Klió 1993/2.

2. évfolyam

KORA ÚJKOR

Udvari erkölcsök és szokások

Mint ismeretes, XIV. Lajos udvarát egyrészről a rangok és az ezeknek megfelelő etikettszabályok komplex rendszere irányította, mely a mindennapi öltözéktől kezdve a legkisebb gesztusokon át megszabta az udvarban élők mindennapjait. Báró Louis Nicolas de Breteuil, tisztsége révén, egyike lehetett e rendszer irányítóinak.

Hasonlóan Saint-Simon herceghez, De Breteuil is – a munkája révén – feljegyzéseket készített az udvari élet kiemelkedő eseményeiről, mindennapjairól. Első kézből származó információinak egy részét „De Breteuil báró visszaemlékezései” címmel nemrég publikálták Franciaországban (Les Mémoires du baron de Breteuil. Paris, Francois Bourin, 1992.) Erről adott néhány oldalas ismertetést a L'Histoire 1993/165. számában Joel Cornette egyetemi előadó tanár.

Louis Nicolas de Tonnelier de Breteuil (1648–1728) hetedik és egyben utolsó fia volt egy languedoc-i intendánsnak. 1699 januárjában 120 ezer livres-ért megvásárolta a követeket és külföldi hercegeket bemutató „protokollfőnöki” tisztséget, mely posztot még III. Henrik állított fel 1585-ben. A tisztség megosztott volt: az első felében a báró, a második felében Sainctot gyakorolta.

A ceremóniák során XIV. Lajos igyekezett éreztetni mind az udvari, mind a külföldi hatalmak képviselőivel, hogy alárendelt helyzetben vannak. Mindenki tudta, hogy a szertartások legkisebb részleteiben is a kegy, a státusz, a tekintély nyilvánult meg. Így például az sem volt mindegy, hogy a nyilvános audienciákon az ajtónállók a szárnyas ajtók egyik vagy mindkét szárnyát nyitották-e ki. Ez függhetett a fogadott vendég rangjától, de azt is jelezhette, hogy a képviselt állam és Franciaország között milyen külpolitikai kapcsolat állt fenn. Így történhetett meg 1701-ben, még a spanyol örökösödési háború kitörése előtt, hogy 1. Lipót követe előtt az ajtók egyik szárnyát nyitották csak ki.

Ugyancsak a király kegyét, illetve a két ország helyzetét jelezhették az udvari őrséggel. A király francia, illetve svájci őrsége azon az útvonalon állt sorfalat, amelyen a nagykövetek végighaladtak. Számuk és megjelenésük, hogy például felfegyverezve vagy anélkül, illetve kibontott, vagy összehajtott zászlókkal jelentek-e meg, mind jellemezhették az illető ország és Franciaország viszonyát. Amikor 1699-ben XIV. Lajos Marokkó nagykövetét fogadta, a teljes francia és svájci testőrséget a palota első udvarában sorakoztatták fel, hogy a nagyköveteknek megmutassák, hogy a király milyen hatalmas és csodálatos őrséggel bír. Az uralkodó a nagykövetet a nagylakosztály királyi szobájában fogadta, elrendelve De Breteuilnek, mondja meg a marokkói uralkodó megbízottjának, „a szőnyeg alsó szélén álljon meg, szemben a királyi emelvény feljáratával”. A király Bin Aycha fogadásakor csak megemelte egy pillanatra, majd rögtön vissza is helyezte kalapját.

Nagyobb tiszteletet élvezett az 1704-ben San Salva dor márki néven inkognitóban Franciaországban tartózkodó mantovai herceg. XIV. Lajos magánaudienciát biztosított számára, ahol a herceg a hosszú ideig tartó eszmecsere kitüntetett figyelmében részesülhetett. Az uralkodó nem véletlenül viseltetett különös figyelemmel személye iránt: katonai támogatást remélt tőle a spanyol örökösödési háborúban.

Az udvar hétköznapibb rendjében más etikett szabályokra irányult a figyelem. Az udvariak számára nem volt mindegy, hogy hányszor hajoltak meg, mikor álltak fet hány lépést tettek előre, fedetlen fővel vagy kalapban jelentek-e meg. A városok küldöttei csak letérdelve intézhették tisztelgő beszédjüket a királyhoz. Különösen fontos volt a leülés mikéntje és sorrendje. Nem mindenki nyerhette el a székjogot (karos vagy anélküli), illetve a zsámoly jogot. A királyi vacsoránál pedig csak a hercegnők foglalhattak helyet.

