Klió 1993/2.

2. évfolyam

rule

 

XX. SZÁZAD

Spanyol művek a Franco-rendszerről

G. Hills Franco-életrajza

George Hills Mexikóban született, angol apától és spanyol anyától. Két­nyelvű környezetben nőtt fel. Tanulmányait a Wimbledon College-ban és a Londoni Egyetemen végezte. 1946-tól a BBC-nél dolgozott, 1951 és 1955 között a spanyol nyelvű programok szerkesztője volt. Sokat utazott Latin-Amerikában, Afrikában és a mediterrán országokban, de Spanyol­országot látogatta leggyakrabban, és ez az az ország, melyet legjobban ismer.

1969-ig senki nem kísérelt meg olyan objektív képet adni Francóról, amely alapján el lehetne dönteni, perverz figura-e, ahogyan ellenségei mondják, vagy „keresztény lovag”, ahogy barátai állítják. George Hills­nek lehetősége volt megvizsgálni a családi dokumentumokat és beszél­ni magával Francóval, közeli barátaival és az élete során vele kapcso­latba került munkatársaival. Az évek során George Hills meginterjúvol­ta és kikérdezte a spanyol államfő ellenségeit is. Tanulmányozta Fran­cónak a marokkói háború alatt befutott katonai karrierjét, hogy kiderít­se, miért akarták a Népfrontkormány elleni összeesküvők oly állhata­tosan maguk mellé állítani, és miért választották főparancsnokká már a polgárháború kirobbanása után 3 hónappal. Az életrajz nem alkot véleményt, csak arra szorítkozik, hogy bemutassa a körülmények et és eseményeket, melyeknek alapján az olvasó, ha óhajtja, levonhatja saját következtetéseit és véleményt alkothat. Mivel senkit nem lehet jelle­mezni a körülmények figyelembe vétele nélkül, ezeknek épp annyi figyelmet szentelt a szerző, mint magának a személynek.

A Franco-korszak története

Daniel Sueiro és Bernardo Díaz Nosty – mindketten újságírók – bemu­tatják a Franco-rezsim 1939. április 1-jétől 1975. november 20-ig tartó történetét. Könyvükben olyan tényeket és tetteket írnak meg, melyek ma már a történelem részét képezik. A mű 1975-ban, a Generalisszimusz halála után 3 évvel jelent meg. A szerzők a korszakot erősen Franco-el­lenes szemszögből mutatják be. Ezt mondják: „1936. július 1S-án Franco tábornok fellázadt a törvényesen megválasztott köztársasági kormány ellen. Ezzel megkezdődött a polgárháború, mely négy évtizeden át meg­osztotta Spanyolországot; míg 1975. november 20-án, Franco hosszú súlyos betegsége után bekövetkezett halálával megvalósult az annyiszor meghiúsult, de soha el nem veszett remény, a demokrácia reménye.” A könyvben pletykákat, anekdotákat olvashatunk a tábornokról, miniszte­reiről, kegyenceiről stb. Sok képpel ellátott, igen szórakoztató olvas­mány. Három kötetre tagolódik. Első kötet: az 1939–1945. közötti kor­szak. Második kötet: az 1946-1953. közötti időszak. Harmadik kötet: az 1954–1975. közötti periódus. Mindhárom kötet végén időrendi össze­foglalót találunk, amely igyekszik átfogni az előző 14 fejezet tartalmát és bő kronológiát ad az 1939–1975. közötti korszakról.

A Franco-család

A könyv a 40 évig történelmi főszerepet játszó név egyik viselőjének –­ Franco egyik testvérének – személyes vallomását tartalmazza. Dona Pilar megosztja élményeit és véleményét erről a korszakról.

A könyv első része, „A Francók és a Bahamondék”, a család El Ferrol-i éveit idézi fel. Pilar asszony testvéreiről, Ramónról, Franciscó­ról és Nicolásról egy-egy fejezet szól. Az „El Pardo klánjai” című fejezetben a szerző saját szemszögéből és természetesen igen elfogultan írja le bátyja, a generalisszimusz kormányzásának éveit. A könyv utolsó fejezetében, „Elmélkedések” címmel Pilar asszony szabadon, kedve szerint beszél. Végül az „Arcképgalériában” néhány sorban jellemez több ismert személyiséget, például a királyi párti minisztere­ket, a Francóval kapcsolatba került személyeket.

Militarizmus és civil társadalom Spanyolországban

Carlos Seco Serrano életét teljesen a történelem tanulmányozásának szentelte. Foglalkozik az Aranyszázad korával, az americanismoval (dél-amerikai mozgalom a kreol kultúra sajátosságainak kifejlesztésé­re), a munkásmozgalom XX. századi fejlődésével és a XX. század politi­kai válságával. 1957. és 1974. között a barcelonai egyetem, 1974. után a Complutense Egyetem (Madrid) professzora.

