Klió 1993/2.

2. évfolyam

rule

 

XX. SZÁZAD

A katonai bíráskodás Ausztriában (1945–1950)

Az 1943. november 1-jei moszkvai nyilatkozatban az amerikai, a brit és a szovjet kormány megígérte Ausztriának, hogy felszabadítják, bár az ígéret teljesítését még Ausztria közreműködésétől is függővé tették. Bizonytalan volt ugyanis a Harmadik Birodalom háborúiban részt vett ország szerepének megítélése: felszabadított baráti országnak tekint­sék-e Ausztriát, vagy elfoglalt ellenséges országnak. Végül az USA legyőzött ellenségként kezelte a közép-európai országot, ahogyan De­utsch ezredes, az Egyesült Államok haderőinek vezető jogász tisztje 1945. június 18-án, egy területi jogi konferencián félreérthetetlenül ki is mondta.

A megszálló amerikai katonaságnak az volt a célja Ausztriában, hogy a demokrácia szellemében működő igazságszolgáltatási rendszert hozzon létre, egyenlő jogokat biztosítva minden polgárnak. Ehhez mindenekelőtt el kellett távolítani a nemzeti szocialista bíróságokat, s csak azután kezdhettek működésbe olyan bíróságok, amelyek az ame­rikai parancsnokság és főmegbízott várakozásainak megfeleltek. Ilyen értelemben intézkedett a Mark Clark tábornoknak érkezett direktíva 1945. június 27-én. A direktívából világos: Ausztriával úgy bánnak, mint elfoglalt ellenséges területtel.

A katonai kormány 101-es számú parancsa eltörölte a náci bírósá­gokat, felfüggesztett minden más bíróságot, és csak a katonai kormány engedélyezte bíróságoknak tette lehetővé a működést. A katonai kor­mány jogász tisztjeinek hatalmukban állt elbocsátani vagy felfüggesz­teni minden osztrák bírót, ügyészt, bírósági hivatalnokot, jogukban állt jelen lenni még a zárt tárgyalásokon is, belenézhettek az aktákba, feljegyzésekbe, módosíthatták, megsemmisíthették az ítéleteket, átutal­hatták az ügyeket saját bíróságuk elé, és ellenőrizhették a bíróságok pénzügyeit és adminisztrációs munkáját. A megszálló személyek, és családtagjaik fölött osztrák bíróság nem ítélkezhetett.

Hogy az igazságszolgáltatás addig is működjék, amíg a nácitlanított osztrák igazságszolgáltatási rendszer újjáépül, fő- és középfokú, vala­mint gyorsított eljárással dolgozó katonai bíróságokat létesítettek. A főbíróságoknak joga volt halálbüntetést kiszabni. A bírói eljárás folya­mán az angolszász és a kontinentális jog keveréke érvényesült. A szabályok és az eljárások kísértetiesen hasonlítottak a németországi amerikai megszállási övezetben alkalmazottakhoz, ami szintén azt bizonyítja, hogy az Egyesült Államok katonai kormánya Ausztriát is ellenségnek tekintette.

A büntetőtörvény, amelyek alapján a katonai kormányzati bírósá­gok ítélkeztek, a gyalázatos 200-as számú parancs volt. Ez két csoport­ra osztotta a bűnöket. Az első cikkely alá a súlyosak tartoztak: kémke­dés, fegyveres támadás a szövetséges erők ellen, tiltott fegyverviselés, rablás, zabrálás, lázadásban részvétel, izgatás. A II. cikkely a nem halállal büntethető bűnöket sorolta fel: engedetlenség a kiáltványokkal, törvényekkel, parancsokkal szemben, engedély nélküli sajtótermék-ter­jesztés, érvényes személyazonossági igazolvány hiánya, a katonai kor­mány tagjainak megvesztegetése, korrupcióra csábítása vagy megfé­lemlítése, stb.

A fenti intézkedések bevezetése hónapokat vett igénybe. Addig meglehetős káosz uralkodott Ausztriában. Végül augusztusban az or­szág felügyelete az amerikai haderők parancsnokának, Mark Clark tábornoknak a kezébe került. Ezután fokozatosan egységesítették az igazságszolgáltatási eljárásokat, az ítéleteket, és felszámolták az elma­radást: 1946 elejéig mintegy 7850 ügyet tárgyaltak. 1945–46 folyamán 2982 személyt (44 százalékot) távolítottak el az osztrák igazságszolgáltatás­ból. A szám érzékelteti, mennyire mélyen behatolt a nácizmus a jog területére. Ezzel párhuzamosan új összetételű osztrák bíróságokat állí­tottak fel.

