Klió 1993/2.

2. évfolyam

KORA ÚJKOR

A reformáció első évszázada

Gerald Strauss és más kutatók a 70-es években megállapították, hogy a reformáció mozgalma a kezdeti sikerek után csalódást és kudarcot hozott; ha mégis sikeres volt, akkor is jobbára csak a városi lakosságot hódította meg. Strauss gazdag bizonyíték-anyaggal támasztotta alá megállapítását: teológusok írásaival, a protestáns egyházak lelkipásztori jelentéseivel, mindenekelőtt a vizitációs jelentésekkel, melyeket e célra létrehozott bizottságok gondosan előkészített kérdőívek segítségével készítettek. (Ez a fajta vizitáció, amely a laikus gyülekezet egészének hitét és vallási gyakorlatát mérte fel, egészen új jelenség volt a XVI. században.) Az első protestáns vizitáció 1527–28-ban folyt le, és döbbenetes eredményt hozott. Maga Luther is részt vett benne, és elkeseredetten írt a papok és a lakosság tudatlanságáról. A nép semmit sem tud a keresztény hittételekről, nem ismeri a Miatyánkot, a Hiszekegyet és a Tízparancsolatot. Nemcsak a szász választófejedelemségben volt jellemző ez, hanem szerte Németországban, továbbá a Holland Köztársaságban, Angliában, Skóciában és Írországban. 100 évvel a reformáció kibontakozása után is.

A fenti állítást sokan vitatták. Arra hivatkoztak, hogy a katolikusok éppen az ellenkezőjéről voltak meggyőződve; Loyolai Ignác például erőteljes intézkedéseket követelt a diadalmas protestantizmus feltartóztatása érdekében.

Mi az oka vajon, hogy a protestáns vallás sikere nem tükröződik a vizitációs jegyzőkönyvekben? G. Parker, az illinois-i egyetem tanára háromféle magyarázatot kínál a kérdésre: 1. az ellenőrök ellenőrző körútjuk során kihagyták a városokat, ahol minden rendben volt; 2. a vizitátorok részben azt akarták bizonyítani, hogy a munkájukra szükség van, részben pedig azt, hogy az illető egyházközségnek van szüksége állami támogatásra; 3. végül pedig a vizitációs jelentések egy része valóban sikerekről számolt be: a hitbuzgó lakosság megfelelően ismeri a katekizmust, részt vesz az istentiszteleteken, rendszeresen úrvacsorában részesül. Ilyen értelmű jelentések érkeztek Strasbourg környékéről 1555–1580 között, Angliából számos területről. Williams Laud érsek évi beszámolói Canterbury tartományról az 1630-as évekből szintén igen optimisták.

A protestantizmus a Luther fellépését követő évszázadban nem hódított diadalmenetben. Mielőtt a szerző számba venné a kezdeti kudarc okait, utal egy modern párhuzamra: a szocialista ember kinevelésének kísérletére, amely 1990 táján sokkal inkább kudarcnak minősíthető, mint sikernek.

Mi történt a reformáció első évszázadában? A protestáns hittételek nem voltak maguktól értetődőek. Az olyan fogalmak, mint Szentháromság, inkarnáció, feltámadás, Újszövetség, magyarázatot igényeltek. A Biblia ismeretéhez viszont írni-olvasni kellett tudni. Az első vallásújítók maximálisan kihasználták a nyomtatás adta lehetőségeket: lefordították a nép nyelvére a Bibliát és a katekizmust, és óriási mennyiségben közreadták. Luther német nyelvű Új Testamentuma 253 kiadásban jelent meg csupán 1522–1546 között; Német Bibliája félmillió példányban látott napvilágot 1534 és 1574 között. Angliában több mint 600 féle kérdés-felelet katekizmust adtak ki 200 év alatt. A vallási vitairatok száma szintén tekintélyes volt; Luther maga 1351-et közölt, és minden kiadványát számba véve, a példányok száma 3 millió 100 ezer volt – nem kis teljesítmény egyetlen embertől.

