XX. SZÁZAD

Az autoritarizmus a két világháború között

A szerző újszerűen közelíti meg a kérdést. A diktatúrák előretörését az első világháború okaival magyarázza. A demokrácia még Angliában és Franciaországban sem volt tökéletes, ha a gyarmatokra gondolunk. A fasizmust az eddigi szakirodalmon túl szélesen értelmezte. A kelet-európai történetírást megkötötte a Komintern ismert meghatározása a fasizmusról, mint a finánctőke uralmáról. Cvetkov ezt a megfogalmazást Sztálinnak, nem Dimitrovnak tulajdonítja. Leegyszerűsítőnek tartja, hiszen amikor ez 1934-ben a Komintern Végrehajtó Bizottsága elé került, nem lehetett még tudományos meghatározást adni a fasizmusról. Sztálin pedig nem adhatott objektív meghatározást egy vele ellenséges totalitárius rendszerről.

Nem lehet minden diktatúrát fasisztának nevezni. A fasizmus tulajdonképpen a totalitarizmus olasz változata. A totális rendszereken belül a közös az ember vulgarizálása, Hitler faji meghatározottságát hangsúlyozta, Mussolini azt, hogy az ember nem létezhet az államon kívül, Lenin és Sztálin csak az osztálymeghatározottságot emelték ki. A totalitárius rendszerek jellemzője a teljes engedelmesség, tehát valamiféle militarizmus, és a vezérelv; a vezér fejezi ki a tömegek igazi akaratát. Hozzátartozik az antikapitalizmus, és az, hogy ez a rendszer örökké tartó. Az ellenzéket felszámolja, a másként gondolkodást nem engedi meg. Jellemző az egypártrendszer, meg a különböző kötelező tömegszervezetek, amelyek az egyetlen pártnak vannak alárendelve. A rendszer a társadalmat, az állandó mozgósítás állapotában tartja. A külföldtől való elszigetelés, az agymosás is a jellegzetességekhez tartoznak, ez biztosít a rendszer számára valamiféle stabilitást.

Ez a totalitárius rendszer azonban csak néhány nagy államban valósult meg. A kelet-európai kis államokban, Spanyolországban és Portugáliában, Japánban és Kínában autoritárius, nem totalitárius államok jöttek létre. Ezek pedig nagyon sokfélék voltak, Salazar Portugáliájától Jugoszláviáig (1929 után) vagy Lengyelországig (1926 után).

Az autoritárius rendszerekre az a jellemző, hogy a centrumban van bizonyos pluralizmus, hogy a rendszer nem tekinti magát örökkévalónak, hogy nem kötelezi az állampolgárt, csak korlátozza. Korlátozottan létezik bizonyos ellenzékiség is, a hatalom a különböző ellenzéki csoportok között manőverezve tartja fenn magát.

A totalitárius és autoritárius rendszerek összemosásával a magyar és a lengyel történetírás már az 1960-as években szakított, a Szovjetunióban ez az 1970-es évek második felében és az 1980-as évek elején történt meg, Bulgáriában a legkésőbb. Az erre vonatkozó szakirodalom azonban még csekély számú.

Cvetkov a bolgár és a lengyel fejlődés párhuzamba állításával mutatja be fő vonalaiban elképzelését. Bulgária kevés iparral rendelkez6, zömében agrárország volt, ennek megfelelően kevéssé fejlett parlamentarizmussa1. Falun egyfajta patriarchális konzervativizmus volt az uralkodó. A világháborús vereség válságot idézett elő, a régi pártokat a kettős nemzeti katasztrófa kompromittálta (1913 és 1918), hiszen ők voltak az okai. Így jutott uralomra a parasztpárt, a Bolgár Népi Földműves Szövetség, amely végrehajtotta Európa legradikálisabb agrárreformját. De a parasztpárt átvette a legfőbb hatalmat, a király prerogatíváit is, az alkotmány ellenében kormányzott, csak a kommunista pártot tűrte meg. A párt vezetősége átvette a törvényhozó és végrehajtó hatalmat a királytól, a pártkongresszus a parlament szerepét, a párt parlamenti képviselői nem választóik előtt voltak felelősek, hanem a párt előtt. A Jugoszláviához való közeledés miatt a macedón forradalmi szervezet (VMRO) elfordult tőle, bolgár, jugoszláv és görög területekből külön államot kívánt létrehozni.

