Klió 1993/1.

2. évfolyam

rule

 

XIX. SZÁZAD

 

Az Egyesült Államok és a spanyolamerikai függetlenségi háború

 

Az Egyesült Államokban bizonyos együttérzéssel nézték a spanyolamerikai felkelők küzdelmeit a múlt század 23. évtizedében, hiszen gyűlölték Spanyolországot, és nemcsak a politikai befolyását szerették volna kiszorítani a kontinensről, hanem megnövekedett kereskedési lehetőséget is reméltek a függetlenségi harc sikerétől. A korszak kongresszusi vitáiban mégis több volt a lelkesedés a görögök szabadságharca, mint a spanyol-amerikaiak küzdelme iránt. Mennyire volt hát őszinte az együttérzés az Egyesült Államokban? A tanulmány írója úgy ad választ a kérdésre, hogy összehasonlítja az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának Bolivár harcával kapcsolatos magatartását.

A szerző, aki a John Hopkins Egyetemen az USA külpolitikájának professzora, alaposan körüljárja a kérdést; megvallatja az 1810-es, 20-as években keletkezett kongresszusi jegyzőkönyveket, a kor államférfiainak feljegyzéseit, emlékiratait, levelezését, a korabeli törvényeket, újságokat, bírósági iratokat, gazdasági kimutatásokat, és minden lépést az érdekekkel indokolva, képet ad a dél-amerikai szabadságharchoz különbözőképpen viszonyuló Egyesült Államok és néhány európai állam politikájáról. Még teljesebb lenne ez a kép, ha eligazítást nyújtana a néptömegek véleményéről is, erről azonban csak közvetve tudunk meg valamit (például abból vonhatunk le következtetéseket, hogy hány önkéntes harcolt a spanyol-amerikaiak oldalán).

Az Egyesült Ál1amoktól a felkelők önkéntes tengerészeket, magánhajókat kaptak, és némi pénzt a magánkereskedőktől. Ezzel szemben a brit kereskedők jelentékeny összegeket folyósítottak, nagy támogatói voltak a felkelőknek, bár éppen 1815-bcn, amikor a felkelés tetőzött, nem adtak kölcsönt. Néhány ezer önkéntes brit katona viszont igaz, a napóleoni háborúk végén, a gazdasági válság és munkanélküliség elöl menekülve elszegődött Bolivár hadseregébe.

A britek adta támogatás kényes helyzetbe hozta a szigetországot.

Nagy-Britanniának ugyanis szövetségese volt Spanyolország. Az angol kormány úgy oldotta meg a problémát, hogy „törvények és rendeletek elrettentő sorát” hozta, szinte lehetetlenné téve, hogy brit alattvaló segítséget nyújtson a spanyolamerikai felkelőknek majd szemet hunyt afölött, hogy e törvényeket rendszeresen megszegték. A brit kormányt persze nem az együttérzés vezette, nem akart kimaradni abból a kereskedelmi haszonból, amellyel Dél- és Közép-Amerika kecsegtetett.

Az Egyesült Államok volt viszont az, amely elsőként ismerte el a spanyol amerikai államok függetlenségét 1822-ben. Mekkora volt a jelentősége az USA lépésének? A diplomáciai gesztus semmiféle anyagi támogatást nem hozott; a kormány továbbra sem nyújtott kölcsönt a felkelőknek, a kereskedők szintén visszatartották a pénzüket, az önkéntesek elkerülték Bolivár seregét. A szerző szerint az Egyesült Államok lépése nem volt hatással az európai ál1amok magatartására sem, csupán Nagy-Britannia ismerte el az új államok függetlenségét 1825-ben.

Hasonlóképpen nem volt hatása a spanyolamerikai függetlenségi harc kimenetelére a Monroe-doktrínának sem. Igaz, a doktrína kimondja, hogy az amerikai földrész elzárkózik az európai behatolás elől, azonban a francia és az orosz beavatkozási hajlandóságot nem a Monroe-nyilatkozat, hanem a brit flotta tartotta vissza. Castlereagh külügyminiszter 1817-ben félreérthetetlenül közölte Francia-, Orosz- és Poroszországgal, valamint Ausztriával, hogy nem tűr beavatkozást Spanyolország és gyarmatai kapcsolatába. A Monroe-doktrínának más jelentősége volt: építőköve lett az amerikai nacionalizmusnak, és rejtve azt jelentette, hogy az amerikai kontinensen, mind északon, mind délen az Egyesült Államok az egyetlen gyarmatosító hatalom, „a nyugati félteke” az Államok érdekszférája.

Ezt Bolivár pontosan megértette. Az USA-ban fenyegetést látott, Nagy-Britanniában pedig védelmezőt. Ezt írta az USA-ról: „Nagyon hatalmas ország, nagyon gazdag, nagyon harcias és mindenre képes”.

Az Egyesült Államok valójában kezdettől fogva területi terjeszkedésre törekedett. Természetesen nem egyformán viselkedett a szomszédos és a távoli spanyol uralom alatt élő országokkal. Külön figyelmet érdemel az USA magatartása Kuba függetlenségének kérdésében. Kubát az Államok a maga számára akarta megszerezni. Jefferson már 1809-ben szabad kezet adott volna Napóleonnak Spanyol-Amerikában, ha cserébe az Egyesült Államok megkapja Kubát. Adams és Monroe elnökök egyaránt annektálni kívánták a spanyol fennhatóság alatt álló szigetel. Adams úgy gondolta, csak várniuk kell, s az alma az Észak-Amerikai Unió ölébe fog hullani. Ez a magyarázata annak, hogy Jefferson, Madison, Monroe és Adams elnöksége idején soha, egyetlen állami hivatalnok nem fejezte ki együttérzését a kubaiak függetlenségi harca iránt. Sőt! Amikor Kolumbia és Mexikó Kuba és Puerto Rico felszabadítására expedíciót akart küldeni, az USA arra próbálta rávenni Ferdinánd spanyol királyt, ismerje el Kolumbia és Mexikó függetlenségét, csakhogy azok letegyenek Kubával kapcsolatos szándékukról.

