Klió 1993/1.

2. évfolyam

rule

 

XX. SZÁZAD

 

1991 augusztusa, ahogy egy moszkvai történész látta, avagy a középkorkutatás a szovjet korszakban

 

A szerző az 1991. augusztusi puccs kapcsán röviden utal arra, mit hozott volna a puccs, ha sikeres: a „kozmopolitizmus" elleni harc jelszavával kíméletlen antiszemitizmust, sok-sok ember letartóztatását (már készítették a bilincseket, restaurálták a börtönöket, internálótáborokat), és olyan félelmet, amely az 1930-as évek sztálini „tisztogatásaira” emlékeztet. (A szerző édesapját 1938-ban szovjetellenes propaganda vádjával elhurcolták, a börtönben halt meg.)

A szovjet történész, középkorkutató személyes karrierje, valamint az általa művelt tudományág „lehetőségei” igen jellemzőek a szovjetrendszerre. A fiatal Besszmertnyij Neusikin és Szkazkin professzor tanítványaként a IX–XIII. századi német agrártörténette1 foglalkozott, majd a „hruscsovi olvadás” idején a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának kutatóintézetében kapott állást. Azonban hamarosan ideológiailag megbízhatatlan személynek nyilvánították, mert eltért a marxista megközelítéstől: a gazdaságtörténet helyett inkább a társadalomtörténet érdekelte; nem hangoztatta eléggé, hogy a parasztság életkörülményei állandóan romlottak, nem foglalkozott eleget az osztályharccal, ehelyett a középkori lovagság történetét vizsgálta. 1969-ben megjelent könyvében azt bizonyította, hogy a középkori nyugat-európai falunak nem voltak társadalmi osztályai, és hogy a társadalmi kapcsolatok legtöbbje nem gazdasági természetű volt. Emiatt azzal vádolták, hogy „felforgató ideológiai tevékenységet” végez, felül akarja vizsgálni a marxizmus-leninizmus alapelveit. Ez idő tájt a középkorkutatók (és más tudósok) között már két irányzat képviselőit különböztették meg: a marxisták – és a strukturalistákat, vagy más szóval az ortodox és a revizionista kutatókat (a „revizionista” egyenlő volt „a nép ellenségével”).

A közönség igen hamar észrevette, hogy milyen különbség van a két tábor között. Az új irányzat képviselői (Averincsev, Jurij Lotman, Vjacseszláv Ivanov, Alexander Kazdán, Leonyid Batkin, Aran Curevics, Mihail Casparov, Elena Stajerman) hatalmas hallgatóságot vonzottak, a fiatalok valósággal megrohamozták az előadótermeket, ha őket hallgathatták; publikációikat szétkapkodták,

Több sem kellett a tradicionalistáknak! Amikor szerzőnknek megjelent egy cikke, amelyben tagadta, hogy a koraközépkori nyugat-európai paraszti függés szolgai jellegű lett volna, újabb támadások érték: hogy mondhat olyat, hogy a nyugat-európai parasztok mások voltak mint az orosz szolgák, hiszen ezzel semmibe veszi a történelem törvényeit! „Hazafiatlanul becsmérli” az orosz feudalizmust, figyelmen kívül hagyja Lenin útmutatását! A cikkgyűjtemény kiadását betiltották, az érintettek tanári tevékenységét felfüggesztették.

Nem jelenhetett meg a 70-es évek közepén egy többkötetes szintézis sem, melyben szerzőnk, munkatársaival együtt, arra a megállapításra jutott, hogy a jobbágyi függés nem a paraszti közösségek felbomlása, S nem az egyenlőtlenség következtében jött létre, hanem a barbár társadalom beilleszkedési folyamatának természetes következményeként alakult ki.

További megállapításaik: nem volt két elkülönülő kultúra a középkorban, hanem minden társadalmi csoport ugyanannak a közös világképnek, ugyanannak a középkori kultúrának volt a részese; az angol villeinage, vagy a német Leibeigenschaft kivételei, nem tipikus példái az európai szolgaságnak. A munkát először „felülről” betiltották, csak később jelenhetett meg (Isztorija krestyansztva v Europe, Epokha feudalizma, I–III kötet, Moszkva, 1985–86).

Arra, hogy a tudósok hogyan tűrhették néhány apparatcsik beavatkozását egy értékes tudományos munka megjelenésébe, a szovjet értelmiség történetének ismerete ad magyarázatot. A „tisztogatások” a 20-as években kezdődtek. 1922-ben 160 engedetlen értelmiségit száműztek tárgyalás nélkül a CPU parancsára. Köztük volt Lev Karsavin, a szentpétervári egyetem rektora, neves középkorkutató, számos tudós könyv szerz6je; néhány év múlva Mihail Baktint, a Rabelais-korabeli Franciaország kitűnő ismerőjét tartóztatták le, majd Robert Vipper, a középkori kultúra kiemelkedő szakértője következett. Még sokan osztoztak a felsoroltak sorsában, s közben történeti intézeteket zártak be, kész munkák publikálását tiltották be.

