Klió 1993/2.

2. évfolyam

XX. SZÁZAD

Sztolipin reformjai I. D. Kovalcsenko és A. M. Anfimov tanulmányai alapján

Napjaink orosz reformpróbálkozásaival egyre aktuálisabbak és vitatottabbak lettek a korábbi, főleg a legújabbkori hasonló folyamatok. Miután a közellátással kapcsolatban az agrárszférának kulcsszerepe van; különösen fontos ezen terület múltbeli átalakítási kísérleteinek megítélése, az erről folytatott szakmai diskurzus. Az Isztorija SzSzSzR (azóta a folyóirat neve Otyecsesztvennaja isztorija) 1991-es évfolyamának két elemzése ehhez járul hozzá, amikor közli 1. D. Kovalcsenko: A sztolipini agrárreform (Mítoszok és valóság) és A. M. Anfimov: Sztolipin árnyéka Oroszország felett című írásait.

Kovalcsenko rámutat, hogy az eddigiek során a szakemberek nem tanulmányozták kellőképp a kapitalista agrárfejlődés lehetséges két útját (a parasztgazdaságok és a nagybirtokok átalakításával történő modernizálást), Sztolipin reformjainak hatását a termelési mutatókra, az orosz falu társadalmi folyamataira, és végül a kísérlet kudarcának okait. Végeredményben az előbbiekből következik a történész által kitűzött cél: az orosz agrárfejlődés ellentmondásainak föltárása, amelyek szerinte elkerülhetetlenül az 1917. évi forradalmakhoz vezettek. Kova1csenko elemzése a fenti folyamatot alapjaiban meghatározó európai Oroszország agrárfejlődésére terjed ki. A kitűnő szakember, nézetünk szerint, a később ismertetendő következtetéseken kívül a forrásbázis és a kutatási módszer révén nyújt az eddigieknél mélyrehatóbb és árnyaltabb elemzést. Írása a levéltári fondok mezőgazdasági statisztikáin (vagy azokból eredő számításokon) alapul, amelyeket matematikai és az imitáciás és prognosztikai modellalkotás módszerereivel dolgozott fel.

A mezőgazdaság átalakításánák módját a termelési-technikai feltételek és a társadalmi-politikai viszonyok határozták meg. A lényeg Kovalcsenko szerint az, hogy 1917-ig se a felülről, reformmal végrehajtott, se a parasztgazdaságok polgári demokratikus modernizációja nem jutott diadalra Oroszországban, hanem 1861-et követően egy hosszú átmeneti időszak következett. Újszerű a szerző azon megállapítása, hogy a parasztságnak a legfőbb terhet nem a ledolgozási rendszer, hanem a megváltási összegek és a földbérleti díjak jelentették. Ráadásul ez utóbbiak a föld monopóliumából és a paraszti földszűkéből következően nem feleltek meg a termőföld reálértékének. A földpiac Oroszországban még a XX. század elején is kezdetleges volt, és óriási összegek kerültek át a termelői szférából a nemtermelőibe. Ugyanakkor a gazdasági szférák közti szabad tőkeáramlásnak komoly gátja volt a földpiac fentebb jelzett állapota. Kovalcsenko adatokkal bizonyítja, hogy a földesúri gazdaságok az állami támogatás és a paraszti gazdaságok tartalékainak elszívása ellenére sem járultak hozzá döntően a mezőgazdasági termelés növekedéséhez. Mind a paraszti, mind a földesúri gazdaságot polgári vonások is jellemezték, de ugyanakkor kispolgári és félfeudális csökevények is. Pl. a földesurak egyszerre voltak kapitalizálódó mezőgazdák és félfeudális uzsorás parasztnyúzók. A szerző szerint a földesúri és a paraszti gazdaságon alapuló alternatív kapitalista átalakulásból az utóbbinak volt nagyobb esélye, míg a sztolipini reform az elsőt igyekezett előmozdítani.

