Klió 1993/2.

2. évfolyam

rule

 

ÚJ ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

A mai totalitarizmus

A szerző, az Orosz Tudományos Akadémia tagja, a hétéves peresztrojka tanulságainak összegezésével nyitja cikkét. A peresztrojka vonásai: az uralkodó kommunista pártok rendkívül könnyen megtagadták a kom­munista elveket és programokat; igen gyorsan lecsökkent a „meggyőző­déses” kommunisták száma; a legyőzött kommunista pártok szinte min­denütt elrejtőztek, beépítve legmegbízhatóbb kádereiket az új demokra­tikus struktúrába és üzleti életbe, hogy adandó alkalommal újra maguk­hoz ragadják a hatalmat. A bolsevizmus több országot járt át, és mé­lyebbre hatolt a társadalmakba, mint a fasizmus. Az újbolsevizmus azonban már nem nemzetközi dimenziókban gondolkodik, hanem nem­zeti bolsevizmusban, s ez veszélyesebb, mint az ortodox változat.

A totalitárius rendszerekben az ideológia lehet különböző, a szerve­zési elvek azonban nagyon hasonlók. A cikk írója ezen elveknek ered a nyomába. A totalitárius államok uralkodó apparátusának (bürokráciá­jának) belső szerkezetét vizsgálja általában, a bolsevizmusét pedig konkrétan. Rendszer-közelítéssel és modellezéssel dolgozik.

A bolsevizmus, és minden más totalitárius rendszer ereje különleges „szervezetében” van, amely a maffia és a bürokrácia elemeit egyesítő autonóm, bürokratikus testületben ölt formát. A kettő kombinálásának előnyeit már Lenin felismerte, de „találmányát” a legális és illegális tevékenység ötvözésének elve mögé rejtette. A „demokratikus centra­lizmus” elve tulajdonképpen ezt á1cázta: demokrácia a legális, nyílt és centralizmus az illegális, konspirációs ténykedés számára. Ez az elv, és szervezeti felépítés volt az alapja századunk minden totalitárius rend­szerének, s az egyes totalitarizmusok csupán kisebb nemzeti vagy területi vonásokban különböztek egymástól.

A totalitárius államok bürokratikus rendszerei három fejlődési sza­kaszon mennek át: 1) pártokrácia - a fiatal rendszer belső terjeszkedése, behatolása a társadalomba (egyidejűleg megindul a külső terjeszke­dés is); 2) kommandokrácia, azaz parancsuralmi szakasz - ez az érett totalitarizmus jellemzője, ilyen volt a brezsnyevi korszak. Fontos vonás a kifelé terjeszkedés, amellett, hogy folytatódik a belső expanzió is; 3) gangokrácia, vagyis banda uralom – ez az elkorcsosult totalitarizmus, melyben a belső terjeszkedés már kimerült, és a kifelé irányuló expan­zió lelassult. A totalitárius rendszerek szerkezeti alapja az autonóm, hierarchikusan centralizált szervezet vagy testület. Ezen belül háromrétegű szerkezetet lehet kitapintani éppen úgy, mint a maffia típusú szervezeteknél: a parancsoló elemek (csúcsvezetőség), az apparátus és a végrehajtók. Ez a struktúra önszervező mechanizmus révén újra tudja termelni önmagát. A kommandokrácia ilyen testületeknek a hierarchi­ája. Egyesíti magában a pártbürokrácia stabil konzervativizmusát a maffia dinamizmusával, és konspirációra való hajlandóságával. Az ilyen rendszerek rendkívül stabilak, belülről nem lehet őket megújítani. Csak valami külső változás hatására változtatnak hatalmi elrendezésü­kön. Például a Brezsnyev-korszakban az államhatalom három részleg szilárd egyensúlyára támaszkodott: a párt, az állambiztonság és a hadsereg egyensúlyára. A 70-es évek közepén gyorsan felduzzasztot­ták a KGB-t, ez előbb-utóbb változást vont maga után a hatalmi központban is, ez pedig később az egész rendszert megváltoztatta. Ez a változássorozat torkollt végül a peresztrojkába, melyet ily módon már egy évtizeddel korábban előre lehetett látni.

