Klió 1994/1.

3. évfolyam

ÖSSZEFOGLALÁSOK

Kárpátalja történetének alapvonalai

Kárpátalján napjainkban Ukrajna történetének lapjait írják. A terület 1919-ig a Magyar Királyság részét alkotta, majd az újonnan alakult Csehszlovákia része lett. Az 1919-es szerződés szerint Ung vármegye 3230 km² területéből 3217-et, Bereg vármegye 3786 km² területéből 3257 km²-t, továbbá Máramaros (9716 km²) és Ugocsa (1213 km²) vármegyék mintegy 60 százalékát Csehszlovákiához csatolták. Ezen a területen alakult meg az erősen korlátolt autonómiával rendelkező Podkarpatszka Rusz (Ruszinszko, Kárpátalja). Kárpátalja, mint politikai alakulat tehát az I. világháború után veszi kezdetét.

A címben jelzett kötetet nagy érdeklődéssel forgattam, mivel az 1945-ben a Szovjetunióhoz került terület történetéről eddig egyetlen autentikus, jelentős, időtálló tudományos szintézis sem született. Például komoly, tudományos munkához alig illő, romantikus-regényes címmel jelent meg 1973-ban „A boldogság útján” – Kárpátalja vázlatos történelme. A könyv hemzseg a pontatlan, téves, elavult, anakronisztikus megállapításoktól. Ennek részben magyarázata és oka, hogy Kárpátalján egészen a peresztrojka kezdetéig aktuálpolitikai célok szolgálatába állított, cinikus pártfunkcionáriusok által irányított történelemhamisítás folyt, melynek fő tézisei: Kárpátalja autochton népessége ukrán; a terület a IX–XII. században a Kijevi Oroszország részét képezte; a magyarság e területet erőszakkal hódította meg, s az itt élőket egy évezreden át szociális és nemzeti tekintetben egyaránt kegyetlenül elnyomta; a terület Magyarország gazdasági gyarmata volt; a görög katolikus vallás, illetve egyház idegen jelenség Kárpátalja történetében; a görög katolikus papok a középkortól kezdve a Vatikán ágensei, stb. Csehszlovákia megalakulásától nyomon követhető az az eljárás, amely Kárpátalja mai határait és a két világháború közötti viszonylagos önállóságát történelmietlenül visszavetíti a múltba. (Erről 1. a Vasvári Pál Társaság Füzetei 9. Nyíregyháza, 1992. 49-64. p.). E megalapozatlan, egyiket-másikat esetleg történettudományi hipotézisként tekinthető megállapításokat a szovjet korszakban bizonyított tényeknek minősítették, hivatalos véleményként kezelték és terjesztették.

Szomorú, napi politikai következményként a szovjet történettudomány ezen „eredményeit” Kárpátalján a magyar s gyakran a helyi ruszin jellegzetességek eltüntetésének igazolására használták fel. Jellemző módon, a görög katolikus egyház középkori módszerekkel történt kárpátaljai likvidálását is megalapozták, majd igazolták a történettudomány és a tudományos ateizmus kárpátaljai képviselői. Az aktuálpolitikai, magyarellenes célokat szolgáló eljárást jól szemlélteti a következő: Kárpátaljának az óorosz, illetve az óukrán államhoz tartozásáról kialakított hipotézist bizonyított tényként terjesztették. Ennek a „történelmi ténynek” a jegyében Kárpátalja helységeinek egész sorában változtatták meg a legszebb utcák, terek nevét s Újraegyesülés útjának, terének keresztelték el azokat. A könyv szerzői egyébként elég árnyaltan szólnak arról, hogyan kerültek a ruszinok ősei a Kárpát-medencébe, s hipotézisként megfogalmazva felvetik, hogy Kárpátalja vagy annak egy bizonyos része a Kijevi Oroszország összetevője lehetett. A korábbi évek frazeológiájának megfelelően, művük bevezetőjében mégis Kárpátalja Ukrajnával történt újraegyesüléséről írnak.