Az 1906. évi reformmal kapcsolatban Kovalcsenko alaposan elemzi annak lényegét, fő célját, megvalósítási módját, eredményességét és az orosz agrárfejlődés általános menetére gyakorolt hatását. A kormányzat a faluközösségekből való kiválás biztosításával, a parcellák áruba bocsátásával akarta elérni a földközösség megszűntét és a személyi tulajdonon alapuló vállalkozói parasztgazdaság kialakulását. Azt, hogy az 1910. június 10-én elfogadott törvény mennyire nem érte el célját, jól mutatja, hogy 1916. január 1-jére a faluközösségi portáknak csak 27 százaléka, a földeknek pedig 14 százaléka került magánkézbe. A földközösségből főleg a szélső pólusokon lévők váltak ki, a legszegényebbek szükségből, a paraszt vállalkozók viszont racionális gazdálkodási okokból. A kormány két módon próbálta elősegíteni a paraszti tulajdon létrejöttét: egyfelől a parcelláknak a szabad áruforgalomba történő bevonásával, másfelől a Paraszti Földbank által nyújtott kölcsönök révén vehettek a falusiak magánbirtokosi földeket. Az egyes régiókban a két módozat arányai jelentősen eltértek. Noha, mint a szerző megállapítja, a Földbank a reform idején aktivizálódott, mégsem lehet azt állítani, hogy az általa kínált változat döntő lökést adott volna a vállalkozói parasztgazdaságok elterjedésének. Kovalcsenko a legfőbb okát ez utóbbinak abban látja, hogy a kormányzat politikáját egyfajta kettősség jellemezte: a földesúri érdekek prioritása mellett akartak létrehozni erős falusi vállalkozói réteget. A szerző ezen részbeli végkövetkeztetése az, hogy a reform még az első világháború előtt megbukott, és megalapozatlan azzal érvelni, hogy ez azért történt, mert kevés békeév adatott meg a megvalósuláshoz.

Kovalcsenko a Központi Statisztikai Bizottság archív anyagaiból kimutatta, hogy 1906 és 1913 között a paraszt- és a földesúri gazdaság arányát tekintve minden régióban az utóbbi csökkenése figyelhető meg, az igásállattal való ellátottság a központi feketeföldű régiókban lényegesen nem változott, a nem fekete földű területeken viszont drasztikusan visszaesett. Ugyanezen adatsor azt is jelezheti az olvasónak, hogy a parasztgazdaság továbbra is neutrális jellegű, alacsony szintű piacra történő termeléssel; azaz a radikális struktúraváltás e tekintetben sem valósult meg. Alaptalan kétszeres növekedésről beszélni a földművelési ágazatban, és noha Oroszország a jelzett időszakban a tanulmány írója szerint is sok gabonát exportált, belső tartalékai az igényekkel összevetve nem voltak nagyok. A falu különböző parasztrétegeinek arányáról az egyes régiókban szemléletes képet nyújt a 4. táblázat (1888–1891, 1899–1900, 1912). A nem fekete földű és a központi fekete földű régiókban az egész vizsgált időszakban csökkent a módos rétegek számaránya, és csak a balti és a déli körzetekben beszélhetünk jelentékeny vállalkozói csoportokról. Az utóbbi azonban nem változtat azon, hogya falusi széttagolódás fokozódott, a földművelésben pedig a közép- és kisparaszti rétegekre tevődött át a súlypont, és főleg az fontos, hogy a tehetős gazdák nem váltak a falvakban meghatározó erővé, ami pedig Sztolipin reformjának fő célja volt. A reform vizsgálata a szerző szerint azt bizonyítja, hogy a földesurak érdekeit szem előtt tartó agrárkapitalizmus mindkét variánsa (a földesúri gazdaságon alapuló, illetve az előbbi és a gazdagparaszti szövetségeként létrejövő) az orosz mezőgazdasági fejlődés általános feltételrendszere miatt eleve kudarcra ítéltetett. Az imitációs modell azt erősíti meg, hogy Sztolipin programja más körülmények közepette (pl. ha több lett volna a rendelkezésre álló idő) se vezetett volna jobb eredményre. Egyedül – a reform lényegével ellentétes – a parasztgazdaságok szabad, polgári demokratikus fejlődési útja hozott volna döntő változást.