Lengyelországban nehéz helyzetet okozott a nemzetiségek nagy száma (a lakosság 30,8 százaléka), a háború, az a körülmény, hogy a lengyel területek korábban három nagyhatalomhoz tartoztak és eltérően fejlődtek. Az agrárkérdés is élesen vetődött fel. 1922–26 között konzervatív és centralista pártok voltak kormányon. Ezek természetesen csak nagyon mérsékelt agrárreformot hajtottak végre. Ez fokozta az elégedetlenséget. Az egykori szocialista Józef Pilsudskinak sikerült az elégedetlenséget antiparlamentarizmussá kanalizálnia.

1923. június 9-i bulgáriai államcsíny a jogrendszer helyreállítását hirdette meg, bár a parasztpárti és kommunista el1enzékkel szemben tenort valósított meg. Az ugyancsak egykori szocialista Alekszander Cankov kormányában minden egyéb párt képviselve volt. 1925–26 fordulójára a helyzet normalizálódott. Andrej Ljapcsev kormánya helyreállította a parlamentarizmust. Az államcsínyt szervező csoport átadta a hatalmat. 1931-ben már a szokásos normák szerinti parlamenti választások zajlottak le. A kormány centrista jellegű volt.

1926-ban Lengyelországban a Pilsudski-féle államcsíny széles tömegek támogatását élvezte, a rendszer egészségessé tétele (sanaeja) jel szavával. Az államcsíny nem annyira a pártok, mint általában a parlament ellen irányult. A konzervatív erők segítették az államcsínyt, az alkotmány módosítása gyakorlatilag nem tette többé a kormányt felelőssé a parlamenttel szemben. Pilsudski többnyire csak mint hadügyminiszter és a hadsereg főfelügyelője gyakorolta a tényleges hatalmat.

A párhuzam itt tehát nem áll fenn, Bulgáriában a válságot a parlamentarizmus helyreállítása oldotta meg, Lengyelországban egyre erősebbek lettek az autoritárius tendenciák. Az 1930-as választásokon mint szokásos tenort alkalmazták.

Az 1930-as években az autoritárius és totalitárius rendszer bizonyos kapcsolódása jött létre, az autoritatív elv korlátozta a totalitárius elv érvényesülését. Európa-szerte ekkor utánozni kezdték a totalitárius rendszereket. Cankov Bulgáriában nemzeti szocialista mozgalmat hozott létre, ennek sok tagja volt. Az 1934-es államcsínyt a lakosság passzívan fogadta. Az összes pártot betiltották, Cankovét is. A totalitárius rendszer bevezetése azonban nem sikerült, a kormányt már 1935-ben leváltották, III. Borisz személyes uralma alakult ki. Az ellenzéki pártok de facto léteztek. Vezetőik az 1937-es és 1938-as választásokon pártonkívüliekként kerültek a parlamentbe. A király ellenezte a totalitárius rendszer bevezetését.

A lengyelországi fejlődés az 1930-as években bizonyos mértékig újra szinkronba került a bulgáriaival. Pilsudski halála után (1935) új alkotmányt vezettek be, ez gyakorlatilag nem tette felelőssé a kormányt, az elnöknek kivételes hatalmat adott. Ezt azonban Ignacy Moscicki elnök nem tudta felhasználni, mert Eduard Rydz-Smigly, a hadsereg főfelügyelője, majd főparancsnoka korlátozta. Szinte valamiféle kettős hatalom jött létre. A pártok megmaradtak, de létrehozta a „nemzeti egység tábora” néven az új kormánypártot.

Az autoritárius rendszer valahol középen van a parlamentarizmus és a totalitarizmus között, Lengyelországban közelebb a demokráciához, mint Bulgáriában. A személyes diktatúra mindig megnehezíti az ország helyzetét. Az autoritárius rezsimek létrejöttének az okát Cvetkova demokrácia nehéz megszületésében látja, mind a mai napig. Az első világháború, a teljes mozgósítás, a katonaság kényszerű fegyelme elősegítette az autoritárius rendszerek létrejöttét. És még azt is hozzá lehet tenni, hogy az első világháború előtti szociáldemokráciából jöttek az olyan diktátorok, mint Cankov vagy Pilsudski.

Plamen Cvetkov: Avtoritarizmat mezselu elve szvetovni vojni (Az autoritarizmus a két világháború között) Vekove 1991. 12. évf. 1–2. sz. 44–49. p.

Niederhauser Emil