II. Károly uralkodásának vége felé az ún. „kizárási válság” nyugtalanította Angliát: szerették volna megvonni Károly fiától, a katolikus Jakabtól a trónöröklés jogát. A Stuart-restauráció e zavaros éveinek eseményeibe Mark Knights egy nagy tömegeket megmozgató beadvány elemzése kapcsán nyújt bepillantást.

A monstre petíciót, amely kb. 18 ezer aláírást tartalmazhatott, 1680. január 13-án adták át a királynak. Napjainkra a megrongálódott beadvány első 23 lapja hiányzik, s a meglévő 167 íven 15 734 aláírás található. A szerző a 300 éves dokumentumtól a következő kérdésekre várt választ: milyen vallásúak, politikai meggyőződésűek és foglalkozásúak voltak a peticionisták; mely társadalmi rétegek, csoportok voltak elégedetlenek a kormányzással, és hogyan hatott a közvélemény nyomása az uralkodó politikájára.

Az 1661-ben kibocsátott törvény, amely megtiltotta az „izgató petíciózást”, hatásosan megakadályozta, hogy a restauráció után újra alkalmazzák az 1640-es évek ezen eszközét. Eltekintve egy sikertelen aláírásgyűjtési akció tói, amelyet 1676-ban kezdeményeztek a gavallér parlament feloszlatása érdekében, a tömegek nem folyamodtak ehhez a módszerhez 1679 januárjáig, amikor az uralkodó elnapolta a parlament üléseit. 1679 januárjában, májusában és júniusában viszont megindult az aláírásgyűjtés azért, hogy Károly engedélyezze a parlament összejöveteleit. Ezeknél a próbálkozásoknál azonban jelentősebb volt az a beadvány, amellyel 1679–80 telén akartak nyomást gyakorolni a királyra, ismét a parlamenti ülések érdekében. 1679 novemberében egy összeesküvést lepleztek le, ennek során egy katolikus csoport bizonyítékokat próbált gyártani presbiteriánus cselszövésről, s ez újból felszította a pápaellenes hisztériát, amely egy évvel korábban Titus Gates leleplezése kapcsán kapott lángra. Novemberben nagy tömegek részvételével pápaégető menetek vonultak London utcáin. Hamarosan azt követelték, hogy üljön össze a parlament, s vizsgálja ki az újabb összeesküvést. Az államtanács is parlamenti ülést követelt, majd egyes tagjai bojkottálták a tanácskozásokat. A király egyre jobban elszigetelődött. Az elégedetlenkedők, kihasználva a helyzetet, Londonban széleskörű aláírásgyűjtésbe kezdtek.

Egy 1740-ből származó leírásból tudjuk, hogyan készült a petíció: az agitátorok „odamentek minden szabad választóhoz, és tényleg mindenkihez, aki útjukba került, kérve a kézírását a kérvényre...” Az összegyűjtött aláírásokat ezután bizonyos társaságok helyiségeibe, vagy klubokba vitték, ott a kézírással és kézjeggyel teli tekercseket az egy megyéből valókat együvé – összeragasztották. A londoni petíció így hosszú pergamenszalagot képezett, a fennmaradt példány maga is 52 yard (kb. 47 m) hosszúságú. Persze, csak férfiakkal íratták alá. Felmerül a kérdés, vajon alkalmaztak-e az agitátorok megfélemlítést, kényszert, avagy hamisítottak-e aláírásokat. A szerző úgy véli, nem.

A petíciót „a London városbeli és -környéki lakosság” a királynak címezte. Szövege szerint, mivel már volt, és még most is tart „a kárhozatos és ördögi pápista összeesküvés, melyet őfelsége legszentebb személye, a protestáns vallás, és őfelsége jól szervezett kormánya ellen szőnek, mi, Felségednek legalázatosabb, kötelességtudó és engedelmes alattvalói... a legalázatosabban és legkomolyabban kérjük, hogy a Parlament, melyet legközelebb január 26-ig elhalasztottak, ülésezhessen akkor, s tárgyalja a törvénysértők ügyét, és orvosolja minden más igen fontos sérelmeinket, melyek másként nem nyernek orvoslást. És az Ön kérelmezői mindörökké imádkozni fognak Felséged hosszú és sikeres uralkodásáért.”

A petíció szövege világosan mutatja, hogy a döntő kérdés a parlament ülésezése, illetve az a királyi prerogatíva volt, amely az uralkodó kezébe tette le a parlament összehívásának és feloszlatásának jogát. A folyamodványban – bár kimondatlanul – benne van, hogy a királynak meg kellene hajolnia a közvélemény nyomása el6tt, továbbá az, hogy a parlament az egyetlen fórum, ahol orvosolhatják a nép sérelmeit. Egyúttal annak tagadása is kifejeződik benne, hogy megbíznak a király szándékaiban. Károly – igen dühösen – úgy is értelmezte a petíciót, mint támadást szuverén hatalma ellen. Figyelemre méltó, mit várnak a folyamodók: a törvénysértők ügyének tárgyalását (utalás Danbyre, és az öt katolikus főrendre, akiket az összeesküvésben való részvétellel vádoltak), és a legfontosabb sérelmek orvoslását kérik, nem pedig a kizárási törvény meghozatalát! Fontos felfigyelni a kérelem visszafogott hangjára is; a szerző úgy véli, azért a mérsékelt hangú fogalmazás, hogy minél több ember aláírását elnyerhessék az ügyhöz.