Kérdés, vajon hány ember tudott olvasni a kora újkori Európában? Egyes becslések szerint a városlakók 40 százaléka, a vidékiek 5 százaléka tudott olvasni, a nők szinte teljesen analfabéták voltak. Bibliát, katekizmust és az imákat nagyon sokan „kívülről”, hallás után tudták. Mindenesetre égető szükség volt nagyszámú, művelt papra. Ám éppen ebben nagy hiány mutatkozott, mert a reformáció kibontakozását követő évtizedekben szinte szünetelt a papszentelés. Ennek okait Parker professzor a következőkben látja: a protestáns papok nem élvezhettek bizonyos előnyöket (adómentesség, külön egyházi bíróság). A papoktól igen alapos teológiai tudást, szakmai odaadást, és szónoki képességeket követeltek. A képzett teológusok eleinte inkább elméleti szakemberek voltak, nem pedig kis falvakba kirajzó szerény katekizmus-magyarázók. Mindez hátráltatta a reformáció gyors elterjedését.

Nem szolgálta a reformáció ügyét az sem, hogy számos területen ismételten váltogatták a vallást; például a rajnai palotagrófságban 1546 és 1583 között négyszer váltottak az ott lakók lutheránusokból kálvinistákká és vissza. Súlyos károkat okozott a reformált vallásnak a németalföldi felkelés és háború is; a küzdő felek első számú célpontjai általában a papok voltak.

A szerző a protestantizmus terjedését akadályozó tényezők eddigi csoportját a „kereslet” oldalához sorolta, ezután áttér a „kínálati” oldalra. A reformáció terjesztését a kora újkori Európa rendkívüli nyelvi sokfélesége is akadályozta. 1789-ben Grégoire abbé megállapította, hogy „sehol a földön nincs olyan hely, ahol egy nemzet általánosan egy nemzeti nyelvet használna”. Alsó-Bretagne-ban vagy túl a Loire-on már nem értik meg a papot, ha franciául beszél. De ugyanez a nyelvi széttagoltság volt jellemző Hollandiában, vagy Britannia kelta szegélyein, ahol a népesség jó része egyáltalán nem értett angolul.

Nehezítette a hittérítők munkáját, hogy csak eleinte alkalmazhatták a Biblia magyarázatánál a fafaragásokat, metszeteket, később a megerősödő protestáns egyházak száműzték templomaikból a szobrokat, képeket, és károsnak ítélték a színpadi játékokat. A protestáns egyházak vezetői egyedül a szó eszközével akarták terjeszteni vallásukat. Az addig szimbólumokra és allegóriákra, ceremóniákra és formális gesztusokra támaszkodó vallás helyett egyszerű, és közvetlen vallást kínálnak; a látási észlelés helyett a hallásit, a szertartás helyett a szövegmagyarázatot, a misztikus helyett a köznapit. (A szerző szerint csupán a szóra támaszkodni nem egyszerűsítést, hanem inkább bonyolítást jelentett.) Hozzájárult a kezdeti eredmények után bekövetkező sikertelenséghez az is, hogy meg sem próbálták azonosítni a protestantizmust a helyi értékekkel és gyakorlattal, ehelyett mindent megtiltottak, eltöröltek, ami nem az írásban gyökerezett. Így nehéz volt megnyerni és megtartani a népet a reformáció oldalán.

Az eddigi érvelés közvetett megerősítést nyer a katolikus egyház tapasztalatai révén: amikor főleg csak szóval és írott anyaggal dolgoztak, ugyanazok a gondok merültek fel náluk is, mint a protestánsoknál: a nép tudatlanságba merült, a papság pedig bűnbe. A helyzet azonban hamarosan drámaian megváltozott. A tridenti zsinat 1562–63. évi ülésén hozott lelkipásztori reformok kimondták, hogy papi szemináriumot kell felállítani minden egyházmegyében, vasárnapi iskolát minden egyházközségben.

A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy az intézkedéseket igen gyorsan tettek követték. A katolikus papság létszáma, tudásának színvonala gyorsan emelkedett. Bevezették a rendszeres vizitációt a katolikus papok körében is. E vizitációk – ellentétben a protestánsokéival – igen jó eredményekről tanúskodnak: szorgalmas, tájékozott papok szolgálták a mind társadalmi, mind pedig a hitbeli dolgok szempontjából megfelelő világi népességet. Megszűnt a papok körében az ágyasok tartása, a törvénytelen gyerek, s a vallási eltévelyedés. A világi fiatalság számára iskolákat nyitottak, hogy megtanulhassák az elemi vallási ismereteket.