Fölvetődik a kérdés, hogy ha az agrárreform polgári-konzervatív módozata nem jutott diadalra, miért nem járt eredménnyel Oroszországban az amerikai típusú modell sem. Kovalcsenko ezt a sajátos orosz agrárfejlődéssel és társadalmi-politikai okokkal magyarázza. A félfeudális földbirtoklást, miután a kapitalista tulajdonnal már szorosan összefonódott, nem lehetett úgy megszüntetni (ami pedig a fenti modell sikerének egyetlen biztosítéka volt), hogy az csak a feudális érdekeket sértse és ne is érintse a polgáriakat is. Kovalcsenko szerint az első világháború idején a fenti összekapcsolódás csak tovább erősödött, ami kudarcra. ítélte az 1917. februári forradalom utáni agrárátalakítási kísérleteket és így törvényszerűen vezetett az októberi megoldáshoz. Megjegyezzük, hogy a két forradalom okairól, perspektíváiról (valamelyik esetleges elkerülhetőségéről, vagy épp fordítva, szükségszerűségükről) lezajlásuk óta, mind a korábbi szovjet-orosz, mind a nyugati és emigráns orosz polgári történészek körében, különböző vélemények fogalmazódtak meg. A félfeudális és a polgári tulajdonosok összefonódása Kovalcsenko szerint a forradalmak idején és azt követően nem tette lehetővé az utóbbiakkal a kompromisszum kimunkálását. A szerző hozzáteszi azt is, hogy az októberi események közepes fejlettségű agrárországban következtek be, ahol a következőkben társadalmi-gazdasági okok miatt az „eredeti felhalmozás” szélsőségesen központosított és erőszakos módszerekkel az orosz falu erőtartalékait fölhasználva zajlott le. Sajnos, mint szerzőnk megállapítja, jelenleg sem történt még döntő előrelépés a szerves (természetes) történeti fejlődés és a demokratikus társadalmi-politikai szféra tekintetében; Oroszország ezen út legkezdetén tart.

A. M. Anfimovnak az Isztorija SzSzSzR Tudományos Közlemények rovatában megjelent írása publicisták (főleg a Nas szovremennyik, a Rosszija, a Lityeraturnaja Gazeta újságírói), a volt Szovjetunió és az Orosz Föderáció népi küldötteinek különböző kongresszusain a Sztolipint és reformjait érintő írásaira és felszólalásaira való reflektálás. A szerző különösen R. Petrovnak a Rosszija (Oroszország) 1990. nov. 22-i számában megjelent P. Sztolipin: A reformár magányossága című cikkét vette bonckés alá. A szerkesztőség a közleményt a neves agrártörténeti iskolát alapító tudós 75. születésnapjáról is megemlékezve (cikke után ismertetik röviden munkásságát) közli. A szerző azt tartja legsajnálatosabbnak, mikor egy zsurnaliszta adata (vagy más ellenőrizetlen forrás) szolgál alapul felelős orosz államférfiak (pl. I. Szilajev miniszterelnök) kongresszusi beszédekor.

Anfimova fentiek kapcsán először Oroszország 1913. évi gabonatermését és kivitelét elemzi. Megállapítja, hogy Oroszország gabonatermelése 1903. és 1913. között 36,9 százalékkal, míg az Egyesült Államoké csak 28,5 százalékkal növekedett, csak az író, D. Zsukov azt nem veszi figyelembe, hogy az USA-ban 79 millió lakosra 6,4 milliárd pud, míg Oroszországban 178 millióra jutott 5,6 milliárd pud kenyérgabona 1913-ban. Ugyancsak talányos Szilajevnek az 1913. évi orosz, illetve az argentin, kanadai és USA-beli gabonatermelés volumenére tett megjegyzése. Valójában Oroszország nem 28 százalékkal többet, hanem 30 százalékkal kevesebbet termelt ezen országoknál. Anfimov kimutatja, hogy ha az egy főre kivetített terméshozamokat nézzük (a három országban 70 pud, míg Oroszországban kevesebb mint a fele, 31,5 pud) még szembetűnőbb hazájának elmaradása. Az orosz gabonaexport valóban óriási volt, de ezt a belső tartalékok csökkenése árán sikerült elérni.