A totalitárius rendszer legjellemzőbb vonása az, hogy három hierar­chiát olvaszt egybe: a hatalom, a pénz (tulajdon) és a tudás (tudomány) hierarchiáját. Ennek következtében a személyes szféra leszűkül, a civil társadalom pedig nem ellenőrzi többé az államhatalmat.

Az ősi totalitárius államokban, pl. Egyiptomban a bálványként tisztelt fáraó autoritárius uralmát a két, egyidejű, és egymástól viszony­lag független hierarchia – a papoké és a kormányzati funkcionáriusoké – tette lehetővé. Ehhez járult még a katonai hierarchia. Az ókori Kínában a császár hatalma a viszonylag független bürokrácia és hadse­reg, s harmadikként a cenzorok (biztonsági feladatokat ellátók) munká­jára támaszkodott. Később az egész hatalmi rendszert megerősítette a jellegzetes vallásfilozófia. Vagyis a keleti típusú társadalmakban sem a pénz hierarchiája, sem a tudásé nem érvényesülhetett önállóan.

Hogyan működik a jelenkori totalitarizmus? A politikai hatalom alapját három hierarchia különféle kombinációja adja: a politikai párté, a hadseregé és a biztonsági szerveké. Ha ezekből kettő uralja a helyzetet, akkor a fölöttük egyensúlyozó uralkodó körül kialakul a személyi kultusz (pl. Sztálin, Hitler, Mao esetében). A vagyon hierarchiáját egyszerű alávetni: erre való a teljes körű államosítás, vagy kollektivizá­lás. Nehezebb a helyzet a tudás hierarchiájával. Ezt nem is lehet másként alávetni, csak közvetett eszközökkel: az információk, az anya­gi juttatások és a nevelés kézbentartásával. Ezért szigetelik el a totali­tarizmusok államaikat a világtól, fosztják meg tudósaikat a létfenntar­tási eszközöktől, és kényszerítenek rájuk kötelező ideológiákat. Ami az ideológiát illeti, a jelenkori totalitarizmusokéi baljóslatúak, antihumá­nusak (ellentétben a vallással, mely szerint Isten előtt minden ember egyenlő, s az ember szabadon választhat jó és rossz között). Mind­azonáltal a szerző szerint a jelenkori totalitarizmusokban a legfonto­sabb elem nem az ideológia, hanem a szervezet, a szervezeti rendszer. Megállapítható, hogy az uralkodó politikai pártok szervezeti és funkci­onális felépítése, melyet ideológia erősít meg, egyedül álló jelenséggé teszi a jelenkori totalitarizmusokat az emberi történelemben. A múltban egyetlen totalitárius rendszernek sem sikerült kollektivizálnia minden földet és termelőeszközt, és teljes ellenőrzést gyakorolnia minden em­beri tevékenység fölött. A jelenkori totalitarizmusok messze túlszár­nyalják Zamjatyin, Huxley, Orwell és mások antiutópiáit! A XX. száza­di totalitárius rendszerek leginkább megkülönböztető jegye az, hogy bizonyos maffia-dinamizmus és állampárti bürokratikus konzervati­vizmus keverékei.

Korcsak akadémikus külön fejezetet szentel az elbürokratizálódás jelenségének, felhasználva Jan Shepanski és Max Weber bürokráciáról szóló tanulmányait, majd egy modellen mutatja be az adminisztráció lényegét (hierarchia, centralizáció, professzionizmus és megbízható­ság). Az elbürokratizálódás az adminisztráció haszontalanná, parazitá­vá válását jelenti. Hogyan következik ez be? Úgy, hogy a szervezeti felépítés elvei között ellentmondások vannak: a centralizált hierarchia elve a szolgálati beosztás, azaz a hierarchiában elfoglalt hely szerint kíván javadalmazni, a professzionizmus elve pedig a szakmai képzett­ség és az elvégzett munka minősége arányában. Bármelyik elvet sértsék meg, a rendszer már nem működik optimálisan.

