Klió 1993/2.

2. évfolyam

KÖZÉPKOR

Uzsorakamat és gazdaság a középkorban

„Qui facit usuram vadit ad infernum, qui non facit vergit ad inopiam” (Aki uzsorával foglalkozik, pokolra kerül, aki semmilyen uzsorát sem űz, szegénységre jut.) – ezzel a cinikus megjegyzéssel jellemezte az 1387-ben vagy 1388-ben Ferrarában elhunyt Benvenuto de Rambaldis da Imola, Petrarca, Boccaccio és Salutatis barátja korának az uzsorával kapcsolatos problémáját az Isteni Színjátékhoz írott kommentárjaiban: Dante művében, a Pokol 7. körében szenvednek az uzsorával foglalkozó bűnösök, akiket családi címerük leírása alapján Benvenuto azonosítani is tudott: Firenzéből a Gianfigliazzi és Ubriachi családok képviselőjét, Giovanni Buiamontét, Padovábál pedig Reginaido Scrovegni és Vitaliano del Dente nevét említi. A firenzei Gianfigliazzi és Ubriachi családok uzsorahitelekkel és bankügyletekkel alapozták meg gazdagságukat a XIII. században, s magas városi méltóságokat töltöttek be. A padovai Reginaldo Scrovegni is uzsorakölcsönök révén alapozta meg a család vagyonát, Vitalino del Dente 1307-ben Padova podestája lett.

Gilamen két, egymásnak ellentmondá tényt tart figyelemre méltónak. 1. Dante nem kis pénzkölcsönzőket ábrázolt, hanem vagyonos kereskedőket, tekintélyes családok tagjait, akiket a Pokol 7. körében helyezett el, tehát nem is a Purgatóriumban, ahol lehetőségük nyílott volna a megtisztulásra. 2. Nem sokkal az Isteni Színjáték megszületése után ennek kommentálója, Benvenuto da Imola csak egy cinikus megjegyzéssel intézte el az uzsora problematikáját.

Gilomen e kettősségből kiindulva az uzsora középkori elméletének és gyakorlatának ellentmondását vizsgálja, azt, hogy az uzsora egyházi tilalma ellenére többé-kevésbé mégis legitim módon működtek a zsidó vagy a lombard hitelezők, pénzkölcsönzők.

A középkori uzsora-tan egyrészt a bibliai hagyományon nyugodott, a természetbeni és pénzhitel utáni kamat elutasításán, melyet a rászorultság kizsákmányolása ként értelmeztek, másrészt azon az antik természetjogi szemléleten, amely visszautasította a pénzkamatot. A korai keresztény szerzők mindezekből a kamatszedés teljes tilalmát olvasták ki, s mindazt az összeget, amit a kikölcsönzött pénzmennyiségen felül fizettek vissza, uzsoraként értelmezték. Szent Ambrosius például ezt mondta: „… quodcumque sorti accidit, usura est...” (Bárhol hoz hasznot a tőke, az uzsora). Mivel a középkorban a pénztőke sokféle formában is előfordulhatott (pl. census, reditus stb.), az egyházi uzsorakamat tilalma lényegében csak a pénz kölcsönre (lat. mutuum) vonatkozott. Több-kevesebb rendszerességgel ez ellen az egyházi és világi hatalom egyaránt fellépett, hiszen egy agrárjellegű gazdaságban a kamatozó hitel csak a szükséghelyzetek áthidalását, azaz elsősorban a közvetlen fogyasztást szolgálta. 325-ben a niceai zsinat megtiltotta a klerikusoknak a kamatszedést, majd I. Leo pápa ezt a tilalmat kiterjesztette a laikusokra is. Nagy Károly révén az uzsora tilalma a VIII. században bekerült a világi jogba is. A Karoling uzsoratörvény a katonáskodási kötelezettségű szabad paraszti réteg védelmét szolgálta.

A korábbi szemlélet szerint az egyházi uzsoratilalom miatt a középkorban hitelezéssel és kamatszedéssel csak a zsidók foglalkoztak, akikre nem vonatkoztak az egyházi tilalmak. A virágzó középkorban azonban már biztos, hogy szó sem volt a zsidók monopolhelyzetéről, igen jelentőssé vált az itáliai, ún. lombard pénzemberek szerepe. A zsidóknak az uzsora kérdésében elfoglalt kívülálló helyzete minden esetre a XIII. századi forrásokban még egyértelmű en tükröződik. Így például II. Frigyes császár Melfiben kiadott 1231. évi konstitúciójában elrendelte, hogy a zsidókat ki kell vonni az uzsora tilalma alól, mivel ők nem keresztények. Az egyház azonban a zsidók által űzött kamatszedést is rossz néven vette. III. Ince pápa idején erős fellépés történt a zsidó uzsora ellen, sőt exkommunikációval sújtották mindazon keresztényeket is, akik zsidókkal érintkeztek, vagy uzsorakamattal adtak kölcsönt a keresztes hadjáratba indulóknak. (Így történt Magyarországon is 1232–1233-ban, l. a beregi egyezményt!) Az 1209. évi avignoni zsinat engedélyezte, hogy a keresztények még akkor is megszakíthatták kapcsolatukat a zsidókkal, ha azoktól kölcsönt vettek fel. A világi törvények nem egy esetben szintén megtiltották a zsidóknak a kamatszedést, mint például Franciaországban 1154-ben VII. Lajos, 1223-ban VIII. Lajos, vagy 1230-ban IX. Lajos.