Közben, 1945. november 25-én az ausztriai választások nagy vere­séget hoztak a kommunisták számára, s olyan kormányt Ausztria számára, melyet mind a négy megszálló hatalom elfogadott. 1946 nyarán új ellenőrzési egyezmény született, amely már valamivel rugal­masabban szabályozta a szövetségesek tanácsa és az osztrák kormány viszonyát. Ez az egyezmény kimondta, hogy az osztrák kormány teljhatalommal illetékes minden osztrák alattvaló ügyében, s a szövet­séges bizottság és a főmegbízottak csak saját övezeteikben, s az osztrák kormányon keresztül intézkedhetnek, kivéve az olyan eseteket, amikor az osztrák kormány maga nem képes fenntartani a törvényt és a rendet. Ez az ún. második ellenőrzési egyezmény tulajdonképpen változás kezdetét jelentette: a katonai kormány az eddigi teljes körű ellenőr­zésről áttért a megfigyelés és segítségnyújtás politikájára.

Ez az új politika az igazságszolgáltatás terén azt jelentette, hogy a katonai kormány bíróságain javítottak a munka színvonalán (követke­zetesebb ítélkezés, egy jogi személy egy ügyben nem szerepelhet több minőségben, stb.), az osztrák állampolgárok ügyeit átengedték az oszt­rák bíróságoknak, még a hontalanok (azaz a nem osztrák illetékességű­ek) ügyeit is, hacsak menekülttáborban nem lakott az illető, a 200-as parancsot fokozatosan felülvizsgálták, s tartalmában közelítették az új ellenőrzési egyezményhez.

Amikor úgy tűnt, minden jól megy, kirobbant a Bad Ischl-i tejügy tárgyalása körüli botrány, amely élesen megmutatta, mennyire korláto­zott az ausztriai bíróságok szuverenitása.

1947 tavaszán-nyarán súlyos feszültségek voltak mind a kül-, mind a belpolitikában. A hidegháború legdermesztőbb ideje ez, a külügymi­niszterek moszkvai konferenciáján az osztrák békeszerződés ügye ku­darcba fullad, ekkor jelentik be a Truman-doktrínát és a Marshall-ter­vet. Súlyos élelmezési gondok nehezítették a helyzetet. Emiatt egyre többször tartottak éhségdemonstrációkat, majd július folyamán tiltako­zási hullám öntötte el a tartományok egy részét. Nyilvánvalóvá vált, hogy az osztrák kormány egyedül nem képes úrrá lenni a helyzeten. Az amerikai hírszerző szolgálatot újjászervezték Ausztriában, és a nácik felkutatása helyett a kommunisták szervezkedéseinek megfigyelésére állították át. Az osztrák közvélemény a feketepiaci manipulációk miatt a kommunisták, a táborlakó hontalanok, s köztük is a zsidók ellen fordult. Ráadásul épp e hónapokban nagy számban érkeztek Ausztriá­ba román zsidók, akiket alsó-ausztriai táborokban telepítettek le.

Bad Ischlben a nevezetes éhségtüntetés 1947. augusztus 20-án azért tört ki, mert a hatóságok a gyerekeknek járó tejadagot ezentúl tejporban akarták kiadni. A tüntetés antiszemita jelleget öltött, néhány kő is elrepült, de nem sérült meg senki. A tüntetést ugyan nem engedélyez­ték, de az osztrák törvények szerint nem történt bűntény. Mind­azonáltal a hat letartóztatott kommunista fölött az amerikai katonai bíróság ítélkezett, mégpedig drákói módon: 1 évtől 15 évig terjedő börtönbüntetéseket szabott ki. Az óriási felháborodás (az osztrák köz­véleményben), és az ítélet jogossága fölött elhangzott viták (mind amerikai, mind osztrák bírói, kormányzati körökben), s az amerikai megszállók jó hírének védelme végül arra késztette Keyes tábornokot, hogy alaposan csökkentse az ítéleteket, úgyannyira, hogy még a legsú­lyosabb is épp csakhogy meghaladta az egy évet. Az ügy tanulságai azt mutatták, hogy az amerikai hatóságok célja fenntartani Ausztriában a rendet; hogy a legfőbb rendbontónak a kommunistákat tartották; hogy az antiszemitizmus ekkor is élt Ausztriában. Az amerikai bíróság demonstrálta: ha szükséges, tud szigorú lenni, de adott esetben nem fél kijavítani politikai hibáit.