A következő kérdés a felelősség kérdése. Ideális adminisztráció esetén minden felelősség a végrehajtóé. Nem ideális esetben a felelős­ség megoszlik az elöljáró és a beosztott között. Minél magasabb fokú a központosítás, annál inkább a főnök a felelős, mint a hadseregben. A totalitárius rendszer a központosítás felé halad, tehát a felelősség megoszlik, azaz senki nem vállalja. További következmény, hogy a beosztottak kiválasztásában nem a szakmai hozzáértés, hanem a lojali­tás, tekintélytisztelet, személyes odaadás, stb. a fő szempont. Az elbü­rokratizálódás kísérő jelensége a terjeszkedés: a vezető „saját” emberei számára újabb és újabb állásokat szervez. Ha erre nincs mód, a ki nem elégített beosztottak leálló pályára kényszerülnek, nem viszik előbbre az ügyeket, illetve csak a papírt termelik. A bürokráciának kialakul egy dinamikus és egy konzervatív alrendszere.

Az elbürokratizálódás második szakaszában a belső önkormányzás válik jellemzővé, azaz az egyes adminisztrációs testületek autonómmá válnak. Ezt a jelenséget nevezi a szerző departmentalitásnak, ügyosz­tályosodásnak. Velejárója elvileg a megbízhatóság, amely a totalitárius feltételek között előbb titoktartássá, majd állandó konspirációvá alakul át. A másik döntő folyamat a hierarchikus szelekció. Az apparátusok vezetői általában igen-igen középszerű emberek, akik valami okból a mások fölött való uralkodást választották életcélul. Az el ügyosztályo­sodás folyamán az eredetileg szép célok megváltoznak, elfelejtődnek.

A folyamat harmadik stádiuma a maffiává válás. Ekkorra a bürok­ratizmus elügyosztályosodott, a szervezet önszerveződéssé vált. Ez már a maffia, azaz céltudatos, dinamikus szervezet, gyorsan alkalmaz­kodik a környezeti változásokhoz. Igen hatékony, néhány tucat ember a markában tarthat sokmilliós városokat vagy egész országokat évtize­deken át. A jó működést két elv biztosítja: az egyik számban korlátozza, és elválasztja a parancsoló elemeket az apparátustói, a másik elhatárol­ja a szervezetet a környezetétől. Ha túl szigorú a belépés korlátozása, elöregszik a vezetés, ellenkező esetben felduzzad a szervezet, az appa­rátusban és a csúcson élesednek az ellentétek, bekövetkezhet a szaka­dás.

Egy bürokratikus ügyosztály maffiává válásának első lépése a ver­tikális struktúra átalakítása, azaz a korábban függetlenül egymás mel­lett működő hatalmi és szakmai hierarchia egyensúlya felbomlik, s a hatalmi hierarchia a szakembereket végrehajtó alrendszerbe kény­szeríti. Egy állam adminisztrációjában számos, egymástól független adminisztratív apparátus működik, mindegyik a fent leírt, maffiasze­rű struktúrával. Ezen apparátusokat centralizált hierarchia fogja össze, ez a kornrnandokrácia, a parancsuralmi rendszer. Szemléletes a szovjetrendszer példája. Amíg az uralkodó hierarchiák (a párt, az állambizton­sági szervek és a hadsereg) viszonylag függetlenül működtek egymás mellett, addig autokratikus uralomról (személyi kultuszról) beszélhettünk, ilyen volt a sztálini korszak. Amikor a három hiearchia összeke­veredett, és egyik sem volt önálló, akkor előállt a „kollektív vezetés” korszaka, melynek tipikus példája Brezsnyev uralma.

Kommandokrácia esetén a célokat egy speciális bürokrácia, a no­menklatúra határozta meg, az hozta a döntéseket, kanalizálta az infor­mációkal. A politbürónak, a titkárságnak és a központi bizottságnak sajátos feladata volt: kölcsönösen megakadályozni, hogy szakadás kö­vetkezzen be e három vezető szervezetben, továbbá a kongresszusokon. Leegyszerűsítve: e legfelső szervek feladata volt kiválasztani a megfe­lelő kádereket a központi bizottságba és a kongresszusokra. E célra az öreg pártfunkcionáriusok is megfeleltek, sőt, ők már kipróbáltak, meg­bízhatóak voltak. Hogy mennyire jól működött ez a nomenklatúra, az bizonyítja, hogy a peresztrojka ideje előtt soha egyetlen kongresszuson, egyetlen KB plenáris ülésen nem következett be szakadás.