Alig hogy megkezdődött az aláírásgyűjtő akció, Károly kiáltványban tiltotta meg az „izgató petíciózást”, majd összehívta London polgármesterét és vezetőit, és felszólította őket, intézkedjenek a beadvány támogatóival szemben. Az aláírásgyűjtés egy rövid időre ki is szorult a külvárosokba, hogy hamarosan újult erővel folytatódjék, sőt, egyre inkább a radikálisok kezébe kerüljön. Ők megkérdőjelezték a tiltó kiáltvány érvényességét. Nem riasztotta vissza őket még a királyi csapatok összevonása sem. Károly habozását az magyarázza, hogy az éppen akkor alakuló francia–holland szövetség ellenében szüksége volt a parlamenti tagok támogatására. Végül 1680. január 13-án a Sir Gilbert Gerard vezette 9 tagú küldöttség a király elé terjesztette az óriáspetíciót.

A beadványt jelentős számban írták alá nonkomformisták (a megvizsgált 2500 személyből 736 fő), ezek között vannak independensek, presbiteriánusok, baptisták és quakerek. A nonkonformisták aláírásai keverednek az anglikánokéival, vagyis erős pápaellenes protestáns tudat kötötte össze az embereket. Ugyanakkor Károlynak ez az ellenzéke nem volt egységes.

A peticionisták kocsmákban, kávéházakban gyűltek össze; nem csoda, hogy sok klub tagját az aláírók között találjuk, így pl. a Zöld Szalag Klub tagjait, a rozsházi összeesküvőket, a Monmouth-pártiakat. Megtalálhatók a beadványon olyan kiemelkedő elméleti politikusok aláírásai is, mint John Locke és Algernon Sidney. A király sokakat kivégeztetett közülük, és sokan kerültek bíróság elé. A bíróságok viszont nem üldözték igazán eréllyel a peticionistákat, hiszen többségükben maguk is parlamenti ülést követeltek.

Az aláírók társadalmi, gazdasági hovatartozásának elemzése szintén tanulságos. Többségük a társadalom alsó rétegeiből jött; az aláíróknak csupán 5 százaléka nem tudott írni. Ez azt mutatja, hogy a petíció támogatói főleg képzett munkásokból álltak. Sok volt a kézműves közöttük, ez a céhek névsoraival való azonosításból, vagy magából a beadványból derül ki, mert sokan odaírták a nevük mellé a foglalkozásukat is. Azt is tudni lehet, hogy a peticionisták között sok a gazdag iparos, kereskedő. A legtöbben a textiliparban foglalkoztatottakból írtak alá. A gyertya- és ólomöntőknél valószínűleg üzleti érdekeltségről is volt szó, hiszen a parlament nagy fogyasztójuk volt.

Ami a petíció földrajzi hatókörét illeti, eleinte a Cityben gyűjtöttek aláírásokat, majd a külvárosokba szorultak, végül ismét London belvárosa lett a támogatók fő területe. Egy újságíró feljegyezte, hogy London, Westminster és Southwark adta a legtöbb aláírót.

További kérdés, hogy milyen hatást gyakorolt a londoni közvélemény eme kifejeződése a királyra, és volt-e példaadó hatása az akciónak a későbbiekben. A peticionisták elbuktak. A király 1680. január 26-án 300 parlamenti képviselő jelenlétében elhalasztotta a testület ülését áprilisra. A kudarc egyik oka a kérelmezők magatartása volt, hiszen úgy viselkedtek, hogy pártalakítási szándékkal vádolhatták őket; ugyanakkor, a kampány idején tervek készültek egy protestáns társaság létrehozására. A petíció megosztotta a társadalmat, mozgósította a londoni radikális csoportokat, s ennek az volt a következménye, hogy a józan gondolkodású emberek rájöttek, a protestáns vallást ürügyül lehet felhasználni a kormány megváltoztatására, a politikába való beleszólásra. Emellett sokan attól tartottak, a petíciózás polgárháborúhoz vezet. Bár a mozgalom nem váltotta ki a petícióellenes tábor szervezkedését, 1680 nyarán további petíciók születtek, vagyis felerősödött az a törekvés, hogy ezentúl kifejeződjék a nemzet akarata.

Mark Knights: London's „Monster” Petition of 1680. (A 1680-as londoni „óriás” petíció) The Historicai Journal, 36. évf., 1. szám, 1993. március. 39–67. p.

Fodor Mihályné