A „civil hatalom” és a „katonai hatalom” egymással való kapcsolata meghatározó erejű Spanyolország új- és legújabb-kori történelmének társadalmi és politikai fejlődésére nézve. A könyv nemcsak a problémát elemzi történelmi távlatból, hanem leírja Spanyolország XIX. és XX. századi történetét, szoros kapcsolatba hozva azt a militarizmus és a civil társadalom kettősségével.

A probléma kialakulása – a XIX. századot megnyitó háború és forradalom óta – különféle jelleget ölt. De csak a XIX. századot lezáró súlyos tengerentúli válság (Kuba elvesztése, 1898) után igyekszik a katonai hatalom megszerezni az államirányítást. Először 1917-ben tesz kísérletet, majd 1923-ban ténylegesen megszerzi a hatalmat. Ily módon a II. köztársaság – az első valódi demokratikus kísérlet Spanyolország­ban – jelenti a polgári hatalom győzelmét a katonai diktatúrával szemben. A hadsereg ekkor már nem azért támadta a kormányt, mintha egy rosszul működő parlamenti demokrácia helyére akarna lépni, vagy korrigálni szeretné a túlkapásokat, hanem egy valóban működő demok­ráciát akar megsemmisíteni. Egyedül a mélyben lezajló fejlődés – egy olyan társadalomban, amely fejlődésnek indult az 1939-es szörnyű visszalépés után – teszi majd elkerülhetetlenné „Spanyolország visszaszolgáltatását a spanyoloknak”. Ezt János Károly király hajtja végre olyan rendező elv alapján, amely elutasítja a polgári hatalom–katonai hatalom kettős rendszerét és a katonákat, valamint a civileket egyaránt egységes és kétségbe nem vonható hatalom alá rendeli: a szavazásban kifejezésre jutó néphatalom alá.

A Franco-rendszer

Badia professzor könyve arra koncentrál, hogy a politikát elhelyezze a teljes társadalmi rendszerben. Habár rendelkezik bizonyos önállóság­gal, a politikai rendszer szoros összefüggésben és állandó kölcsönhatás­ban áll a teljes társadalmi rendszert alkotó többi társadalmi alrendszer­rel: a gazdaságival, a szoros értelemben vett társadalmival, az egyházi­val, a kulturálissal...

Ennek az elvnek megfelelően vizsgálja a mű a Franco-rezsimet és fejlődését. A rezsim politikai formáinak megértéséhez feltétlenül figye­lembe kell venni a társadalmi-gazdasági körülményeket, mivel ezekkel szoros kapcsolatban állnak. Franco tekintélyelvű-paternalista rezsimje, alapítója halála után át kellett, hogy alakuljon, vagy pluralista demok­ráciává, vagy totalitárius állammá. Az tény, hogy a tekintélyelvű spanyol rezsim kialakulásától fogva megengedett vagy elnézett egy bizonyos mértékű politikai és társadalmi pluralizmust, ami végül oda vezetett, hogy a Franco által létrehozott rendszer kénytelen volt plura­lista demokráciává átalakulni. A radikálisokkal és a mérsékelt reformo­kat hirdetőkkel szemben győzött a spanyol nép által leginkább kívánt „reformista út”. És ez elvezetett az 1978-as alkotmányhoz.

Franco személyi hatalma

Juan Pablo Fusi sűrített elemzést ad Francisco Franco Bahamonde tábor­nok – a spanyol állam elnöke 1936 és 1975 között – életéről, Spanyol­ország XX. századi történetének valószínűleg legmeghatározóbb és leg­vitatottabb 40 évéről. A könyv elemzi és leírja Franco katonai karrierjét, a hatalom megszerzését az 1936–1939-es polgárháborúban; valamint Franco hatalmának és rezsimjének természetét, jelentőségét és fejlődé­sét.

A szerző szemléletének három kulcsa van. Az első, hogy Franco alapvetően és legfőképpen katona volt. A második, hogy létrehozott egy politikai rendszert, melyet maga definiált így: „nemzeti integrációs tekintélyelvű rendszer”. A harmadik, hogy Spanyolország történetét Franco határozta meg 1939 és 1975 között, de nem ismerte előre a történelmet és nem is tervezhette meg azt valamilyen átfogó politikai terv alapján.

Franco életét tanulmányozni azt jelenti: megismerni a körülménye­ket, melyek azt lehetővé tették. Ez pedig a XX. századi Spanyolország legsúlyosabb problémáinak megközelítése: a hadsereg szerepe, a de­mokrácia válsága, a polgárháború és következményei.

Spanyolország Franco alatt

1984 novemberében a Valenciai Egyetem Új- és Legújabbkori Történeti Tanszéke, a Marxista Kutatások Alapítvány és a Pabio Iglesias Alapít­vány együttesen konferenciát rendezett, „Spanyolország a Franco-re­zsim idején, 1936–1975” címmel. A konferencia oly nagy érdeklődést keltett, hogy rendezői úgy döntöttek, érdemes könyv formájában kiadni az ott elhangzott előadásokat. A könyvben találunk tanulmányokat a Franco-korszak természetéről és politikájáról.