Az ügy következményeként az osztrákok támadni kezdték a 200-as számú parancsot, és 1947 novemberében sor került cikkelyeinek az osztrák büntető törvénykönyvvel való helyettesítésére. A nem kívánt amerikai jogi gyámkodás komoly mértékű csökkentésével tehát felléle­gezhettek az osztrákok. Most már minden ügy az osztrák igazságszol­gáltatás alá került, kivéve, ha katonai érdekekről, vagy különösen nagy, politikai jelentőségű bűnről volt szó.

Az osztrák hatóságok megkettőzött erőfeszítéssel igyekeztek eltö­rölni a megszállás igazságszolgáltatásbeli nyomait. Furcsa módon, ebben éppen a nemzetközi helyzet romlása volt segítségükre. A prágai kommunista puccs Ausztriára is veszélyt jelenthetett, ezért az amerika­iaknak érdekükben állt az osztrák rendőri erők megerősítése. Ugyanak­kor a prágai puccs miatt az amerikaiak még inkább vonakodtak együtt­működni az oroszokkal az osztrák államszerződés megkötésében mind­addig, amíg az osztrákok védtelenek egy hasonló puccsal szemben; az államszerződés tárgyalásainak kudarca viszont súlyos hatással volt az osztrák közhangulatra. Ilyen körülmények között 1948 tavaszán már minden ügyet az osztrák hatóságok elé utaltak, még a hontalanok, a nem osztrák illetékességűek ügyeit is, de az amerikai parancsnokság még fenntartotta magának a jogot, hogy az ellenőrzési egyezmény értelmében a szövetséges érdekeket sértő ügyekbe beavatkozzék. Ugyanekkor látványos változás volt, hogy a katonai kormányzati bíró­ságok nevét megváltoztatták: polgári büntetőbíróságra.

A tárgyalt ügyek számának folyamatos csökkenése is alátámasztja: Ausztria fokozatosan visszanyerte szuverenitását: míg az amerikai katonai bíróságok által lefolytatott eljárások száma 1945-ben 7850 volt, 1949-ben már csak 1025. Az 1950. szeptember–októberi ausztriai sztrájkba például már egyáltalán nem avatkoztak be, teljes egészében az osztrák hatóságokra hagyták a rendőri és bírói intézkedéseket.

A helyzet az osztrák államszerződés 1955. évi megkötéséig nem változott. A 200-as számú parancs érvényben maradt cikkelyei értelmé­ben az amerikai polgári büntetőbíróság csupán a kémkedési ügyekben volt illetékes. Ezt az osztrákok nem is bánták, mert az ilyen természetű akciók nagy részét a Szovjetunió és társállamai követték el az USA ellen, nagyon valószínű tehát, hogy a szovjetek minden osztrák kísérletet meghiúsítottak, sőt megtorlással „honoráltak” volna.

A szerző összegezésül megállapítja, hogy 1. Az Egyesült Államok háború utáni ausztriai megszálló rendszerét csak úgy lehet megérteni, ha mind az amerikai, mind pedig az osztrák szempontokat figyelembe vesszük. 2. Az amerikaiak nem új rendszert akartak rákényszeríteni az osztrákokra, hanem a számukra már ismerős, s a demokratikus elvek­nek megfelelő rendszert szándékoztak létrehozni. Leginkább geopoliti­kai szempontok szerint cselekedtek. 3. Az amerikai katonai kormány­zat legfontosabb eszköze az osztrák igazságszolgáltatás szuverenitásá­nak korlátozása, manipulálása volt. Ez részben a helyzet zűrzavarossá­gának, meg nem értésének a következménye, másfelől dekrétumok és parancsok kidolgozott rendszerén alapult. 4. Bár az amerikai katonai bíróságok jogászai igyekeztek az osztrák törvénykezés szellemének megfelelően dolgozni, ez – a képzett személyek hiánya, az osztrák anyagi jog nem ismerete következtében – nem mindig sikerült. A sikertelenség csúcsa a Bad Ischl-i ügy volt, amelyben sem a vétségek, sem az eljárás, sem az ítéletek nem voltak összhangban az osztrák igazságszolgáltatási kultúrával.

Kurt K. Tweraser: Military Justice as an Instrument of American Occupation Policy in Austria 1945–1950: From Total Control to Limited Tutelage. (A katonai bíráskodás, mint az amerikai megszálló politika eszköze Ausztriában 1945–1950 között. A totális ellenőrzéstől a korlátozott gyámkodásig.) Austrian History Yearbook, Center for Aust­rian Studies, University of Minnesota, 24. kötet, 1993. 153–178. p.

Fodor Mihályné