A katolikus egyház sikerének okait a szerző három tényezőben jelöli meg. Megőrizték a hagyományos vallási szokásokat, melyeket a protestánsok bálványimádásnak minősítettek: az ereklyék tiszteletét, az ördögűzést, körmenetet, zarándoklatot. Minden eszközt igénybe vettek: festmények, metszetek, drámák, énekek, katekizmus, iskola, prédikáció, vizitációk. (A középkori misztériumjátékokat, melyeket protestáns földön száműztek, a katolikusok vallásdrámákkal cserélték fel, és csupán a német nyelvű területeken lakók számára több mint 7500 drámát írtak a jezsuiták 1553 és 1773 között.)

A katolikus egyház leegyszerűsítette a prédikációk szövegét. (Lásd a lyoni érsekség ilyen értelmű utasítását 1578-ból, vagy Fleury abbé A mesterek és szolgák vallási kötelességei című írását 1688-ból!) Különösen messzire ment a lengyel katolikus egyház: nemcsak arról biztosította a nemességet, hogy üdvözül, hanem arról is, hogy a Paradicsomban beszélik a lengyelt, és hogy a nemességet ott is különleges helyzet illeti meg. Mindemellett a katolikus egyház „sikere” sokszor az erőszaknak, a kötelező vallásgyakorlatnak, a parancsoknak s a tiltásoknak volt „köszönhető”.

Egyetlen nagy protestáns állam volt, amelyben a lutheri vallás 1700 tájára teljes diadalt aratott: Svédország. Az 1620-as évekig itt is meg-megtört a fejlődés vonala, ám ezután gyökeres javulás volt tapasztalható, s a század végére a mintegy 2500 egyházközségben mindenütt két-két jól képzett pap dolgozott. Az egyik papként szolgált, a másik az iskolában tanított. Ezenkívül minden családfő köteles volt megtanítani gyermekeinek a katekizmust. Az iskolai vizsga-jegyzőkönyvek tanúsága szerint a XVII. század végén Svédországban a népesség 90 százaléka tudott olvasni. Éppen ezért megtehették, hogy csak annak adtak engedélyt házasságkötésre, aki el tudott olvasni a Bibliából egy szakaszt. (A szerző kaján megjegyzése: ha másutt ugyanezt a mércét állították volna fel, akkor ott vagy kihalt volna a népesség, vagy országos méretűvé vált volna a vétkezés.) Mi magyarázza a svéd protestáns egyház eredményeit? Az ország területén nem voltak háborúk, azonosak voltak az egyház és az állam céljai, és végül, nem volt a protestáns egyházon belül nézeteltérés, vita.

Ezzel szemben Németországban a lutheránusok hamarosan filippistákra és gnezió-lutheránusokra szakadtak, Németalföldön a kálvinista gomaristák a szintén kálvinista remonstransokkal álltak szemben, Skóciában az episzkopálisok a presbiteriánusokkal álltak haragban, Angliában a puritánok az arminiánusokka1. Mindez általában nem tett jót a kereszténységnek, és különösen nem a protestantizmusnak. Az 1500-as években sok a panasz, hogy az emberek már semmiben sem hisznek, meg vannak zavarodva.

A XVII. század közepére Európának már igen nagy részén meggyökerezett a megreformált vallás; Anglia, Skócia szinte teljes lakossága, Észak-Németország, Skandinávia, továbbá Svájc, Magyarország, Erdély, a Holland Köztársaság és Franciaország népének több-kevesebb része protestánssá vált, már nem volt katolikus. 1650 táján azonban még sok tennivaló volt az igazi sikerekig. A reformáció, létezésének első évszázada vége felé még az volt, ami az indulásnál: csupán „városi jelenség”.

Geoffrey Parker: Success and Failure during the First Century ofthe Reformation. (Siker és kudarc a reformáció első századában) Past and Present, 136. szám, 1992. augusztus, 43–82. p.

Fodor Mihályné