A hazugságra épített rendszer hamis történelmi műveitől megcsömörlött kárpátaljai olvasóközönség igényeit az utóbbi néhány évben a két világháború között megjelent művek reprint kiadásával igyekeztek kielégíteni. Ezek közül két könyv adatait említjük meg: Kondratovics Irinej: Isztorija Podkarpatszkoj Ruszi dlja naroda. (A Kárpátaljai Rusz története a nép számára). Ungvár, 1925, 1992, Szova Petro: Prosloja Uzsgoroda (Ungvár múltja). Ungvár 1937, 1992. Egyébként Szova Péter könyve 1943-ban némi rövidítéssel magyarul is megjelent. (Zorja-Hajnal III. évf. 51–118.). A sorozatterv szerint e könyvek sorában megjelenőben van Hodinka Antal: A kárpátaljai rutének lakóhelye, gazdaságuk és múltjuk című monográfiájának ruszin változata is. A teljesség kedvéért, s az ismertetett szintézis helyének, értékének pontosabb megvilágítása okán utalni kell arra is, hogy a fenti, szigorú forráskritikán alapuló művek mellett Kárpátalja történetéről több, az ukrán nacionalizmus, az ukrán nemzeti és állami eszme szolgálatába állított, brosúraszerű összefoglalás is napvilágot látott. E művek szerzői sémákban gondolkodnak, szinte semmit sem tudnak a magyarság, a középkori Magyarország történelméről, abban Kárpátalja s a ruszinok helyéről. A terület történelmét, a magyarok szerepét, a magyarok és a ruszinok együttélését, a kiemelkedő kárpátaljai személyiségeket fekete-fehér színekkel mutatják be. Egyik-másik brosúra a magyar történelem és kultúra felelőtlen lejáratására törekszik. Említsünk meg e propagandacélokat szolgáló brosurákból is néhányat. Chiminec Julijan: Zakarpattya – zemlja ukrajinszkoji derzsavi. (Kárpátalja – az ukrán állam földje). Ungvár, 1991; Dorosenko Dmitro: Uhorszka Ukrajina (Magyar Ukrajna). Prága, 1919, Ungvár. 1992. Pacsovszkij Vaszil: Szribna zemlja. Tiszjacsolittya Karpatszkoji Ukrajini. (Ezüst föld. Kárpát-Ukrajna ezer éve). Lviv, 1938; Ungvár, 1993.

Tulajdonképpen e könyvek sorába tartozik Vikentij Sándor: Zakarpattya, isztoricsno-pravnij narisz vid IX. szt. do 1920. (Kárpátalja, történeti-jogi vázlat, a IX. századtól 1920-ig). New York, 1992. című könyve is, azzal a különbséggel, hogy Sándor levéltári forrásokat is felhasznált.

Visszatérve az ismertetett műre, az a bevezetésen (3–28.) kívül a következő nagyobb fejezetekre tagolódik: 1. Ősközösségi társadalom Kárpátalján (29–45 old.). II. A feudális viszonyok kialakulása és fejlődése Kárpátalján a IX–XV. században. (46–81.). III. A feudális viszonyok Kárpátalján a XVI–XVII. században. Antifeudális és felszabadító küzdelmek (82–118.). IV. A Habsburg-hatalom megszilárdulása Kárpátalján. A dolgozók Habsburgellenes és antifeudális harca, XVII–XVIII. század (118–155.). V. Kárpátalja kultúrája a feudalizmus korában, X–XVIII. század vége (156–182.). VI. A feudalizmus válsága, kapitalista viszonyok kialakulása. Az antifeudális és nemzeti-felszabadítási mozgalom erősödése, XVIII. század vége–a XIX. század első fele (193–255.). VII. A kultúra fejlődése Kárpátalján az újjászületés korában, XVIII. század vége–XIX. század első fele (256–291.). VIII. Kárpátalja szociál-gazdasági és politikai fejlődése a XIX. század második felében és a XX. század elején (292–364.). IX. Kárpátalja az első világháború éveiben (365–398.). X. Kárpátalja kultúrája a XIX. század második felében és a XX. század elején (389–433.).

