Klió 1993/2.

2. évfolyam

rule

 

ÚJ ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

Nyelvjárás és történelem

A történetírás részfeladataihoz fűződő észrevételeit publikálja a svájci szerző, mintegy gondolatébresztőként. Módszertani fogása, hogy a nyel­vészet területéről veszi a példát, a szociolingvisztikát és a történelemku­tatást házasítja össze. A svájci nyelvjáráskutatás eredményeként meg­született művek három aspektusból történő feldolgozási lehetőségét ve­szi sorra, a szójelentéstani, a térbeli és a kronológiai aspektust. A szerző beismeri, hogy a nyelvjáráskutatás ösztönözte őt erre a módszerre, mert szerinte a szavak élnek, s megvan a maguk története. Vegyünk tehát szótárakat és nyelvatlaszokat kézbe – ajánlja –, hogy ösztönzést kap­junk a szavak mélyebb jelentésének tanulmányozásához.

A négy nemzetet magában foglaló Svájc nyelvjárási szótárai folya­matosan jelennek meg, de még messze állnak a befejezéstől.[1] Amíg az általános szótárok történeti és mai kifejezéseket vegyítve, „ábécésor­rendben” közölnek adatokat, addig a nyelvatlaszok a helyi kifejezéseket térképen ábrázolva mutatják be. Nyelvatlaszból három készült el, a francia, az olasz és a német tájegységek helyi nyelvjárási kifejezéseit feldolgozva.

Mire használhatja a történész a nyelvtörténeti és nyelvföldrajzi anyagot? Pl. a gazdaságtörténésznek arra kell figyelnie, hogy a dűlőnév mögött a regionális használatban mi rejtőzik. A svájci német szótárban és nyelvatlaszban az "Acker" szó rétet, legelőt is jelent, bár az alapje­lentés határ, megművelt szántó.

Szintén a gazdaságtörténész számára érdekes az a kifejezésvizsgá­lat, amelyből kiderül, hogyan hódít az állattenyésztés a földművelés rovására.[2]

Az urbánus és a vidéki nézőpontot jellemzi Svájcban a „pásztor” (Hirt) kifejezés szemantikája, amennyiben manapság azt jelenti, hogy a pásztor hajtja és őrzi az állatokat a síkság és az Alpok legelőin. Csak a nyelvészeti tanulmányok hívták fel a figyelmet arra, hogy a pásztor az az ember is lehet, aki az állatokat eteti az istállóban vagy a fejésről gondoskodik. Ez utóbbi jelentésvariáns az Alpokban nagy szerepet játszik, mert az év felére az istállózó állattartás jellemző. A svájci tájnyelvi szótár még azt is megjegyzi, hogy a pásztor szó a marhatar­tással foglalkozó társadalom alsó rétegét jelöli csak,[3] s ezáltal a szocio­lógiai tartalomba is beavat bennünket. Egészen más értelemben hasz­nálták a pásztor szót a felvilágosodás képviselői, akik az Alpok hegy­vidékének minden lakójára vonatkoztatták a kifejezést.

A történész haszonnal forgathatja e szótárt, ha a bevezetőben emlí­tett földrajzi szempontot vesszük figyelembe. Nem elég pl. a paraszt kifejezés distraktikus vizsgálata, ugyanolyan horderejű a diatopikus vizsgálódás is. A svájci tájnyelvi szótárt is az említett kifejezés törté­neti-földrajzi megközelítése jellemzi.

S ha a paraszt kifejezés szinonimáit nézzük meg a síkság és az Alpok területén, a nyelvhasználat (az Alpokban nem fordul elő annyi fajta megnevezés) is azt igazolja, hogya hegyvidék társadalma kevésbé tagolt, mint a síkságé, kategóriáik azonban letisztultabbak. Ezen a ponton érintkezik a lingvisztika és a historiográfia, és használja fel a történetíró a szemasziológia és onomasziológia eredményeit.

