Küldöttségének tevékenységét. Decemberben visszatért Husztra, a Volosin-kormány székhelyére, a kormány külügyeinek irányítására. 1939. március 17-én a bevonuló magyar csapatok fogságba ejtették és a técsői börtönbe zárták. Innen, mivel a Volosin-kormány tagjai és az ukrán irányzat aktivistái számára a németek büntetlenséget kértek a magyar kormánytól, hamarosan kiszabadult. Bécsbe menve a kárpát-ukrán és a galíciai menekültek megsegítésével foglalkozó bizottság munkáját vezette, majd 1941 áprilisától Berlinben folytatta ezt a tevékenységet. Amikor 1941. június 30-án Lvivben (Lemberg) kikiáltották az ukrán állam „megújítását", a Berlinben és Bécsben tartózkodó kárpát-ukrán aktivisták a németek számára immár kényelmetlenekké váltak, ennek következtében Himinec is börtönbe került. A börtönök és a szigorú elszigeteltség után folytatta tanulmányait a bécsi kereskedelmi iskolán. 1945-ben végzett. 1948-ban az Egyesült Államokba ment, gyári munkásként, majd könyvelőként dolgozott, s bekapcsolódott az ukrán emigráció életébe. 1978-tól kezdve, a kötet utószava szerint „irodalmi és tudományos tevékenységgel” foglalkozik. E tevékenység terméke a tavaly megjelent könyv.

Himinec a szláv dominancia hangsúlyozásával, a népvándorlások korától 1945-ig tekinti át Kárpátalja történelmét. Sztepan Pap egyháztörténész 1983-ban megjelent munkájára hivatkozva így határozza meg a „történelmi Kárpátontúl” területi kiterjedését: „A történelmi Kárpátontúl az ukránok által ősidőktől lakott kárpátontúli területek, azaz: az Ukrán SzSzKSz mai Kárpátontúli Területe (Oblaszty), Eperjes-vidék a Közép-Szlovákiai Hegységig, az egész Tiszántúl, a Tisza és a Duna összefolyásáig (a történelmi »Marchia Rutenorum« – X. század), amely ma Magyarországhoz tartozik, az egész Erdőntúl (Zalisszja), a valamikori Erdély, ma Románia”. (10. o.) Sajnálattal teszi hozzá, hogy az idők során az őslakos szlávokat elmagyarosították, elrománosították és elszlovákosították. Árpádról és az Árpád-házi királyokról szólva elmondja, hogy az udvarban ukránul beszéltek, mert akkoriban az volt a „felvilágosult emberek” nyelve. (13. o.)

Politikai meggyőződése miatt a deklaráltan – s talán megkockáztathatjuk: előítéletesen – ukrán orientációjú Himinecnek nincs jó véleménye a magyarokról és a magyar államról. Amikor mégis valamilyen pozitív tény leírására kényszerül, mindig mögöttes ármányra gondol. Az Egán Ede által a századfordulón szervezett nyomorenyhítő „hegyvidéki akciót” a magyar kormányzat – kommentárja szerint – csak azért nem akadályozta meg, mert „a magyar kormány nagyon adott arra, hogy mindenfelé dicsérjék”. (25. o.) A Károlyi-kormány 1918/X. Néptörvényét „Ruszka Krajna” autonóm jogállásáról úgy értékeli, hogy a törvény egyetlen mozgatórugója a magyar uralom további fenntartása volt a rabságba hajtott ukrán nép fölött, amely egyértelműen és kizárólag az Ukrajnával való egyesülés híve volt. Kétségtelen, hogy az ukrán irredenta Kárpátalján ekkor már félévszázados múltra tekinthetett vissza, ám azt, hogy a politikailag szervezetlen szláv őslakosság, a rutének, s még a Máramarosban is inkább vallási ösztönzés (pravoszlávia) miatt magát ukránnak valló népesség egyértelműen, s főként tudatosan az Ukrajnához való csatlakozás híve lett volna, erős túlzás.

A szerző egész felfogását ez a magas hőfokon izzó túlzás járja át. A csehszlovák uralom alatti ukrán szeparatista küzdelmekről szólva az „ukrán nemzet messianizmusáról” ír, amelynek sokatmondó jelszava: „Ukrajna mindenek fölött!” (54. o.) „Mi, ukrán nacionalisták, ahogy mondani szokták az »Ukrán Ukrajna« felépítésére törekedtünk. Vallottuk, hogy a független

Ukrajnában helye van minden vallásnak és politikai pártnak, ha azok lojálisak (kiemelés tőlem – T. I.) az ukrán államisághoz. Az 1938-as, Avguszt Volosin miniszterelnök által vezetett Kárpár-Ukrajnában ez nem csupán elmélet, hanem a gyakorlat volt”. (54. o.) Az idillinek festett képhez pár adat: a Volosin-kormány alig öthónapos fennállása alatt „ott, ahol nincs megfelelő

arány”, bezáratta a kisebbségi iskolákat, egyik minisztere nyilvánosan fontolgatta az ukrán–magyar lakosságcserét, a választásokon egyetlen listát, az UNO listáját engedélyezték, melyre a „hazafias” lakosság 92,4 százaléka szavazott, a politikai ellenfeleket, azokat a ruténeket, akik nem voltak az ukrán orientáció hívei, koncentrációs táborokba zárták, megalakították a kormányhatalom megerősítését szolgáló félkatonai szervezetet, a Karpatszka Szics-et. A szerző és az ukrán függetlenség mai hívei ezt, a függetlenségét 1939. március 14-én kimondó állam alakulatot tekintik az önálló Ukrajna egyik ünneplésre méltó, egyenes előzményének.

A könyv jegyzetanyaga, ahogy a szerkesztő, Oleksza Misanics, a filológiai tudományok doktora is megjegyzi „nem éppen ideális”. (Az idézett források nagy részét a kárpár-ukrán állam emigrációba vonult aktivistáinak, tisztségviselőinek emlékiratai teszik ki.) Némi reményre ad okot, hogy az 1993-ban Ungváron megjelent Nariszi isztoriji Zakarpattyja első kötetének előszava (szerzők: I. M. Hrancsak és D. D. Danyiljuk) ugyan a „diaszpóra tudósának” nevezi Himinecet, ám azt is hozzáteszi, hogy a szerző, „nem számolva azzal, hogy itt a X–XI. század óta sok magyar, német, vlach, szlovák, és más élt, nyilvánvalóan és egyoldalúan túlértékeli az ukrán elemet Kárpátontúl történelmében." (15. o.)

A 30 000 példányban megjelent, a nemzeti identitászavart prezentáló művet pontatlanságai és elfogultsága miatt akár figyelemre sem kellene méltatni. A recenzens bevallhatja: a figyelem annak a jelenségnek szól, amely további, hasonló szellemiségű munkák megjelenését helyezi kilátásba.

Julian Himinec: Zakarpattyja - zemlja ukrajinszkoji derzsavi (Kárpátontúl az ukrán állam földje) Kárpáti Kiadó, Ungvár, 1991.

Tóth István