Sheelagh M. Ellwood és Ricardo L. Chueca foglalkoznak a Falangé­val; Miguel A. Aparicio a szakszervezeti mozgalommal; José Ramón Montero a katolikusokkal és az Új Állammal; Jordi Solé Tura, Hartmut Heine és Juan Pablo Fusi az ellenzékkel. A gazdasági forradalomról ír José Luis García Delgado, Carlos Barciele, Fabián Estapé és Mercé Amado; az oktatással kapcsolatos témákat Alicia Alted és Rafael Valls elemeznek; J. A. Ferre Benimeli a Vezér egyik legnagyobb rögeszméjé­ről értekezik „Franco és a szabadkőművesség” című elemzésében.

A könyv nem ad átfogó elemzést a Franco-rezsimről, mivel egy ilyen elemzéshez további kutatások szükségesek, de ez az első példa a korszaknak a történelmi kutatás módszereivel és igényeivel történő tanulmányozására.

ISMERTETETT MŰVEK:

George Hills: Franco. EI Hombre y su Nación. (Franco. Az Ember és Népe.) Librería Editorial San Martín, Madrid, 1969.

Daniel Sueiro y Bernardo Diaz Nosty: Historia del franquismo. (A Franco-korszak története) Ed. Sedmay, Madrid, 1977.

Pilar Franco Bahamonde: Nosotros, los Franco. (Mi, a Franco-család) Ed. Planeta, Barcelona, 1980.

Carlos Seco Serrano: Militarismo y civiIismo en la Espania contemporárea. (Militariz­mus és civil társadalom a modern Spanyolországban) Instituto Estudios Económicos, Madrid, 1984.

Juand Fcrrando Badia: El régi men de Franco: un erfoque poIítico-jurídico. (A Franco rezsim politikai-jogi szemszögből nézve.) Ed. Tecnos, Madrid, 1984.

Juan Pablo Fusi: Franco. Autoritarismo y poder personal. (Franco. Tekintélyelvűségés személyi hatalom.) Ed. EI País, Madrid, 1985.

Josep Fontana: Espafta bajo el franquismo. (Spanyolország a Franco-rezsim alatt.) Ed. Crítica, Barcelona, 1986.

Kancsár Zita

 

Franco és a Szovjetunió

(Luis Suárez Fernández 1924-ben született Gijónban. Tanulmányait az oviedói és valladolidi egyetemeken végezte, doktori címet pedig 1947­ben, a madridi egyetemen szerzett. A valladolidi egyetem rektora volt és számos nemzetközi kongresszuson vett részt. A közép- és újkori történelem szakértője. Az általa létrehozott iskolából jó néhány neves középkor-specialista került ki, akikre méltán büszke a spanyol tudo­mány.)

A Franco generalisszimusz magánarchívumában talált dokumen­tumanyag, amely nem csupán a külügyminisztériumból, hanem más szervektől is származik, lehetővé tette a szerző számára, hogy bepillan­tást nyerj en a rendszer egyik féltve őrzött titkába: a Szovjetunióval és a „népi demokratikus” országokkal folytatott diplomáciai kapcsolatok­ba.

Ezek a diplomáciai kapcsolatok már nagyon korán kialakultak. 1946 elején feszültségek keletkeztek, melyeknek a spanyol rendszer volt a célpontja. Ez főként a nemzetközi fórumokon vált érzékelhetővé. Senki nem tudta elképzelni sem Spanyolországban – a Francót és Carrerót körülvevő szűk kör tagjain kívül –, hogy 1946-ban, amikor az ENSZ jóváhagyta a Spanyolországot elítélő, a szovjetek által kezdeményezett büntetést, már titkos kapcsolatok voltak kialakulóban a spanyolok és a szovjetek között. Érdekes módon, ezek a kapcsolatok sohasem szűntek meg teljes mértékben. A kezdeményező szerep mindig a Szovjetunióé vagy valamelyik szövetségeséé volt, és ez logikus is, hiszen Spanyolor­szág akkoriban nem volt elég erős ahhoz, hogy választ remélhessen a szovjetektől egy esetleges meghívásra.

Amikor Gregorio López Bravo repülőgépe „technikai okok” miatt leszállásra kényszerült Moszkvában – ami magyarázatul szolgált otta­ni tartózkodására –, sokan arra gondoltak, hogy új kezdeményezésről van szó. Valójában az erőfeszítések és a csaknem negyedszázada tartó kapcsolatok végcéljukhoz érkeztek.