A nyelvföldrajzi kérdőívek nyelvészeti és néprajzi anyagot gyűjtöt­tek. A történészeket csak újabban érdekli ez a kérdőív, azóta, hogy a paraszti társadalom anyagi kultúráját tematikusan feldolgozzák, s olyan témákról jelennek meg kötetek, mint a család, az emberi test, ezen belül életkor, szerelem, születés, házasságkötés, halál, vagy alvás, tisztálkodás, betegség, gyógyítás; erkölcsi tulajdonságok, indulatok stb.

Nem önkényes a földrajzi nevek használata, mögötte az agrárkultú­ra történetéhez találunk kiindulópontot. A már említett állattenyésztés legeltető és istállózó formájára utal a „májusi legelő” és „télelő legelő” kettőssége. Ahol a téle16 legelőt mondják, ugyanazon magasságban fekvő legelőre, ott nem elterjedt a kora tavaszi legeltetés, mert még az istállóban etetik kora tavasszal is az állatokat.[4]  

A szerző további javaslata, hogyan lehet a nyelvi atlaszt történelmi szempontból felhasználni, az, hogy koncentráljunk a tér- és időbeli tagozódásra. Az idő a történetírás alapvető kategóriája, de új szerepkö­re lehet, hogy mintegy kívülállóként szemléljük. Az időszámítás német és olasz módja között nagy különbség van. Az olasz ugyanis a napsza­kok beosztásánál nem a nap delelő pontjához, hanem a napnyugtához igazodik. Az első óra tehát az éjszaka kezdetére esik, s ezáltal a dél az év folyamán a legkülönbözőbb időpontokra esik. Ez a számítás egysze­rűbb volt, mert a delelőpont megállapításához műszerekre van szükség. A XIX. század azonban az egyértelmű időszámítást követelte meg, ezért az olasz eltűnt. Hogy ez pontosan mikorra tehető, erre a választ a nyelvatlaszok adják meg, hisz az anyaggyűjtést századunk húszas éveiben már végezték. Természetesen ezeket csak a maguk időbeli korlátain belül lehet felhasználni.

A technikatörténet is haszonnal forgathatja a nyelvi atlaszt vagy kutathat a nyelvészek cédulái között, hisz a nyelvészeti gyűjtőmunka egy-egy, a mai technikatörténet számára fontos tárgyra, használati eszközre fókuszálva folyt, s manapság feltáratlan forrásnak sz ámít.

Az úgynevezett „flagging text”, amelyben a kevésbé előkelő kifeje­zések mellett ott áll a „salva venia” – engedelmével, engedelmével legyen mondva – kifejezés sem egyszerűen nyelvészeti probléma, hanem a történész számára is tartogat információkat a szociokulturális hierarchiáról. A nyelvészek nem csak az adatgyűjtés terén segítették a történetírást, ők maguk szakszerű leírásokat adnak szótáraikban.

Jon Mathieu: Dialektforschung und moderne Geschichtsschreibubg. Erfahrungen und Anregungen. (Nyelvjáráskutatás és modern történelemírás. Tapasztalatok, gondolatok. In: Schweizerische Zeitschrift fül' Geschichte. Vol. 43. 1993. Nr. 2. 189–201. p.

Barabásné Deme Zsuzsa

 

 

 


[1] Ottavio Lurati, Hans Stricker (Hg.): Die schweizerischen Wörterblicher. Beitrage zu ihrer wissenschaftlichen und kulturellen Bedeutung, Fribourg, 1982.

[2] Daniel Rogger: Obwaldner Landwirtschaft im Spatmittelalter (Obwaldner Ges­chichtsblatter 18.). Sarnen, 1989.

[3] Christian Lorez: Baernarbeit im Rheinwald. Landwirtschaftliche Methoden und Ge· rate und ihre Terminologie in den altesten urkundlich belegten Walserkolonien Bün­dens, Basel, 1986. (2. Aufl.)

[4] Jon Mathieu: Maiensasswirtschaft in Graubünden, 15.-19. Jahrhundert in: Jahrbuch der Historisch-antiquarischen Gesellschaft. Graubündens 120 (1990).