Közben Bolivár Panamába kongresszust hívott össze, és meghívta Adams elnököt is. Adams el akarta fogadni a meghívást, azonban mind a szenátusban, mind pedig a kongresszusban óriási vita támadt az ügyben. Voltak, akik támogatták a részvételt, mégpedig azzal, hogy segítségére kell sietniük a katolikus egyház által sanyargatott latin-amerikaiaknak. Mások ellenezték az észak-amerikai részvételt. Szóba kerültek Spanyolország jogai is. Ez ismét mások szerint nagyfokú képmutatás volt az USA részéről, hiszen az Államok számtalanszor betört spanyol területekre.

A panamai kongresszus egyébként a mexikóiak és kolumbiaiak Kuba felszabadítására küldendő expedíciójáról, továbbá Haiti helyzetéről kívánt tárgyalni. Tanulságos, mennyire egyetértettek az észak-amerikai adminisztráció tagjai abban, hogy nem kívánatos Kuba függetlenné válása. Adams elnök azzal összegezte a vitát, hogy az Egyesült Államok „mindig mindent megtett, amit csak lehetett, hogy megakadályozza Kuba függetlenné válását...”. Ez egyenes beszéd volt.

Kubának tehát spanyol igában kellett maradnia mindaddig, amíg „a gyümölcs meg nem érik”, Haitinak pedig továbbra is pária sorsot szánt az Egyesült Államok. Annyira félt az emancipált rabszolgák országától, hogy még csak szóba sem kerülhetett Haiti elismerése, vagy diplomáciai kapcsolat létesítése a szigettel. A szenátorok még az ellen is tiltakoztak, hogy e kérdést felvessék Panamában.

A panamai részvétel további vita tárgya volt az USA semlegessége szempontjából. Azok, akik ellenezték az Egyesült Ál1amok megjelenését, Washington tábornokra hivatkoztak, aki egykor óvta hazáját „a különféle szövetségekbe bonyolódás veszélyétől”. Végül, számos felszólaló több hónapos vitája után, 1826 márciusában a szenátus, áprilisában a kongresszus jóváhagyta az USA küldötteinek részvételét a panamai tanácskozáson.

Nagy-Britannia sokkal gyorsabban és könnyebben fogadta el a panamai meghívást. Igaz, ő is ellenezte Kuba felszabadítását, de az Egyesült Államokra hagyta a kellemetlen elintéznivalókat.

Az USA és Nagy-Britannia mellett tulajdonképpen Haiti volt az, amely segítette a felkelőket. A haiti kormány közvetlen segítséget nyújtott, méghozzá éppen akkor, amikor Boliváréknak a legnagyobb szükségük volt rá. Bolivár tudta, s meg is köszönte ezt, legnagyobb jótevőjüknek nevezve Alesandre Fétion elnököt.

Bolivár 1815 májusában Jamaicába menekült, s onnan várta a brit segítséget. Látva, hogy csalódnia kell, decemberben áthajózott Haitiba. Itt nem kölcsönt kapott a további harcokhoz, hanem ajándékot: fegyvereket, hajókat, pénzt. Pétion, Haiti elnöke cserében csupán azt kérte, törölje el Bolivár a rabszolgaságot azokon a területeken, melyeket felszabadít. A történet vége ismert: Bolivár Haitiból egy sikertelen kísérlet után másodszor is kiindulva, Haititól kapott fegyverekkel, pénzzel felszerelkezve megvívta csapataival győzelmes harcát a spanyol hódítókkal szemben.

A három segítséget nyújtó ország közül Nagy-Britannia adott anyagiakban a legtöbbet, ám Haiti volt a nagylelkűbb, az ő támogatása érkezett igazán időben. Az Egyesült Ál1amok együttérzése sekélyes volt, és azt is beteges területszerzési vágy irányította. Az USA nyíltan ellenezte Kuba függetlenné válását, s éppúgy meg akarta szerezni, ahogyan Texasra is rá akarta tenni a kezét.

Bolivár felismerte a veszélyt, amit az Egyesült Államok jelentett régiója számára. Ezért, ahelyett, hogy a Monroe-elv alapján az északdéli tengely figyelembevételével (azaz Európa kizárásával) alakította volna politikáját, egy kelet-nyugat tengely mentén a jó öreg Britanniához fordult segítségért Spanyol-Amerika érdekében mind az Egyesült Államokkal, mind pedig a Szent Szövetséggel szemben.

A pánamerikanizmusnak a bolivárizmus és a monroe-izmus két, egymással homlokegyenest ellentétes felfogása. A pánamerikai eszme megalapítója tulajdonképpen Bolivár volt, de a megvalósítást ő maga nem az Egyesült Államok égisze alatt képzelte el. A pánamerikanizmus azonban további alakulásával a következő évszázad alatt Monroe győzelmét, és Bolivár vereségét hozta.

 

Piero Gleijeses: The Limits of sympalhy: The United States and the Independence of Spanish America (Az együttérzés határai. Az Egyesült Államok és a spanyolamerikai függetlenség) Journal of Latin American Studies. 24. kötet, 3. szám. 1992. október, 481505. p.

 

Mikó Katalin