A 30-as években még elviselhetetlenebb lett a légkör. A rettegés eltorzította a szovjet tudós értelmiség gondolkodásmódját; a szabadszellemű vizsgálódás, a világ kultúrájával való érintkezés megszűnt, helyébe a félelem, a szolgaiság és a dogmatizmus lépett.

A szabad gondolkodás elfojtását célozták a párt központi bizottságának 1946-ban kiadott dekrétumai. A függetlenül gondolkodó középkorkutatókat „a nyugati kultúra behódolóinak”, „objektivistáknak”, kozmopolitáknak gúnyolták, és súlyos vádnak számított, hogy túlértékelik az eszmék szerepét a történelemben. Az ilyenfajta kritikák csak a hruscsovi korszakban szüneteltek rövid ideig. A szovjet történészek vagy állandó rettegésben éltek, vagy alkalmazkodtak a rendszerhez.

Még ma is rontja a helyzetet, hogy az egyetemeken a konzervatív történészek hatása érvényesül; az egyetemi hallgatók ugyanazt tanulják, mint 50 évvel ezelőtt. A nemrég megjelent középkortörténet (s ez az egyetlen, minden egyetemen kötelező tankönyv ma is: Isztorija srednyik vekov, I–II., Moszkva, 1990–91.) tele van a régi dogmákkal, például: „a burzsoá történetírással” szemben egyedül a marxista képes az igazság feltárására; a burzsoá történetírók még csak egységes meghatározást sem képesek adni a „középkor” fogalmára; az ötödik társadalmi-gazdasági formáció a szocializmus; a feudalizmus a jobbágyság örökös harca volt a földesurak ellen; a világtörténeti folyamatok majdan a szocializmus győzelmével zárulnak; és mindehhez bizonyítékul Marx- és Engels-idézetek szolgálnak.

A történetírók közül számosan szemben állnak a konzervativizmussal, és munkásságuk igen jelentós. Kiemelkedik közülük Aron Gurevics, Averincsev, Ivanov és Batkin. Ők a termelőerők története helyett inkább a népek történetét kutatják; az egyénnel és az egyéni szabadság kérdéseivel foglalkoznak. Gurevics például a középkori ember sztereotip viselkedési megnyilvánulásait vizsgálja a középkori oktató szövegek rejtett dialógusainak elemzése segítségével, hogy Jobban megértse „a néma tömegeket”, a társadalmi létezés „mechanizmusát”. Kutatásai új történeti szintézishez vezethetnek. Emellett maga Gurevics, és mások, újra meg újra megvitatják kutatási módszereik ismeretelméleti hatásfokút. Batkin például „a kiegészítés elvét” hirdeti; ez azt jelenti, hogy minden tömegjelenségre vonatkozó kutatást az egyedinek a vizsgálatával kell kiegészíteni, vagy például egy szöveg szociológiai elemzését a jelenség kultúrába ágyazódásának tanulmányozásával kell teljessé tenni. Gurevics és Batkin módszerei jól kiegészítik egymást, például, ha az egyén szabadsága és az egyénnek a viselkedési tömegsztereotípiák által befolyásolt egyéni magatartása összefüggéseit tanulmányozzák. Egy másik ismeretelméleti gond, amely mostanában foglalkoztatja az új irányzat orosz történészeit, hogyan kerüljék el a nem forrásokra támaszkodó „ismeretek”, eszmék hatását, mely eltorzítja a kutatók múlttal kapcsolatos feltételezéseit.

A szerző azzal zárja dolgozatát, hogy nem tud derűlátóan nyilatkozni az orosz középkorkutatás, általában az orosz szellemi élet jövőjéről. Az új irányzat követői és ellenfeleik között türelmetlen harc folyik ma is. A szabad gondolkodás és véleménynyilvánítás iránti türelmet a szovjet korszakban gyökerestől kiirtották az élet minden területéről. Az ember gondolkodásbeli sztereotípiáit napjainkban is ideológiai diktátumok irányítják. Ehhez járul számos kutató erkölcsi felelőtlensége. Az ország politikai instabilitása tovább növeli a kölcsönös gyanakvást és ellenségeskedést.

 

Jurij L. Besszmertnyij: August 1991 as Seen by a Moscow Historian, or the Fate of Medieval Studies in the Soviet Era (1991 augusztusa. ahogy egy moszkvai történész látta, avagy a középkorkutatás a szovjet korszakban) The American Historicai Review, 97. kötet, 3. szám, 1992. június, 803–816 p.

 

Fodor Mihályné