XX. SZÁZAD

A Szics-gárda története

A XIX. század végén az ukrán nemzeti mozgalom központja az Osztrák-Magyar Monarchiába - Galíciába helyeződött át, ahol a nemzeti fejlődés számára összehasonlíthatatlanul kedvezőbb körülmények uralkodtak, mint Oroszországban. A cári bürokrácia megvetette vagy éppen tagadta az ukránok önálló nemzeti voltát.

1914 tavaszán már világosan körvonalazódtak annak a bomlasztó propagandának a módszerei, amellyel a két szembenálló, s egyaránt soknemzetiségű birodalom belülről próbálta gyengíteni egymást. A cár kormánya a Monarchia szláv nemzetiségeit lázítgatta. A Habsburg-birodalom részéről pedig az ukránok felé hallattak szirénhangokat, az orosz birodalomtól való elszakadásra buzdították őket. 1914 augusztusában Kelet-Ukrajnából érkezett emigráns ukrán politikusok – V. Dorosenko, A. Zsuk, D. Doncov – Lvovban létrehozták Ukrajna Felszabadításának Szövetségét, mely Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia segítségével önálló ukrán állam megteremtésére törekedett.

A galíciai ukrán közvéleményben is félelem élt Oroszország ukrán politikájával szemben, ezért 1914. augusztus 3-án a galíciai ukrán pártok Ukrán Főtanácsba tömörültek, s már a következő napon felhívással fordultak a galíciaiakhoz, hogy azok egy emberként álljanak ellent a „legádázabb ellenségnek”, Oroszországnak, az orosz hadseregnek, s tartsanak ki a „legnagyobb barát", Ausztria oldalán. „Az Osztrák–Magyar Monarchia győzelme a mi győzelmünk is lesz, minél nagyobb vereséget szenved Oroszország, annál közelebb van az oroszországi ukránok felszabadulása.” A nemzeti demokratákból, radikálisokból és szociáldemokratákból létrejött Ukrán Főtanács elképzelései között okkor az oroszországi területek háború utáni önállósítása, s Kelet-Galícia Habsburg-birodalmon belüli széleskörű autonómiája szerepelt. Nem volt alaptalan a galíciai közvéleménynek az a félelme, hogy abban az esetben, ha Oroszország Galícia birtokába jut, azt az ukrán politikát fogja folytatni, mint az oroszországi ukrán részeken. Lemberg 1914 őszén történt orosz elfoglalása után a galíciai főkormányzónak kinevezett Bobrinszkij Georgij gróf vezette adminisztráció az ukrán nemzeti mozgalom, „a mazeppinizmus” félévszázados eredményeinek módszeres felszámolására, megsemmisítésére törekedett. Az orosz megszálló hatóságok betiltották az ukrán tudományos akadémiaként működő Tarasz Sevcsenko Tudományos Társaságot, a Proszvita „Művelődés” egyesületet, az ukrán nyelvű újságokat, bezárták az ukrán könyvesboltokat, olvasóházakat. Több ezer ukránt keletre deportáltak. Kampányt kezdtek a görög katolikus egyház ellen, erőszakosan terjesztették a pravoszlaviát. Andrij Septickij görög katolikus metropolitát Szuzdalba hurcolták.

Az Ukrán Főtanácsnak alárendelt Ukrán Harci Hivatal ekkor azzal a kéréssel fordult a bécsi kormányhoz, hogy megalakíthassák fegyveres testületüket, az Ukrán Szics-gárdisták légióját. A Szics elnevezés a dnyeperi, a zaporozsjei kozákok szervezetét és megerősített táborát jelentette. A galíciaiak által a kozákok történelméből vett megnevezésben kifejeződött az oroszországi és galíciai ukrán területek lelki, szellemi, politikai egységének óhaja.

Az első Szics-szervezetek tűzoltó egyesületekként jöttek létre 1900-ban, életre hívásukban jelent6s szerepe volt Triljovszkij Kirilo sznyatyini ügyvédnek, szerkesztőnek, a bécsi parlament képviselőjének, aki 1910-ben Tartományi Szics Bizottságot hozott létre. 1912-ben megalakul az Ukrán Szics Szövetség. Az I. világháború kitörését megelőzően a Szics-mozgalomnak 74 ezer galíciai és bukovinai tagja volt. Az Ukrán Szics Szövetséggel szorosan együttműködött az 1894-ben cseh mintára létrehozott Szokol Lövész Egyesület, amelyiknek a világháború előtt 60 ezer tagja volt. Triljovszkij egész élete folyamán megszállottan igyekezett az ukrán egységet szimbolizáló Szics-mozgalom népszerűsítésére és terjesztésére: 1919 februárjában Vinnica városában Kelet-Ukrajna Szics Bizottságát állította fel, 1920-ban Kárpátalján Kárpátontúli Ukrajna Szics Bizottságát alapította meg.