A középkorban viszonylag gyakori jelenség volt, hogy a világi hatalom kiűzte országából az uzsorásokat, lefoglalta javaikat. Figyelemre méltó, hogy azonos módon ítélték meg a zsidó és a lombard (keresztény) uzsorásokat. De mindennek az ellenkezője sem volt ritkaság. Már a XII. században találkozunk olyan privilégiumokkal, amelyek megengedték a kamatszedést. Így például I. Frigyes császár abban a kiváltságban részesítette Henrik osztrák herceget, hogy birtokain zaklatás nélkül hitelügyletekkel és kamatszedéssel foglalkozó zsidó és egyéb pénzemberek tevékenykedhessenek. 1181-ben Fülöp Ágost francia király Chateauneuf lakóit (Tours mellett) abban a kiváltságban részesítette, hogy kamatszedés vádjával senki se merészelje őket perbe fogni. 1204-ben Fülöp Ágost megerősítette Verneuil-en-Normandie lakosait, hogy halála után sem érheti őket semmi retorzió uzsoraügyleteik miatt. Az ilyen vagy ehhez hasonló kiváltságok engedélyezése a XIII. században lényegében gyakorlattá vált. Ennek fő oka fiskális indíttatású volt. Minderre természetesen az egyház is reagált. 1274-ben a II. lyoni zsinat minden keresztény uralkodónak megtiltotta, hogy pártfogolja az uzsorásokat, s előírta, hogy 3 hónapon belül űzzék el őket országaikból. Ennek hatására III. Fülöp francia király az idegen uzsorásokat, elsősorban a lombardokat, kiutasította Franciaországból. Az 1311–12. évi velencei zsinaton a kamatszedést már eretnekségnek minősítették. Ez minden bizonnyal összefüggött azzal, hogy Franciaországban még folyamatban volt a templomosok pere, akik a középkori Európában igen jelentős pénzügyletekkel foglalkoztak.

Azonban az egyház magatartása nem volt következetes. A XV. században például a mantovai herceg úgy engedélyezte birtokain a zsidók kamatszedését, hogy ehhez pápai diszpenziót szerzett.

Összességében a középkori kamatszedés többé-kevésbé legitim volta csak kivételes privilégiumokon nyugodott, de mindig fennállt annak a veszélye, hogy az uzsorást bíróság elé idézik, ezért a kamatszedők igyekeztek elleplezni a tényleges kamatot. Ennek igen sokféle formája alakult ki. Az uzsorakamat elleplezésének legkedveltebb formája az ún. késedelmi kártalanítás volt, azaz a kölcsön után szó sem volt kamatról, csak a visszafizetés későbbi ideje miatt egyfajta kártalanítási összegről. Előfordulhatott az is, hogy a kamat gyakran mint ajándék jelent meg.

A középkorban a felvett hiteleket, a kölcsönt többnyire fogyasztásra vagy fényűzésre fordították, így a visszafizetéskor az adós gyakran igen szorult helyzetbe került. Nagy normandiai vazallusai javára már Földnélküli János angol király is beavatkozott a hitelező-adós viszonyba, III. Ince pápa szintén szemmel tartotta az eladósodás mértékét. Nála a fő motívum az volt, hogy az adósságba keveredett nemes nem tudott részt venni a keresztes hadjáratokban. A zsidó hitel már egészen korán igényként jelentkezett az alsóbb társadalmi rétegeknél is, hiszen a francia Rigord-krónikában 1180 körül a parasztok a zsidó uzsoráról panaszkodtak. Szent Lajos király tanácsadója az uzsora tilalmát azért ellenezte, mert kölcsönök nélkül a nép nem tudná átvészelni a nehéz időszakokat, s megművelni szántóit. A XIII. század végén például Perpignan környékén a zsidó kölcsönök 65 százaléka a parasztságnak nyújtott hitel volt. Ez az aránya 14. században 80 százalékra növekedett. Montpellier-ben is a XIII. század Végén a parasztság vette igénybe a kölcsönök 70 százalékát. Éppen e kis összegű kölcsönök esetében volt szó szükségből felvett hitelekről. A hitel és a kamat negatív megítélése a szükséghiteleket felvevők körében erősödött fel.

1351-ből fennmaradt egy olyan összeírás, amelyben Sienese Cino di Ugone, egy lombard pénzkölcsönző uzsorából származó bevételei vannak feltüntetve, továbbá az adósok nevei. Meglepő, hogy az örökösök elengedték az adósok tartozásait. A középkorban azonban – különösen a XIV. században – gyakran előfordult, hogy a keresztényi morál erősebbnek bizonyult a pénzszerzés vágyánál. Ez összefüggött a század nagy gazdasági, társadalmi, egyházi és politikai krízisévei, amelynek hatására felvirágzott az uzsorával kapcsolatos vitairodalom, sokszor uzsorásüldözésekre, zsidópogromokra is sor került.

A gyakorlat és a morál ellentéte, egymásmellettisége a korai újkorban továbbra is megmaradt, de ekkor már az anyagi érdekek egyértelműen erősebbnek bizonyultak. A XVI. század a nagy bankházak (Mediciek, Fuggerek, Welserek) felvirágzásának időszaka volt.

Hans-Jörg Gilomen: Wucher und Wirtschaft im Mittelalter (Uzsorakamat és gazdaság a középkortban) Historische Zeitschrift, Bd. 250. Heft 2. April 1990. 265–301. p.

Pósán László