A szerző elmondja, hogy kutatásai alapján (melyek dokumentumok­ra támaszkodtak), sikerült meggyőződnie arról, a kemény: politikai összecsapások ellenére mindig megvoltak – hol árnyékban, hol félho­mályban – a dialógusra alkalmas feltételek. Sokan azok közül, akik részesei voltak ennek, sem ismertek minden részletet, kivéve azt a kis területet, amelyen tevékenykedtek. Sokszor igazából nem is tudták, miről van szó. A valóságban a Spanyolország és a Szovjetunió közötti kapcsolatokban a régi pragmatikus diplomáciai elv jutott érvényre: a Szovjetunió és szövetségesei léteznek, és ezt a tényt tudomásul kell venni, még akkor is, ha a politikai rendszerük nem szimpatikus.

Ennek a politikának a nehézsége a titkosságában rejlett. Ebből következik az, hogy a spanyol közvélemény azt hihette, hogy 1969-ben radikális változás történt. Nem kétséges: bizonyára voltak új vonások, de ezek már sokkal korábbról eredeztethetők. A Nemzetközi Kapcsola­tok Miniszterének posztjára Franco Gregorio López Bravót választotta, egy dinamikus mérnököt, aki korábban az ipari tárca élén állt. Főigaz­gatóvá való kinevezése után López Bravó egyértelműen kinyilvánította, hogy szükségessé vált a kelet-európai országok felé történő nyitás, részben gazdasági okok miatt, de nem pusztán ezért.

1970. szeptember 15-én a TASSZ – Jurij Dubinyin javaslatára – ­megnyitotta irodáját Madridban; ugyanezt tette az EFE Moszkvában. Hangos kommentárok nélkül, de letűnőben volt a régi politika.

A könyv a Spanyolország és Szovjetunió közötti diplomáciai kap­csolatok történetének három korszakát tanulmányozza: az első, a fog­lyok és száműzöttek cseréjére irányuló egyezkedés korszaka. A máso­dik, a nemzetközi szervezetek szintjén megvalósuló kapcsolatok idő­szaka. A harmadik, a gazdasági kapcsolatok története, 1969-től, ame­lyek az első egyezmények megkötéséhez vezettek. Ez a periódus pon­tosan akkor ért véget, amikor a korábban titkos kapcsolatokat a nyilvá­nos kapcsolatok váltották fel.

Franco a pszicholgus szemével

Enrique González Duro Spanyolország egyik leghíresebb pszichiátere. Ebben a könyvben úgy nyilatkozik Francisco Franco Bahamonderól, hogy olyan ember volt, mint a többi, alárendelve azoknak a fizikai és pszichológiai körülményeknek, melyek mindannyiunkat befolyásolnak kisebb vagy nagyobb mértékben.

A szerző művében választ ad néhány nagyon érdekes kérdésre, mint például: Mi rejtőzött a „háborús hős”-image mögött a marokkói hábo­rúban? Hogyan alakult ki Franco szabadkőművesség elleni, a hatalom vagy a haza iránt érzett rögeszméje? Milyen ellentmondásos meggyő­ződések kész tették arra, hogy a tétovázás legkisebb jele nélkül írjon alá egy halálos ítéletet, ugyanakkor szenvedjen a külvárosok nyomora miatt. Ebben a könyvben elemzésre kerülnek – első ízben – a „Cau­dillo” személyes kapcsolatai szüleivel, testvéreivel, valamint gyermek­korának kevésbé ismert részletei is megvilágosodnak.

A szerző a bevezetőben ezt írja: „Életében Franco legenda volt, isteni vagy ördögi, amely ma kacsul ellenállt a hideg és objektív analí­zisnek. Ő maga is vakon hitt abban a személyiségben – a könyv szerzője szerint –, amelyet másokkal szemben testesített meg, az isteni Gondviselés által vezettetve, vagy csupán ... a hatalomvágy és a körül­mények ügyes befolyásolása révén. Franco számos vágyálmát áldozta fel annak a személyiségnek az oltárán, akivé lenni akart és akivé vált”.

Halála után világossá vált, hogy a legenda olyan embert takart, akinek megvoltak a maga korlátai és hiányosságai, ráadásul sokkal több, mint azt bárki gondolta volna. Ez a könyv minimális objektivitás­sal és bizonyos távolságból vizsgálja Franco alakját, globális és össze­függő módon jelenítve meg az életével kapcsolatos nagyszámú és szétszórt adatot, ragaszkodva a pszichológiai vonások meghatározó szerepéhez. A mű megértő és világos életrajz Francóról mint emberről, gyengeségeiről és lelki konfliktusairól, rémképeiről, komplexusairól és fóbiáiról. A könyv szerzője a legapróbb részletekre kiterjedő kutatást végzett Franco családját illetően, minden olyan apróságot figyelembe véve, mely hatással lehetett személyiségének fejlődésére. Duro szerint Franco eredendően gyenge személyiség volt, aki később, a katonai élet szigorúan behatárolt mozgásterében már korán stabilizálódott, és légi­ós tapasztalatai révén hivatását minden egyéb dolog fölé helyezte. Ugyanilyen hatással volt rá a marokkói háborúban való vakmerő részvétele, mely hőssé tette, s megkönnyítette számára a ranglétrán való felemelkedést; a polgárháborúban tanúsított elhivatottsága, mely által az állam élére került, olyan kivételes hatalommal a kezében, melyet a haláláig birtokolt. Majd később, a Prado kastélyban – ahol feleségével, lányával és unokáival élt – már olyan családi környezet vette körül, amelyet át- meg átszőtt az intrika, ami arra késztette Francót, hogy egyre inkább magába forduljon. Mind magányosabbnak és gyengének érezte magát, de még ekkor is mindenki tisztelte és félt tőle.