A szerzőpáros ismertetett könyve a Szics-gárda I. világháború alatti történetét tekinti át. A galíciai ukrán ifjúság lelkesen reagált az Ukrán Harci Bizottság kezdeményezésére, hogy létesítsenek ukrán fegyveres egységeket. Csupán 1914 augusztusában 28 ezer fő jelentkezett a Szics-gárdába. Ezt a szerzők részben az oroszoktól való félelemmel magyarázzák, részben pedig azzal a ténnyel, hogy az újkori történelemben először kínálkozott lehetőség ukrán fegyveres egységek létrehozására. Az osztrák-magyar kormányzat nem fogadta különösebb lelkesedéssel az ukránok kezdeményezését. A Harci Bizottság azon kérését, hogy a hadsereg-parancsnokság 100 tisztet, illetve altisztet biztosítson a Szics-gárda számára, nem teljesítette, mindössze 16 tartalékos tisztet bocsátott a gárda rendelkezésére, s kezdetben csupán 1000, a hadseregből 1888-ban kivont, egylövetű puskát biztosított számára. Az óriási érdeklődés és a nagyszámú önkéntes jelentkező ellenére csupán 2500 gárdista felfegyverzését engedélyezte. A gárda Sztrijben, 1914. szeptember 4-én tette le az esküt. Ezt követően Munkácsra rendelték, ahol Hoffman osztrák tábornok parancsnoksága alá kerülve elfogadást nyert kötelékeik kozák mintára történő megszervezése. Parancsnokaikat is részben a régi kozák sereg főségei megnevezésével illethették. A Szics-gárda bázisát főleg három ukrán, katonai elemeket tartalmazó szervezet, a Szokol-, a Szics-, s a cserkészegyesületek tagsága adta.

A Szics-gárda Lemberg oroszok által történt elfoglalása után, 1914 szeptemberében esett át a tűzkeresztségen, amikor egy részük a vereckei és az uzsoki hágót védte az orosz betörések ellen. Hoffman tábornok felderítői és partizánakciókra is hasznosította a gárda harcosait. Lemberg 1915. június 22-én történt visszafoglalását követően, a gárdát többször átszervezték, 1915 szeptemberében az osztrák hadsereg szervezeti rendjének megfelelően megalakult a Szics-gárdisták ezrede, amely rendes felszerelést kapott: az osztrák-magyar hadseregben rendszeresített puskákat, ágyúkat, aknavetőket, golyószórókat. Kék színű selyemzászlajuk egyik oldalán aranysárga betűkkel USZSZ (= Ukrajinszki Szicsovi Sztrilci) felirat, a másik oldalán Galícia és Kijev címere volt található. A zászlót Oroszországból történt hazaengedését követően 1917. október 28-án Septickij Andrij püspök is felszentelte. 1916-tól a gárdának külön kiképzőbázisa működött. 1918 februárjától az osztrák hadsereg kötelékében a Szics-gárda részt vett az oroszországi ukrán területek megszállásában, a hol rendfenntartó feladatokat látott el, harci cselekményben nem vett részt, embervesztesége nem volt. Előírták számukra, hogy a lakossággal csak ukrán nyelven érintkezhetnek, kötelesek propagálni az ukrán múlt é5 kultúra eredményeit.

A szerzők röviden szólnak arról is, hogy a gárda többször kicserélődött személyi állománya vált az 1918 őszén kikiáltott Nyugat-ukrán Népköztársaság hadseregének magvává. Amikor 1920-ban a galíciai hadsereg a szovjetekhez állt át, a Szics-gárdisták is részt vettek ebben. A lengyel frontra irányított galíciai vörös hadsereg nagy hányada, közöttük Szics-gárdisták 1920 áprilisában lengyel fogságba estek. Ekkor mintegy 3000 Szics-gárdista az új Csehszlovákiába, Kárpátaljára verekedte át magát, ahol internálták őket, ideiglenes táboruk volt pl. Ungvárott, Csapon. A Szics-gárda tiszti karának többsége a polgárháborút követően Szovjet-Ukrajnában maradt, vagy később települt át oda, ahol a 20-as évek végén, s a 30-as évek elején szinte mindegyikük a sztálini önkény áldozata lett.

M. R. Litvin–K. E. Naumenko: Ukrajinszki szicsovi cztrilci (Ukrán Szics-gárdisták) Kijev, 1992. 48 p.

Udvari István