A Kárpátalja történetének alapvonalai című könyv egy átmeneti, ellentmondásos időszak, a peresztrojka terméke, s mint ilyen, meghaladja a szovjet–ukrán historiográfia teljesítményét. Előrelépést jelent már önmagában is, hogy e munkának szabatos címe van. A szovjet korszakban a Kárpátalja történetére vonatkozó művek egy része ugyanis ilyen címeket kapott: A boldogság útján; A történelmi igazság győzelme; Az egység megőriztetett és megsokszorosíttatott; Öröktüzű csillag; A Nagy Október és az újraegyesült Kárpátalja felvirágzása, stb. A szerzők az 1973-as Kárpátalja-szintézistől eltérően, minden jelentősebb történelmi korszak tárgyalásánál felvázolják a demográfiai viszonyokat is. Nem sikerült azonban minden esetben meg szabadulniuk a korábbi korszakok történelmi irodalmának vulgáris szemléletétől, torzításaitól, hamisításaitól. Mentségükre legyen mondva: rendkívül kevés forráskiadvány állt rendelkezésükre. Meglepő egyébként, hogy Ungvárott, ahol több történeti tanszék is működik, a történeti források kritikai kiadását szinte teljesen elhanyagolták. Ezek nélkül, önálló levéltári kutatások híján, s a Kárpátaljára vonatkozó eddigi történeti vagy történetinek minősített feldolgozásoknak, cikkeknek, tanulmányoknak, könyveknek a forráskritika elvei szerint történő megrostálása nélkül alig lehet újat adni az olvasónak.

A szerzők a felhasznált műveket szaktudományi szempontból teljesen elfogadhatatlanul, gyakran kritikátlanul veszik át, építik be saját gondolatmenetükbe. Pap Sztepan: Zapovitpredkiv (Az elődök testamentuma) című könyvét szaktörténész aligha tekintheti másnak, mint új mítoszteremtési törekvésnek. A néhai Pap Sztepan kassai görög katolikus papot sem minősíthetjük történésznek; az egyháza üldöztetésének legnehezebb idejében is helytálló, hitéhez, vallásához állhatatosan ragaszkodó ember inkább tekinthető költőnek, írónak, szerkesztőnek. A kora középkor történetére nem tekinthetők történeti forrásnak a tendenciózusan összeállított XX. századi szovjet folklórgyűjtemények sem. A XX. században gyűjtött folklór-termékek önmagukban nem meggyőző bizonyítékok arra nézve, hogy a X–XII. században a Kárpáti Ruszban és a Kijevi államban azonosak voltak a népdalok, szokások, legendák. A ruszin „történeti dalokban” szó esik arról is, hogy a ruszin legények egészen Debrecenig eljártak menyecskéért, de ez nem bizonyíték a „Kárpáti Rusz” X–XII. századi kiterjedésére, mint ahogy ezt a szerzők sejtetik.

A szóban forgó szintézis szerzői meglepő toleranciával kezelik, idézik vagy hivatkoznak egy meghaladott korszak történészeinek szinte teljességgel elfogadhatatlan nézeteire. E sorok írója számára teljességgel érthetetlen, hogy a Lutskay Mihály (1788–1843) ruszin paptörténész, nyelvtaníró halálának 150. évfordulója évében kiadott könyv hogyan támaszkodhatott az unió menetének leírásában a vulgármarxista I. Kolomijec hatvanas években megjelent munkájára. Anélkül, hogy Kolomijec részletes értékeléséhez, illetve bírálatához fognék – szemléltetésképpen – inkább azt idézem, Kolomijec hogyan vélekedik Lutskay Budán 1830-ban kiadott szláv–rutén nyelvtanáról: „Véleményünk szerint Lutskaynak ehhez a művéhez nem annyira speciális, hanem inkább politikai szempontból kell közelíteni. Lutskay grammatikájának politikai irányultsága abban fejeződik ki, hogy a szerző egy felsőbb, privilegizált rétegnek, az unitus papságnak képviselőjeként, a katolicizmus szószólójaként és a Szent István-i eszme közvetítőjeként lépett fel”. (Kolomijecról 1. még Vasvári Pál Társaság Füzetei. 9. Nyíregyháza, 1992. 55–58.) Megjegyzendő egyébként, hogy a könyv egészére jellemző egyfajta távolságtartás a kárpátaljai ruszinok, kárpátukránok történelmében igen jelentős szerepet játszó egyház történetétől.