Franco-dokumentumok

Franco születésének 100. évfordulója alkalmából a nevét viselő alapít­vány elhatározta, hogy közzé teszi azokat a fotokópiákat, amelyek rész­ben már felhasználásra kerültek Suárez Fernández professzor „Francis­co Franco és kora” (Francisco Franea y su tiempo) című könyvében. Az anyag rendezésének első szempontja az volt, hogy azok a dokumentu­mok, amelyek az előbb említett műben egészben szerepelnek, nem ke­rülnek ebbe a sorozatba: gazdasági okok sugallták ezt a megoldást. Szintén kimaradnak a kéziratok, mivel azok külön kiadvány tárgyai lesznek. Ezen sorozat számára alapvető követelmény volt, hogy minden belefoglalt dokumentumot teljes egészben adjanak közre.

Az 1992-ben elindult kiadás szigorú kronológiai szempontokat követ. Az első kötet az 1925 és 1939 közötti időszakból származó dokumentumokat tartalmazza. Összesen 134 dokumentumot, köztük leveleket, cikkeket, Franco kézírásos feljegyzéseit. A kiadás folytatása várható.

Franco jelentősége

Francisco Franco Bahamonde születésének századik évfordulóján (1992) Stanley G. Payne szenvedélytől mentes, hiteles képet igyekszik nyújtani az emberről, a katonáról és a politikusról, aki csaknem negyven éven keresztül meghatározó szerepet játszott a XX. századi Spanyolország történetében. Manőverezési készsége az, amit az egyik legfontosabb jellemvonásként jelenít meg ez az életrajz, amely Franco történelemben elfoglalt helyének értékelésévei zárul.

Payne szerint Franco nem dolgozott ki formális, jól körülhatárolható ideológiát, összevetve a XX. század fő politikai ideológiáival. Volt egy alapvető felfogása, amelynek elsőbbsége és alapvető értékei csak na­gyon kis mértékben módosultak az idők folyamán. Hitt a nacionaliz­musban, a centralizált államban, a katolikus vallásban, az erős és tekintélyelvű, politikai pártok nélküli kormányzatban és a modern gazdasági fejlődés programjában.

Franco kormányzásának egyik új vonása – európai kontextusban szemlélve – a kulturális tradicionalizmus visszaállítására tett archai­záló törekvése volt. Neotradicionalista elképzelését – Payne szerint ­– nagyrészt a karlizmusból vette, és jobban hasonlított az iszlám rene­szánszra, mint az olasz fasizmus ra. Politikai elképzeléseit illetően Franco alapjában monarchista volt. A monarchista elvek közül a legiti­mitás elvét fogadta el, de olyan módosítással, hogy azt teljes mértékben a saját céljai szerint alkalmazta, és elvetette a közvetlen dinasztikus legitimitás elvét. Végső soron Payne egyetért azokkal a kritikusokkal, akik azt áhítják, hogy Franco számára az alapvető szempont személyi hatalmának őrzése volt. A polgárháború okozta trauma kivételes lehe­tőséget biztosított Francónak arra, hogy megalapozza a saját legitimi­tását.

A Franco-korszak bármely egyszerű definíciója – a könyv szerzője szerint – bonyolulttá és zavarossá válik a két metamorfózis következ­tében, amely alapján három szakaszra oszthatjuk fel ezt az időszakot: 1. a félfasiszta, imperialista szakasz, 1936-tól 1945-ig; 2. a nemzeti-ka­tolikus korporatív évtized 1945 és 1957 között, amikor a fasiszta jelleg háttérbe szorult; 3. az ún. technokrácia fejlődésének időszaka és a bürokratikus tekintélyelvűség bizonyos fajtája 1957-59-től a korszak végéig, 1975-ig.

Spanyolország – a Franco-korszak idején – relatíve magas fejlett­ségi szintet ért el, a világ kilencedik ipari hatalmává vált (mielőtt a tízedik, majd a tizenegyedik helyre csúszott vissza). Ha ezekre a tényekre támaszkodunk, Franco nem csupán a spanyol történelem egyik legmarkánsabb alakjának tűnik, hanem mint az ország jelentős modernizálója és a XX. századi összes lehetséges „fejlődő diktatúra” egyik sikeres vezetőjeként jelenik meg.