A kommandokrácia egyéb jegyei: egyetlen állami ideológia létezik, a hatalmi ágak elkülönülése csak látszat, hasonlóképpen csak i1lúzió, hogy a hatalmat a hatalmi szervek gyakorolják, a külszín kedvéért vannak választás ok, hiszen az eredményeket előre lehet tudni, nincs is szükség több jelöltre. Nincsenek pártküzdelmek, hiszen nincs több párt. Az állampolgároknak nincsenek elidegeníthetetlen jogaik. A komman­dokrácia soha nem fejlődik; csak a személyi kultusz és a kollektív vezetés között ingadozik. A nomenklatúra, mint minden maffia, titko­lózík. Titkolja elsősorban a saját létezését, azután azt, hogy nem legitim, és hogy mennyire parazita. Ha annyira, hogy egy kisebb létszámú csoport az egész népességen élősködik, ez a gangokrácia, azaz banda­uralom.

A peresztrojka. Lehetséges-e változás egy erős kommandokráciában?

A hetvenéves oroszországi kommunista uralom története azt mutatja, hogy mindannyiszor bizonytalan, ingadozó módon következett be vál­tozás: a belpolitikában ingadozás mutatkozott hadikommunizmus és NEP, iparosítás és kollektivizálás, Hruscsov sztálintalanítása és Brezs­nyev újra-sztalinizálása, és végül Gorbacsov glasznoszty és peresztroj­ka politikája között. A külpolitikában ingadozás a hidegháború és az enyhülés között. Végeredményben mindezek a változások peresztrojká­nak nevezhetők cikkünk szerzője szerint. A változásokat mindannyi­szor a külső környezet változásai okozták. Például Lenin NEP-korsza­kát a világforradalom esélyének lecsökkenése előzte meg; a sztálini újjászervezést az 1929-es világválság, s a fasizmus terjedése váltotta ki. Hruscsov változtatásait a technológiai forradalom kényszerítette ki, míg a Brezsnyevét a 70-es évek világgazdasági recessziója.

Az is megfigyelhető, hogy mindegyik peresztrojka alkalmával csak felülről indulhatott ki a szervezeti újjárendezés, és azt egy új hatalmi központ kialakulásának kellett megelőznie. (A szerző ezt a jelenséget is részletesen bemutatja a szovjet történelem példáin.)

Érdemes végigkísérni az ideológiák szerepét, tartalmát is. Lenin a világforradalom reménye csökkenésekor a megszerzett hatalom meg­erősítésére szólított fel; később az erősödő osztályharc és a szociálfasiz­mus elleni küzdelem lett a jelszó. Ezután a kommunizmus gyors felépítésére buzdítottak, a külpolitikában pedig békés egymás mellett élésre. A 70-es években a korlátozott szuverenitást, az enyhülést és az érett szocializmust hangoztatták. Mindezek a jelszavak az igazi célok, az uralom megtartásának célját leplezték.

Andropov éveiben a gazdaság túlzott militarizálását kellett megál­lítani és a munkafegyelmet javítani. Csernyenkó a termelés növelésére, a technológiai haladás felgy6rsítására és az alkoholizmus elleni küzde­lemre hívta fel országát. Gorbacsovnál első helyre került előbb az alkoholizmus megállítása és a termelés javítása. Mindez nevetséges Korcsak akadémikus szerint (felgyorsítani a termelést egy összeomló gazdaságban?!). A peresztrojka voltaképpen a legfelsőbb vezetésben megindult hatalmi harccal kezdődött, s csak később bizonyult valódi peresztrojkának, akkor, amikor a totalitárius vezetést szétrombolta.

Arra a kérdésre, miért nem alulról indult a peresztrojka, a szerző azt válaszolja, hogy a kommandokrácia igen szilárd struktúrája megbéní­totta az alulról jövő kezdeményezéseket. Ma a kommandokrácia szer­kezetének alap egységei, az ügyosztályok a már autonóm államokra széttördelődött birodalom legtöbb részében megmaradtak, ma is élnek. Ezeket a totalitárius struktúrákat kellene lerombolni, és nélkülük újjá­szervezni a társadalmat.

A. A. Korcsak: Contemporary Totalitarianism: a System Approach (A mai totalitariz­mus: rendszer-közelítés) East European Quarterly, 27. kötet, 1. szám, 1992. tavasz, 1–46. p.

 

Fodor Mihályné