A magyar historiográfia képviselői közül a könyv szerzői helyesen emelik ki Lehoczky Tivadar nevét, akinek műveit ukrán nyelvű megjelentetésre is ajánlják. Érdekes módon, nem figyeltek fel Décsy Antal tudománytörténetileg becses művére, amely az első monográfia a ruszinok történetére vonatkozóan. [Vö. A magyar oroszokrul való igen rövid elmélkedés. Kassa, 1787. Décsy műve kapcsán még egy megjegyzésem van: az ungvári szintézis szerzői által a kutatástörténeti előzményeket tárgyaló vázlatban felemlített, Kárpátalja történetére kronológiailag elsőknek minősített művek valójában nem Kárpátalja történetére, hanem a munkácsi görög katolikus püspökség (Basilovits, 1789–1804), és a kárpátaljai ruszinok történetére (Orlay, 1804) vonatkoznak. A terület, illetve a négy említett vármegye históriájáról nyilvánvalóan korábban is megjelentek már feldolgozások. Erre bőséges adatokat találunk a Magyarország története tíz kötetben című mű 4. és 5. kötetében (Bp. 1980, 1989.)]

A könyv nem tisztázza a címben jelzett Kárpátalja (Zakarpattya) fogalmát. Az olvasónak ugyanis időnként kétségei támadnak, hogy Ukrajna Kárpátontúli területe, vagy az említett négy észak-keleti magyarországi vármegye, vagy az e vármegyék ruszin (kárpát-ukrán) népessége történetéről van-e szó, ha Kárpátalját említenek a szerzők. Tény, nem minden esetben tudták módszertanilag feloldani a mai Kárpátontúli Terület és az egykori négy vármegye történetének elkülönítését, hiszen Ung, Máramaros és Bereg vármegyék határai nem esnek egybe Kárpátalja határaival. Pl. az 1831-es kolerajárvány körülményeit egy mai magyarországbeli beregi falu, Tiszaszalka történéseivel szemléltetik. Máramarosszigetet is Kárpátalja részének tekintik. Ugyanakkor több helyen is tetten érhető az ahistorikus szemlélet, amellyel Kárpátalja mai határait és két világháború közötti viszonylagos önállóságát visszavetítik a múltba. A kiadvány gyakran azt a képzetet kelti az olvasóban, mintha e területet mindig is a mai névvel illették volna. Az igazság az, hogy a Kárpátalja, mint adminisztratív egység jelölésére szolgáló geopolitikai fogalom csak 1919-20-ban jelenik meg. Gyakran találkozunk olyan megfogalmazással, melyekben Kárpátalja és Magyarország azonos szintű fogalmak, pl. „A faipari, illetve erdei termékek többségét a feudális urak a kárpátaljai piacon értékesítették; egy részét azonban exportálták Magyarországra, s úgyszintén a szomszédos Szlovákiába...” „Az 1831-es felkelés azáltal is bonyolította a verhovinai helyzetet, hogy az itteni parasztoknak megtiltották, hogy Magyarországra menjenek dolgozni.” Szlovákiával összefüggésben is gyakoriak a könyvben az ilyen mondatok: „A munkács-szentmiklósi uradalomból is jelentették (1831-ben), hogy a parasztok megtárgyalták a Szlovákiában és Magyarországon történteket, s földesuraikat leszámolással fenyegették meg”.

Az átmeneti korszak, a peresztrojka történettudományának képviselői nem tudtak teljesen megszabadulni a szovjet éra sémáitól. A könyv szerint a magyarok Kárpátalját a XII. században igázták le, amikor az Magyarország északi gyarmatává vált. A szerzők a XIX. század végén tapasztalható magyarosítást visszavetítik a középkor századaiba.