A demokráciához vezető út problémájával kapcsolatban a könyv szerzője úgy véli, hogy Franco semmiféle lépést nem tett annak érdeké­ben, hogy előkészítse Spanyolországot a demokráciára. Azok a gyöke­res változások, amelyek az ő hosszú uralkodása alatt mentek végbe, alapvetően politikájának mellékhatásaként jöttek létre. Mindenekelőtt bizonyos nyugat-európai normákhoz és a nemzetközi piacgazdasághoz való igazodás eredményeként, túlélési reflexként. Bár engedélyezett bizonyos körülhatárolt liberalizálódást, a végsőkig küzdött mindenne­mű lényeges változás ellen. Csupán életének utolsó heteiben fogadta el bizonyos mértékben – az új perspektívát, részben saját fizikai gyenge­sége folytán, másrészt egyéb politikai alternatívák híján.

Payne végső összegzése szerint Franco és kora a spanyol történelem ama két évszázados korszakának a végét jelentette, amely a tradíciók és modernizáció folytonos küzdelmének volt időszaka, m. Károly uralkodásától 1975-ig. Bizonyos tekintetben a spanyol tradicionaliz­mus utolsó nagy alakja volt, egy történelmi kontinuitás megteremtője. Ebből a szempontból Franco – politikájával és értékeivel – a véget és nem a kezdetet jelentette, mondja Payne. Sikerült némely tekintetben közvetlenül előmozdítania a technikai fejlődést és felszámolnia a múlt bizonyos problémáit, de mások megoldására csak a halála után kerül­hetett sor. Franco, kulturális értékeinek és politikai hajlamainak kö­szönhetően, nem lehetett képes a jövő új Spanyolországát létrehozni, sem abban a formában, ahogyan ő tervezte, és még kevésbé olyan módon, amilyenné vált a halála után.

Franco jelentőségét a spanyol történelemben Payne a következőkben foglalta össze: elsősorban kormányzásának hosszúságában, másodsor­ban, és általánosabban véve, azokban a gyökeres változásokban, ame­lyek kormányzása idején mentek végbe Spanyolországban. Ezek közül egyeseket közvetlenül a rendszer alapozott meg és készített elő, míg mások pontosan a hatalommal szemben jöttek létre. Az életrajz szerzője úgy véli, hogy a Franco-korszak pontot tett Spanyolország történelme egy hosszú és konfliktusokkal terhes szakaszának végére. De – ahogy Payne írja – „ahogyan Mózes, úgy Franco is kénytelen volt a folyó túlsó partján maradni, képtelen lévén arra, hogy részt vegyen az új korszakban”. Payne szerint ezt megakadályozta magának Francónak a jelleme, személyisége és felfogása, aki egy olyan konzervatív társada­lom katonai diktátora volt, amely már halála előtt megszűnt létezni.

ISMERTETETT MŰVEK:

Luis Suárez Fernández: Franco és a Szovjetunió - A titkos diplomácia (Franco y la URSS - La diplomacia secreta) (1946-1970), Ed. RIALP, S.A., Madrid,1987.

Enrique González Duro: Franco - Una biografia psicológica. (Franco - egy pszicho­lógiai életrajz) Ediciones Temas de Hoy, S. A., Madrid,1992.

Documentos inéditos para la Historia del Generalísimo Franco (Kiadatlan dokumentu­mok Franco Generalisszimusz történetéhez) Fundación Nacional Francisco Franco, Madrid, 1992.

Stanley G. Payne: Franco - El pérfil de la historia (Franco - A történelem kereszt­metszete), Espasa Cai pe, Madrid, 1992.

Zalai Anita

Franco és az Anschluss

Sajátos szempontból nyerhetünk betekintést az 1938-as márciusi esemé­nyekbe a spanyol történész, Isidro González Garcia tanulmánya segítségével. A spanyol külügy­minisztérium archívumának (Archivo del Ministerio de Asuntos Exteri­ores) kiadatlan dokumentumai alapján a szerző lépésről-lépésre figye­lemmel kíséri a Franco-kormányzat diplomáciájának reakcióit Ausztri­ának a Harmadik Birodalomba történő beolvasztása idején. A spanyol polgárháború döntő mozzanatai játszódtak le ugyanab­ban az esztendőben. Ez az esztendő – csak a legfontosabb eseményeket kiemelve – a Spanyol Köztársaság számára a népfront fokozatos felőrlődését, vívmányainak felszámolását; a burgosi kormányzat szá­mára (amely 1938 januárjában alakult meg) az egyre biztosabb legitimi­tást és az olasz–német támogatást jelentette.

