Klió 1994/1.

3. évfolyam

TÉRKÉP ÉS TÖRTÉNELEM

Térképek és titkaik

Tavaly ünnepelte a világ Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulóját, s több, neves történész érdeklődése még mindig e jelentős esemény körül forog. Az igen szép kivitelű és népszerű lengyel történelmi folyóirat, a „Mówia wieki” (Beszélnek az évszázadok) hasábjain 1993-ban is igen sok írás jelent meg ebben a témában. Ezek közül most Wojciech Iwańczak Tengerészeti térképek és titkaik (Mapymorskie i ich tajemnice) című cikkét vesszük nagyító alá. A tanulmány csupán közvetve kapcsolódik Kolumbusz „nagy utazásához”". Azt vizsgálja, hogy a génuai hajósnak milyen korabeli térképek lehettek segítségére.

Amerika felfedezésének kerek évfordulóját ünnepelve méltán emlékeztünk meg Kolumbusz csodálatos képességeiről. Rendkívüli tehetségét és bátorságát egy szikrát nem csökkenti, ha említést teszünk azon elődeiről, akiknek munkáira támaszkodva elméletileg alapozta meg az Újvilág felfedezése felé tett első lépéseit. Elsőként az ókor polihisztorait illik megneveznünk, Arisztotelészt, Plíniuszt, Ptolemaioszt, majd Kolumbusz példaképét, a Historia Rerum ubique gestarum szerzőjét, Piccolominit, aki elsőként foglalta össze az ókor és a középkor geográfiai ismereteit. És mi a helyzet a korabeli térképészettel? Természetesen nagy hatással volt Kolumbuszra, bár itt inkább hipotézisekre támaszkodhatunk, mint tényekre. Tudjuk ugyanis, hogy a lisszaboni „Junta dos matematicos” 1884-ben igen lesújtó véleményt nyilvánított a Kolumbusz által készített vázlatokról és térképekről. A felfedező legfőbb inspirálója a matematikus, csillagász, orvos és térképész Toscanelli volt, aki 1474-ben, a portugál Femao Martinez kanon okhoz címzett levelében kifejtette, hogy az Indiába küldött portugál hajósok rossz irányban indulnak el: rövidebb lenne az út, ha nyugatra tartanának. A levélhez, amelynek eredeti voltát ugyan már többször kétségbe vonták, Toscanelli egy térképet is csatolt, ami Marco Polo tapasztalatait felhasználva próbálta felvázolni Ázsia Európához viszonyított helyzetét. A későbbi kutatások bebizonyították, hogy a XIII. sz. végétől egészen a felvilágosodásig nagy számban készültek a Föld tengereit ábrázoló térképek. Már az elnevezésük is titokzatos. Kezdetben a „portolan” névvel illették őket, tehát ugyanúgy, mint a kikötők hivatalnokait, a XII. századtól ismert portolanusokat (magister portolanus), akik a hajók mozgását felügyelték. Az első ránk maradt, tengereket ábrázoló térkép a XIII–XIV. század fordulóján keletkezett. Jogunk van azonban feltételezni, hogy már jóval korábbiak is léteztek, csak éppen megsemmisültek. Mivel elsősorban hajókon használták azokat, gyakran, akárcsak a hajósok, mindenféle veszedelemnek voltak kitéve. Gyorsabb fejlődést a XVI. század első felétől figyelhetünk meg, bár az evolúció itt nem a megszokott séma szerint ment végbe. A térképek rajzolói nem az egyszerűbb ábrázolási formáktól haladtak a bonyolultabbak felé, hanem évszázadokon átismételtek bizonyos korábbi sémákat, amelyeket csak kisebb mértékben változtattak meg.