A kötet nincs híjával a túlzásnak minősíthető megállapításoknak sem. Ezek felsorolása hosszú oldalakat venne igénybe, így csak néhányat említek meg: „A Bazil-rendnek a XVII. század végén Kárpátalján húsz monostora volt, ezek többségében 100–120 szerzetes, 4–5-ben pedig 300 vagy ezen felül” (185. old.). Ezzel szemben a XVIII. század derekán is csupán 100 körül volt a szerzetesek száma. (Erről 1. Vasvári Pál Társaság Füzetei 9. Nyíregyháza, 1992.63. 83–84. p.) „A több mint ezer kárpátaljai pap közül az ungvári unió aláírására mindössze 63 jött el” (99. old.) Ezzel szemben a Kárpátalja területét jóval meghaladó, a joghatóságilag 13 vármegyére kiterjedő munkácsi püspökségben a XVIII. században sem haladta meg a lelkészek száma az ezret. (Erről l. Vasvári Pál Társaság Füzetei 9. Nyh., 1992. 70–71. 84. p.)

„A szociális és gazdasági elnyomás erősödésével a XVIII. század első felében Kárpátalján erősödött meg a nemzeti elnyomás. Az iskolák többségében a tanítás latin vagy német nyelven folyt, csupán néhány ukrán tannyelvű iskola volt.” (135. old.) Az igazság ezzel szemben az, hogy éppen a XVIII. század közepétől növekszik a parochiális kisiskolák száma, a felvilágosult abszolutizmus intencióinak jegyében egyre jelentősebb szerepet kap az anyanyelvi oktatás. Mária Terézia uralkodása választóvonalat jelent a magyarországi iskolaügyben. (Erről 1. Vasvári Pál Társaság Füzetei 3. Nyh., 1990. 42–56.,56–67., Vasvári Pál Társaság Füzetei 4. Nyh., 1991. 62.,67.,75. és 177. p.)

„A kárpátaljai kisnemesek túlnyomó többsége gyorsan elmagyarosodott, hitével, jogával, életeszményeivel az idegeneket szolgálta, segítve nekik a népet sötétségben és engedelmességben tartani.” (136. old.)

„1640-ben Rákóczi György árulás vádjával letartóztatja Taraszovics püspököt, aki közel két évet ült tömlöcben, bár érdekében több püspök (egri, szabolcsi, erdélyi) is kegyelemért esedezett.” (99. old.) Az említett évben Szabolcs várrnegyének püspöke nem volt s később sem.

A könyvről összességében elmondható, hogy szerzői jelentős lépést tettek egy majdani, elfogultságtói és sémáktól mentes Kárpátalja-történeti monográfia felé. Tényanyagában az eddig ismert összefoglaló művek mindegyikét meghaladja, s a felemlített kifogások ellenére, előzményeihez képest, szemléletében is újít. A kiadványról kialakult összképet előnyösen befolyásolják a képillusztrációk, térképek. Sajnos ezek minősége, tipográfiai kivitelezése elég gyenge, de a szerzők törekvéseit hűen szemléltetik: Kárpátalja ezer esztendőn át a Magyar Királyság szerves része volt, ugyanakkor ruszin népességének jól kitapintható, s évszázadokon át senki által nem gátolt kapcsolatai voltak Galíciával, Oroszországgal.

Kárpátalja történelme 1919-ig csak a magyar történelem kereteibe ágyazva vizsgálható. Ezért is lenne szükség egy ukrán-magyar történész vegyesbizottság felállítására. A magyarság számára nem lehet közömbös, hogy egy ötvenmilliós szomszéd népben milyen Magyarország-kép alakul ki. A magyar és ukrán jövőt a múlt nem terheli, a független állammá alakult Ukrajnával most kell megalapozni az objektív történelemkutatás és történelemírás lehetőségét!

Nariszi isztoriji Zakarpattja 1. Z najdavnysich csasziv do 1918. (Kárpátalja történetének alapvonalai. A legrégibb időktől 1918-ig). Szerk.: Hrancsak 1. Ungvár, 1993. 432 p.

Udvari István