A tanulmány szerzője több oldalról is igyekszik bemutatni a burgosi kormányzat diplomáciájának kényes helyzetét. A legfontosabb tény, hogy a teljes győz elem és elismerés csak 1939. március 31-e után érkezett el Francóék számára, és ez azt jelentette, hogy az 1938-as külpolitikai események idején Jordanának, a burgosi kormányzat kül­ügyi vezetőjének nagyon körültekintően és óvatosan kellett politizál­nia. Kívülről három tényezővel kellett számolnia:

a) a tengelyhatalmakkal, amelyek életbevágóan fontos anyagi és katonai segítséget nyújtottak a Köztársaság elleni harcban; a polgárhá­ború három esztendeje alatt Németország 30 000 katonával és 500 millió márka értékű anyaggal, fegyverrel stb., Olaszország 120 000 katonával és 700 millió dollárral támogatta Francót.

b) Franciaországgal és Angliával, bár ezen országok semlegessége a spanyol eseményeket illetően a FET y JONS-nak kedvezett. Mégis – ­ahogy a diplomáciai jelentésekből kitűnik – Jordana számára kiszámít­hatatlan volt a francia politika az Anschluss bekövetkezése után: érez­hető, hogy április, május folyamán tartottak egy esetleges francia beavatkozástól a Pireneusokon keresztül, amely a német lépésre vála­szolt volna.

c) a Szentszékkel, amelynek vezetője, XI. Pius pápa és politikája maga is igen kétértelmű volt 1938-ban. A pápa az 1937. március 19-i „Divini redemptoris” című enciklikájában nyíltan kifejtette, hogy a keresztény kultúra megvédése az elsődleges, de mindenféle összefogás nélkül a kommunistákkal. Ezzel a Falange mellé állt, s ezt megerősítet­ték a Köztársaság egyházellenes intézkedései is. Ugyanakkor ez az enciklika megbélyegzi a totalitárius rendszereket is, a későbbiekben, 1938 folyamán pedig a Vatikán egyre gyakrabban lép fel a faji megkü­lönböztetéssel, a fasiszta ideológiával szemben. Így nőtt a feszültség a Vatikán és azon hatalmak között, amelyeknek segítségére a burgosi kormányzatnak szüksége volt. De nem nélkülözhette a Vatikán ideoló­giai és erkölcsi támogatását sem a „vörös veszéllyel” szembeni háború­jában. Emellett a vatikáni politikát igen erősen befolyásolni igyekeztek, például a francia és belga katolikus körök, amelyek nem tartották kielégítőnek a pápa fasizmus elleni fellépését.

Belülről nézve a burgosi kormányzat külpolitikáját, nem lehet fi­gyelmen kívül hagyni, hogy maga a FET y JONS sem volt egységes 1938 márciusában. Két, jól elkülöníthető csoport igyekezett egymástól en­gedményeket kicsikarni: a Falange és a konzervatív-tradicionális csoport. Ez természetesen hatott a külpolitika irányvonal ára is, a semle­gesség felé irányítva azt, időben kitolva a csatlakozást az Antikomin­tern Paktumhoz (1939. február). Ezt a semlegességet a tengelyhatalmak hallgatólagosan el is fogadták 1938 folyamán, nem igyekeztek nyílt színvallásra kényszeríteni Burgost, a francoista tábor győzelméhez viszont fontos lélektani és stratégiai érdekeik fűződtek.

A francoista kormányzat diplomáciájának három fontos irányát kíséri figyelemmel a spanyol történész: a berlini és bécsi követségeket, az olasz és a vatikáni követségeket, valamint az utódállamok és Ma­gyarország diplomatáinak jelentéseit. Antomic Magaz berlini és Carlos García Comín bécsi követek részletesen beszámolnak az Anschlusst követő diplomáciai reagálásokról, és ezeknek a „nemzeti ügyre” gya­korolt esetleges hatásairól. Jelentéseik központi témája Jordana meg­nyugtatása, hogy Olaszország és Németország között az új helyzet, a közvetlen szomszédság nem fog súrlódásokat okozni, nem lesz német–­olasz határkérdés. Jordana bizonytalansága nem volt alaptalan, hiszen Mussolini korábban Ausztria függetlensége mellett állt. Magaz inkább azzal kapcsolatos félelmeit írja meg miniszterének, hogy a francia Népfront (Léon Blum vezetésével) az Anschluss után ürügyet fog találni a „nemzeti ügy” elleni aktívabb fellépésre, és a ka tonai beavat­kozást esetleg csak a Németországgal szembeni nyílt konfrontációtói való félelme fogja megakadályozni. A bécsi követ, Comín optimistább, annál is inkább, mert az annexió szétzúzta az addig Ausztriából kiinduló Franco-ellenes, republikánus propagandát. Fontos diplomá­ciai lépés volt Jordana részéről, hogy – előzetes tájékozódás és konzul­tációk után – visszahívta addigi Bécsben akkreditált követét, 1938. március 21-én értesítve őt arról, hogy „A német állam új felépítése ezen diplomáciai képviselet megszüntetésére késztet bennünket, a folyó ügyeket pedig a berlini nagykövetség intézi a továbbiakban”. A burgosi kormányzat számára tovább már nem tétel Ausztria. Ugyanakkor Ma­gaz figyelmezteti Jordanát, hogy a „nemzeti ügy” szempontjából nem egyértelműen megfelelő pillanatban) következett be a német lépés, mert esetleg megállíthatja a Chamberlain által irányított angol politika köze­ledését a totalitárius államok felé. (1938 szeptembere, a müncheni egyezmény létrejötte megcáfolta a berlini követ aggodalmait.)

