Klió 1993/2.

2. évfolyam

ÚJ ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

A negyvenéves ember titka

Meddig terjednek a történettudomány határai? Addig, ahol még tények, adatok, hiteles források támasztják alá a tudós megállapításait, következtetéseit. És ha e határokat átlépi valaki? Akkor már érzelem, hit, ízlés, világnézet, műveltség színezi az objektivitást. Történettudományi szemléző folyóiratunkban olykor egy-egy e kategóriába tartozó tanulmányt is ismertetünk, azért, hogy érzékeltessük: különös, egyéni megközelítések is lehetségesek.

A. Aronowicz (a Franklin and Marshall College tanára) Charles Péguy költő, filozófus, történész (1873–1914) történelemszemléletét mutatja be. Elemző dolgozatához elsősorban a Clio – Dialogue de l'histoire et de l'ame paienne címú Péguy-esszé szolgált alapul.

Péguy-nek ez a röviden Clio címen emlegetett esszéje (kb. 1909–14 között keletkezett) egyrészt vitairat a modern historiográfia ellen, másrészt meditáció az emlékezetről, az öregedésről, egyszersmind annak érzékeltetése is, hogyan kellene Péguy szerint a történelemhez közelíteni. Péguy a századforduló Franciaországában, a pozitivizmus diadala idején írta azokat az esszéit, melyekben nyíltan szembefordul korának történetírói felfogásával. Megállapítja, hogy a pozitivisták kívülről szemlélik az eseményeket, „tényeket” halmoznak egymásra, s a fejlődés törvényeit kutatják (olyan nagy hiba ez? – merül fel az emberben). Péguy-nek ez egyáltalán nincs ínyére.

Péguy a Clio legszebb lapjain arról töpreng, hogy az ember időbe helyezett, az idő múlásának kiszolgáltatott lény. E tekintetben senki sem kivétel, mindenkit egyformán legyőz az idő. Amikor az ember eléri a 40. évét (a szám természetesen szimbolikus), birtokába jut valamiféle tudásnak. Ez a tudás titok. Minden teremtmény legnagyobb titkát ismeri immár, titkot, amely soha nem szivárog ki, a leghermetikusabban lezárt titok, amelyről soha nem írnak, amelyről soha nem beszélnek. Ezt a titkot minden ember megismeri, akár akarja, akár nem. E titok pedig a következő: „Tudja, hogy az ember nem boldog. Tudja, hogy mióta csak ember van a földön, soha egyetlen ember nem volt boldog”. „És ennek az embernek”, ugyanannak, aki már tudja ezt a titkot, „van egy 14 éves fia. És nincs más gondolata, csak hogy a fia boldog legyen! És nem figyelmezteti önmagát, hogy ez először fordulna elő a világon; hogy ilyet még soha nem láttak”. Lehet ez az ember értelmiségi, vagy nem az, filozófus, vagy nem az. Lehet kiábrándult vagy nem kiábrándult ember. Állati vágya támad, az, hogy a fia boldog legyen.

Péguy történelemmel kapcsolatos töprengései központjában mindig az ember áll: az idő által legyőzött emberi lény. Egy húszéves az;t gondolja, boldog lesz, ha ilyen vagy olyan célt elér. És akár eléri, akár nem, megint csak boldogtalan, mert a boldogság kisiklik a keze közül. Ez a gondolatsor emlékezteti a cikk szerzőjét a híres Buddha-tanításra: minden ember szenved. A Péguy-következtetés – soha senki sem boldog – szomorúságot áraszt, ám van vidámabb oldala is a dolognak: a legyőzetésről szóló tudás egyúttal felszabadulást jelent: a negyvenéves ember felfedezi, hogy boldogtalanságával nincs egyedül, ez minden emberi lényt összeköt. Így már könnyebben elfogadhatja sajátmagát, hiszen nem kizárólag a saját tehetetlenségét, szerencsétlenségét kell okolnia. Saját korlátainak elfogadása tehát legyőzetés, egyszersmind győz elem is. Azaz a szomorúság együtt jár a vidámsággal. Végül Péguy azzal, hogy az idő által legyőzött ember a fia szemében szeretné látni a győzelmet, elvezet a Reményhez.

Az ember tehát vereséget szenvedett az időtől, de az Isten ítélete enyhébb lesz abban a pillanatban, amikor az ember, elfogadván saját vereségét, nem képes belenyugodni utódai legyőzetésébe, azaz lemond igazságszolgáltatás iránti igényéről a saját életében, és azt saját idején túl, gyermekei életében reméli. Péguy nem fordul el a kereszténységtől, nézőpontja alapvetően keresztény, de nem távolodik el a való világtól sem.

Péguy, felvázolt világképe alapján, megkülönbözteti a történészt a krónikástól. A krónikás azt a metafizikát testesíti meg, amelyet a negyven éves ember titka fed fel. Az emberiség idő általi legyőzetésének látomásával dolgozik, ugyanakkor e vereségen belül szabadság és remény közepette. A történész viszont éppen e vízió tagadását testesíti meg. Az ő számára létezik győztes, s bizonyára maga is az lesz, ha gondosan elkerüli saját halandóságát, távol tartja magát a bizonytalan kimenetelű küzdelmektől, s a kétes, nehezen kezelhető adatoktól. (Kár, hogy Péguy nem ad tanácsot, hogyan oldható meg mindez!) Mivel a krónikás és a történész metafizikai típusokat testesítenek meg, egy konkrét történettudományi munka sorolható az egyik típushoz, a másikhoz vagy mindkettőhöz. A pozitivisták általában "történészek", de rendszerint „krónikási” elemek is találhatók munkáikban.

A tanulmány írója ezután példákon mutatja be, hogyan érvényesül Péguy ember- és történelemszemlélete olyankor, amikor történetírói szövegeket elemez. E szövegek egyike Victor Hugo: Le Sacre című verse, amelyben Hugo és Hetzei, az előszót író kiadó történelmi igazságszolgáltatást az utókortól, s nem Istentől remélnek; Péguy ebből arra a megállapításra jut, hogy a XIX. század nagyfokú elvilágiasodást hozott. Ám ugyanakkor Péguy szemében Hugo és Hetzei sokkal inkább megtestesítik a Reményt, mint az ájtatos templombajárók. A másik szövegelemzési példa a görög klasszikusokból Oedipus története. Péguy szemében Oedipust nem királyi hatalma, hanem iszonyú bukása teszi naggyá. Ezzel szemben nem sok megbecsülést érdemelnek a görög istenek, akiknek soha nem kell félniük szegénységtől, haláltól, veszélyektől, akik soha nem kockáztatnak. A kockázat vállalása teszi naggyá az embert – vallja Péguy – akkor is, ha küzdelme elbukik.

Péguy ellentmondásos, olykor misztikumba hajló, máskor pedig humánus történelem- és világszemlélete – amely a cikk szerzőjét meghódította magának – az olvasók többségében esetleg ellenérzéseket vagy legalábbis vitatkozó kedvet ébreszt.

Annette Aronowicz: The Secret of the Man of Forty (A negyvenéves ember titka) History and Theory, 32. kötet, 2. szám, 1993. 101–118. p.

Fodor Mihályné