A társasági körökben a nők és a férfiak rangjuknak megfelelően mozoghattak. A hölgyek bemutatása – míg a királynő élt – a királynői lakosztályban történt. Itt kapták meg a hercegnők a zsámoly jogot. 1683-ban, Mária Terézia halála után az etikett megváltozott: a bemutatás a királynál történt, de csak a nap meghatározott óráiban és a hercegnők a királyi vacsoránál kapták meg először a megtisztelő zsámoly jogot.

Egy arisztokrata hölgy vagy a külföldi hercegnők számára leginkább megszerzendő, igen szűkmarkúan osztogatott kegy: a királyi csók és az uralkodóval váltott röpke, de mindenki által hallott beszélgetés volt. Ezekért a kegyekért folyamatos versengés folyt az udvari emberek és a külföldi vendégek körében is. La Bruyére szerint még azért a legkisebb kegyért is, hogy az uralkodó ki felé fordította tekintetét.

A Versailles-i udvar az államok közötti hierarchia mikrokozmosza volt, hiszen az itt tartózkodó nagykövetek azért is versengtek, hogy a fogadások során melyik követ előzheti meg a másikat. Így például Lengyelország királyának követeit az öröklött monarchiák követei rendszerint megelőzték. Tehették ezt azzal az indoklással, hogy Lengyelország királya csak választott uralkodó volt. De a hercegek követeinek is maguk elé kellett engedniük a koronás fők küldötteit. S mivel a hercegek többsége egymással is rivalizált, De Breteuilnek nem egyszer kellett az ölre menő nagyköveteket szétválasztania. Az sem volt ritka, hogy a fegyverhordozók és a kocsisok uraik vitás kérdéseit a Versailles-i hátsó udvarokban intézték el.

Rivalizálás folyt a protestáns és a katolikus hatalmak képviselői között is. Az etikettnek azt a szabályát, hogy a pápai nuncius rangjánál fogva megelőzheti az összes többi követet, a protestáns hatalmak képviselői nem tartották magukra nézve kötelezőnek, mert a pápai államot másodlagos hatalomnak tekintették. Így igen bonyolult volt az egyes audienciák megszervezése. Egy nagykövet fogadási ceremóniájának megbeszélése nem egyszer több héten keresztül folyt. De hogy De Breteuil biztos lehessen a dolgában és minden diplomáciai bonyodalmat elkerüljön, több fogadást készített elő: egyet a protestáns hatalmak küldötteinek és egyet a katolikus nagyköveteknek.

Néhány diplomáciai fogadást különlegessége miatt is kiemelt De Breteuil, így történt ez a perzsa küldött érkezésekor is. Mehemet Reza Beg megérkezése kuriózum volt a párizsiak és az udvari emberek számára is. Charentonba, ahol a nagykövet kevés időt töltött, naponta több mint negyven, kíváncsiskodókkal teli hintó érkezett. A követ Versaillesba egy lovon vagy hintóban – de csakis egyedül – kívánt megérkezni, mivel törvénye szerint a keresztények érintése és közelsége tilos volt számára. 1715. február 19-én került sor Reza Beg ünnepélyes fogadására Versailles-ban. A ceremónia a Tükörteremben zajlott le. A terem hosszán emelvényeket helyeztek el a díszes hölgyek és hercegnők számára. A nagykövet – kit ünnepi ruhába öltözött svájci testőrség vezetett fel – kimért lépésekben vonult végig a 73 méter hosszú termen, míg a királyi trónushoz elért. XIV. Lajos ez alkalommal koronát és drágakövekkel ékesített ruhát viselt. A trónörökös és a hercegek De Breteuil leírása szerint szintén nagy mennyiségű drágakővel díszített öltözékekben jelentek meg a királyi trónuson. A célt, a nagykövet lenyűgözését elérték.

De Breteuil számára ez volt az utolsó látványos diplomáciai fogadás, amelyet még irányíthatott. XIV. Lajos halála után az akkor 67 éves báró lemondott hivataláról és az általa még 120 ezer livres-ért vásárolt posztját 250 ezer livres értékben adta át utódjának, Magny de Foucaultnak.

De Breteuil, kit La Bruyére is fontos személyiségnek tartott, feljegyzéseivel értékes kordokumentumot hagyott hátra a XIV. Lajos korát kutatók számára. Remélhető, hogy a közeljövőben a teljes életmű mely jelenleg a báró leszármazottai tulajdonában van – megjelenhet.

Joel Cornette: Coutumes et moeurs de la Cour (Udvari erkölcsök és szokások) L'Histoire N^o165 avri11993. 87–92. p.

Kisérdi Viktória