García Conde, Burgos római követe az Anschluss tényének olasz fogadtatásáról informálja Jordanát. Szerinte maga az annexió ténye csak nyílt folytatása volt Schuschnigg és Hitler 1938. február 12-i berchtesgadeni találkozójának. Az olasz kormányzat is készenlétben állt, csak a pontos időpontról nem volt előzetesen informálva. Pablo Churraca, a vatikáni követ elsősorban a fasiszta oldalhoz kötődő lapok és a vatikáni sajtó között dúló csatározásra összpontosít jelentéseiben, amelyekből Jordana figyelemmel kísérhette a német kormányzat és a Vatikán közötti feszültségek növekedését. Beszámol Salzburg érseké­nek, Waiz bíborosnak a házi őrizetéről, aki olyan aktívan lépett fel Ausztria bekebelezése ellen, hogy a német követség javaslatot tett a Szentszéknek elmozdítására, és beszámol arról is, hogy Innitzer bíboros bécsi érsek, s más osztrák püspökök viszont pásztorlevélben szólították fel híveiket, hogy a népszavazáson fogadják el a kialakult helyzetet és a német nemzeti szocializmust.

Ezen diplomáciai feszültségek és külpolitikai hatások közepette a burgosi kormányzat döntő lépésre szánta el magát: kihirdette a Köztár­saság által kiadott polgári házassági törvény megszüntetését. Ebben a Vatikán teljes támogatását élvezte. Április 14-én viszont a Vatikán az addigi legélesebb hangot használta a faji megkülönböztetés ellen, ami Jordanát óvatosságra intette az olasz-német politikai irányvonal nyílt követését illetően. Ez irányba terelte őt az is, hogy a francia és belga katolikus sajtó igyekezett nyomást gyakorolni a Szentszékre, hogy nyílt an lépjen fel a Berlin–Róma-tengely és a burgosi kormányzat ellen, amely – szerintük – egyre közelebb kerül a totalitárius államok­hoz. A semlegesség és óvatosság felé irányították Francót és kormányát az utódállamokból és Magyarországról érkező diplomáciai információk is. Carlos Arcos, a spanyol fél budapesti kereskedelmi ügyvivője már­cius 18-án küldte el első jelentését, amelyben részletezi az Anschluss magyarországi fogadtatását, és határozottan lebeszéli Jordanát a nyílt csatlakozásról a hitleri expanzív politikához. Felhívja Jordana figyel­mét arra, hogy az osztrák katolikusok nagy része nem rokonszenvez a nemzeti szocializmus egyházellenes intézkedéseivel (sem!), megemlíti az osztrák legitimista erők jelenlétét és azon erőkét is, amelyek mártír­ként emlékeznek Dollfussra és támogatták Schuschnigg politikáját. Beszámol arról is, hogy Budapesten zavart, izgatottságot váltott ki a német lépés, az a magyarországi zsidók között igen nagy pánikot keltett. Úgy látja, hogy az irredenta erők számára egyfajta precedenst jelent Ausztria beolvasztása a Reichbe, elszabadíthatja ezen indulatokat a szudéta-németek és a magyar kisebbségek között is. Arcos igyekszik megnyugtatni Jordanát, hogy Franciaország nem fog fegyveresen fel­lépni a „nemzeti üggyel” szemben, mivel a többi nagyhatalom nem támogatja. Az Amerikai Egyesült Államok nem kíván európai ügyekbe avatkozni, a Szovjetunió tárgyalási és védelmi szövetségi javaslatai pedig sorra elutasításra találnak. Ezen tények ellenére is érezhető a jelentéseiből, hogy nem tartja alkalmasnak az időpontot a tengelyhatal­mak melletti nyílt kötelességvállalásra, és óvatosságra inti a burgosi kormányzat külügyi vezetőjét.

A spanyol történész tanulmánya igen átfogóan elemzi az Anschluss után lefolytatott diplomáciai manőverezéseket, amelyekkel Jordana – ­minden lehető módon – kereste a kiutat, hogy ne veszítse el a Szentszék erkölcsi támogatását, a demokratikus országok későbbi gaz­dasági érdeklődését, de a tengelyhatalmak adott pillanatban kézzelfog­ható támogatását sem, amelyre szüksége volt a Spanyol Köztársaság legyőzéséhez. Ez a kiút csak a semlegességi politika lehetett, amely még inkább megerősítést nyert München után.

Isidra González Garcia tanulmánya; HISPANIA, Revista espanola de historia. Madrid, LlI/3. 1992.1821 1031–1054. p.

Kaczúr Ágnes