Maradjunk azonban Kolumbusz koránál. Megállapíthatjuk, hogy addig, sőt még jó ideig a térképek egyfajta mintát követtek. Alakjuk megőrizte a kecske- vagy birkabőr formáját, amiből a pergamen készült. Felső részük észak felé mutatott, ami a szárazföldeket ábrázoló térképekhez viszonyítva újdonságnak számított. Azok tetején ugyanis legtöbbször a keleti irányt találjuk. A térképeket sugárszerű vonalak szőtték át, amelyek hivatása az volt, hogy megkönnyítsék a hajósoknak a hajó parttól való távolságának meghatározását. Akkortájt a hajó sebességének megállapítása szintén nehézségekbe ütközött. A XV. században még az az időtartam képezte a számítás alapját, amely alatt a hajó elúszott egy, a fedélzetről kidobott tárgy mellett. A hajósok sokáig nem merészkedtek ki a nyílt tengerre, legtöbbször a part mellett vitorláztak. A XV. század derekán az itáliai Ca' Da Mosto nagy elismeréssel szólt a portugálok csodálatos navigációs képességéről, akik több napig képesek voltak a szárazföld megpillantása nélkül hajózni. Feltételezhetjük, hogy a térképekkel felszerelt portugál hajósok mindössze 6 fokot tévedtek az irány meghatározásakor. Az észak felé mutató hajózási térképek feltételezik az iránytű használatát. Tudjuk, hogy a mágneses tű titkát a kínaiak fejtették meg a II. században. A III. századtól olyan kis mozgó figurákat alkalmaztak a hajókon, amelyekre egy mágnest erősítettek, hogy mindig észak felé mutassanak. Az iránytűt a kínaiaktól az arabok vették át, Európában a XII. század végétől említik a források. A Földközi-tenger partján fekvő országok hajósai lényegesen fejlettebb hajózási technikával és geográfiai ismeretekkel rendelkeztek, mint észak-európai kollégáik, akik az iránytűt csak a XIV. század végétől kezdték használni.

A tengereket ábrázoló térképek szigorúan praktikus célt szolgáltak, amelynek szerkesztői minden egyéb szempontot alávetettek. Hol vagyunk már a mappae mundi teológiai térképtől, amelynek közepén Jeruzsálem állt. A hajózási térképek leghűbben a partvonalat adták vissza, a folyók torkolatait és a kikötőket. Ez az oka, hogy a part menti lakott településeket nagy számban feltüntették, ugyanakkor „megfeledkeztek” a szárazföldek belsejében található nagyobb városokról. Az első térképek a Fölközi-tenger medencéjét ábrázolták legpontosabban. Később Nyugat- és Észak-Európa, majd Afrika, Ázsia, illetve Kína szintén felsorakozott a világtengeren megrajzolt szárazföldek közé. Az esztétikailag is megfelelő tengeri térképek fényűzésnek számítottak. Érdekes ornamentikával és ikonográfiával tűnik ki az 1375-ből származó Katalóniai Atlasz, amelyet Aragónia uralkodója ajándékozott V. Károly francia királynak. Katalónián kívül a legtöbb kartográfiai emlék Itáliában keletkezett, elsősorban Genovában, Pisában és Velencében. Név szerint ismerünk számos térképészt, mint pl. a legkorábbról fennmaradt, datált (1311) tengeri térkép rajzolóját, Pietro Vescontét. Ő és kortársai azonban – paradox módon – nem igyekeztek minden, újonnan „talált” kontinenst ábrázolni. Ritka szerencse érte Bartolomeo Diazt, aki a világon elsőként (1487) hajózta körül a Jóreménység-fokát. Mindössze három évet kell várnia, hogy a térképrajzolók feltüntessék felfedezését. Messze nem járt ilyen jól Kolumbusz, mert csak jóval később jött rá az utókor, hogy az Afrikán, Ázsián és Európán kívül „a világ negyedik földrészeként” ismert kontinens tulajdonképpen két Amerikából áll. 1507-ben Amerigo Vespuccit ismerték el Amerika felfedezőjének. Az „Amerika” elnevezés csak 1515-től jelent meg a térképeken és csupán a kontinens déli felére vonatkoztatva, úgy, mint Leonardo da Vinci térképein.

Mivel a középkori kartográfia iránt csak a XIX. században kezdett komolyan érdeklődni a tudomány, várható, hogy ezen a téren a jövőben még számos meglepetés ér bennünket.

Wojciech Iwańczak: Mapy morskie i ich tajemnice (Tengerészeti térképek és titkaik) Mówia wieki, 1993/1. (404) 19–24. p.

Nagy László Kálmán