A szerző kifejti, hogy Petrov cikke a népi küldötteknek a földreformot tárgyaló rendkívüli kongresszusa előtt íródott, amikor történeti példára (gazdasági aranykor, kiemelkedő történelmi személyiség) volt szükség. Ezért különösen fontos, hogy kizárólag szaktudományos szempontok alapján vizsgálja meg a történész a sztolipini korszak, a reformok eredményeit és a reformer személyiségjegyeit. Ami az 1906. október 5-i rendeletet illeti, azt valóban káros volt agyonhallgatni, de ezzel együtt túlértékelni sem szabad; az orosz parasztok nem lettek hazájuk szabad polgárai, a rendszer – csakúgy, mint a választási törvények, a parasztság parlamenti képviselete és a tábori bíróságok esetében – a forradalom által rákényszerített engedmények ellenére megőrizte az alsó rétegeket sújtó jogrendszert és bírósági procedurát. Az agrárreform kapcsán Anfimov szerint Petrov nem szól arról, hogy megmaradtak a félfeudális függés alappillérei, a nagy földesúri latifundiumok, ami akadályozta a polgári demokratikus átalakulást. Ha a reform eredményeként létrejött 200 000 önálló parasztgazdaságot nézzük, 1916-ban ez csak a 14,6 millió porta 1/70 részét érintette. Mi történt a többi paraszttal? Még Sztolipin kormányzása alatt megkezdődött az egész településeket érintő, a szükséges dokumentumokat és a faluközösségek beleegyezését mellőző, egy-egy parasztcsalád megélhetését nehezen biztosító törpegazdaságok állami kényszerrel történő kialakítása. A. V. Krivosein és A. Sz. Sztyisinszkij, valamint az Államtanács ilyen szándékait, amelyek pedig már 1906-tól fokozatosan kibontakoz tak, Sztolipin a legcsekélyebb mértékben sem tudta megakadályozni. Az 1910. június 14-i és az 1911. május 29-i törvényekkel a parasztságban a tulajdonlás illúzióját keltették, miközben képtelen volt versenyezni a több száz, vagy több ezer gyeszjatyina területű nagybirtokokkal. Az eredmények a kényszerítő lépések ellenére is igen szerények maradtak. A faluközösségekből kiváló parasztoknak egy tagban kihasított földek az 1916. évi összeírás szerinti 14,6 millió portából 9,1 százalékot tettek csak ki.

Anfimov rámutat, hogy az 1861. évi jobbágyfelszabadítástól eltérően, a sztolipini reform során az állam, az uralkodó osztály nem nyújtott semmiféle gazdasági támogatást (érdemleges kölcsönt, haladékot; legalább megértést mutatva) az orosz parasztságnak. A Paraszti Földbank 78 rubel 76 kopejkás átlagkölcsönéért nemhogy farmot, de még egy gyeszjatyina földet se lehetett venni. 1907 és 1914 között hihetetlen nyomás nehezedett a falura: a kedvezőtlen hitelfeltételek mellett nőttek a földárak, a bérleti díjak és a közvetett állami adók. Petrov bírált cikkében olyan területeket is kiemelt Sztolipin érdemeként, amelyeken a miniszterelnöknek nem sikerült eredményt felmutatnia (ilyen az elemi oktatásról szóló törvénytervezete), ahol más volt a célja (a zemsztvók bevezetése a nyugati kormányzóságokban, amikor nem a demokrácia, hanem a lengyel földesurakkal szembeni nagyorosz nacionalizmus eszméi vezérelték), és végül Anfimov szerint a tábori és a katonai körzeti bíróságok által kimondott halálos ítéletekről, növekvő számuk miatt hang súllyal kell szólni. Beszédes Petrovnak több megállapítása. Így Anfimov hangsúlyozza a reformok és az erős hatalom összekapcsolását, azt hogy a demokrácia megvalósításáért meg kell békélni a despotikus hatalomgyakorlással is. A szerző végeredményben három területet lát a legfontosabbnak, ahol Petrov nem tisztázott alapvető kérdéseket: a földesurak földbirtoklási monopóliumának érintetlenül hagyása mellett nem lehetett modern parasztgazdaságokat létrehozni, az új tulajdonosokat az állam gyakorlatilag magukra hagyta, és végül általános demokratizálás nélkül az agrárszférában sem mehetett végbe farmer típusú átalakulás.

Úgy véljük, a két írással az orosz történettudomány még nem mondta ki a végső szót Sztolipin reformjairól, sőt hozzátehetjük, hogy az orosz történelem sorsfordító szakaszai a jelen átalakulási folyamataival kapcsolatban újra és újra a viták középpontjába kerülnek. Fontosnak tartjuk annak hangsúlyozását, hogy ez a tény már önmagában is örvendetes. A résztvevőknek, ha a szakmájuk követelményeit magas színvonalon teljesítik, komoly érdemük lehet az orosz történelem újszerű – de nem a mindenkori aktuálpolitikát kiszolgáló – megközelítéseinek kimunkálásában. Kovalcsenko tanulmányát és Anfimov írását mi ide sorolnánk.

I. D. Kovalesenko: Sztolipinszkaja agrarnaja reforma. Mifi i realnoszty. (A sztolipini agrárreform. Mítosz és valóság) Isztorija SzSzSzR. 1991/2. 52–72. o.

A. M. Anfimov: Tyeny Sztolipina nad Rosszijej (Sztolipin árnyéka Oroszország felett) Isztorija SzSzSzR. 199114. 112–121. o. (A folyóirat új neve: Otyecsesztvennaja Isztorija.)

Kurunczi Jenő