Klió 1993/1.

2. évfolyam

XIX. SZÁZAD

Arakcsejev

Arakcsejev megítélése egyértelműnek tűnik mind az orosz, mind az egyetemes történeti irodalomban, mégis elgondolkodtató a következő két idézet, amelyek ellentmondani látszanak a kialakult képnek. Az egyiket 1820-ban írta róla A. Sz. Puskin: „Egész Oroszország elnyomója”. A másik P. A. Vjazemszkij tollából származik: „Ez a személy, mint sok más kortársa, a történelem szigorú ítéletére vár...”

Alekszandr Andrejevics kisnemesi családban született 1768. szeptember 23-án. Korán eldőlt, hogy katonai pályára lép. Apja 1783 januárjában elvitte Pétervárra, a tüzérhadtesthez. Itt az oktatás idegen nyelveken folyt, így meg kellett tanulnia németül, franciául és latinul, de a jóneveltséghez hozzátartozott a vívás és a tánc elsajátítása is.

1789-ben hadtestparancsnoka, P. 1. Melisszinó révén N. 1. Szaitikav gróf házába került matematika házitanítónak és e kapcsolatnak köszönhetően két év múlva Melisszinó adjutánsa lett. Pável Petrovics nagyherceg 1792 őszén egy tehetséges tisztet kért a tüzérségből a gatcsinai ezredhez. Arakcsejev életében, mert a kínevezést ő kapta, komoly fordulat volt ez, hiszen a trónörökös gatcsinai „kis udvarának" közelébe került. Megértette, hogy nem lesz könnyű karriert befutnia az udvarban. Csak személyes tulajdonságaira és tehetségére számíthat, s minden attól függ, hogy a gatcsinai ezrednél mennyire tudja teljesíteni a trónörökös kívánságait. A szolgálati ügyekre koncentrált. Miután támogatást nem kapott, igyekezett önálló maradni és nem vett részt az udvari intrikákban, csakis arra figyelt, hogy a herceget szolgálja.

Amint Pál uralkodó lett, gyorsan emelkedett a ranglétrán és meggazdagodott, hiszen egy 2000 jobbágyot számláló hatalmas novgorodi birtokot kapott. Annak ellenére, hogy magasra tört, nem kereste egyetlen udvari méltóság barátságát sem, csak az uralkodó támogatását fogadta el, aki viszont nagyra értékelte vasakaratát, és szigorú természetét, amelyben úgy hasonlítottak egymásra. Az uralkodó bizalmának jegyében 1797-ben három fontos pozíciót is betöltött: Pétervár katonai parancsnoka, a Preobrazsenszkij ezred katonai vezetője és az egész hadsereg szállásmestere volt egyszerre. Arakcsejev stílusa jól belesimult a Pál által kialakított struktúrába. Ennek legfontosabb ismertetőjegyei: a szigorú következetesség, ridegség az alattvalókkal, s a szolgálatban a kemény önmegtartóztatás.

Arakcsejev a legkisebb szolgálati vétséget is jelentette az uralkodónak, holott tudta, hogy ez tönkreteheti a vétkest, de magát Arakcsejevet is. Két ilyen esetről tudunk Pál idejéből. A második Arakcsejev bukását okozta, s csak 1. Sándor uralkodása idején, 1803-ban térhetett vissza a fővárosba. Az egész egy semmiséggel kezdődött. A tüzérraktárban lévő régi szekérről egy katona lelopta a sujtást. Arakcsejevnek ezt rögtön jelentenie kellett, ám az őrséget éppen öccse adta, s ezért megpróbálta őt menteni a cárnál azzal, hogy úgy tett, mintha az őrséget Vilde altábornagy ezrede adta volna. Vilde azonban I. P. Kutajszov segítségével tisztázta magát, s így 1799. október elsején a két testvért nyugdíjazták és Arakcsejevnek még azt is megtiltották, hogy a fővárosba utazzék. A hadseregben nagy örömet okozott a nyugdíjazás híre, hiszen az értelmetlen vasfegyelem egyik támasza tűnt el. A gatcsinai ezred, amelyhez Arakcsejev is tartozott, a cári gárdaegységek körében megvetés tárgya lett.

Arakcsejev karrierjének kezdetét jelentették az I. Pálnak tett szolgálatai, de ezek csupán az alapját teremtették meg a későbbi, 25 éves sikeres pályafutásnak. Az I. Pálhoz fűződő hűségéhez nem fér kétség, de vajon mi kötötte I. Sándorhoz, aki igencsak különbözött apjától, de magától Arakcsejevtől is. Miben áll e szövetség lényege? Erre csak a körülmények vizsgálatával kapunk választ. Közös volt kettejükben a hadsereghez való szenvedélyes kötődés. Arakcsejev mindig jól érzékelte támogatójának hangulatát, kívánságait, s ezeknek soha nem mondott ellent. I. Sándor még trónörökösként jelentős segítséget kapott tőle, gyakran volt ugyanis ütköző Pál és a II. Katalin által trónörökösnek kiszemelt fiú között. De amikor Pál rá akarta venne, hogy figyelje Sándort, ő ezt kategorikusan visszautasította.

1803 májusában az egész tüzérség felügyelőjeként tért vissza a szolgálatba, tehát nem politikai ambícióval. Az 1805-ös hadjáratban ott találjuk az uralkodó kíséretében, ám mikor a harc tetőpontján I. Sándor rá akarta bízni egy hadoszlop irányítását, idegkimerültségre hivatkozva határozottan visszautasította azt. Egyetlen alkalommal sem vett részt harcokban. Ennek okát a kortársak és a történészek többsége beteges gyávaságában látták. I. Sándor a tilsiti béke után személycserékkel akarta eltussolni a külpolitikai kudarcokat. Így lett Arakcsejev 1808-ban külügyminiszter – jelentősen megnövelt hatáskörrel – valamint a gyalogság és a tüzérség felügyelője.

1806–1810 volt Arakcsejev felemelkedésének első időszaka. Egybeesett ez M. M. Szperanszkij karrierjének felívelésével, ami a meglévő politikai nehézségekre enged következtetni. Arakcsejev két év alatt egy sor változtatást vitt véghez, elsősorban a hadsereg utánpótlása és oktatása, valamint a hadiüzemek átalakítása terén. 1808–1809-ben részt vett az orosz–svéd háborúban és Finnországból irányította azt a támadást, amelynek tényleges vezetője B. V. Knorring volt. A seregrészeket többek között vezető P. A. Suvalov és P. 1. Bagratioh az utánpótlási nehézségekre hivatkozva ellenezték a téli hadjáratot. Arakcsejevnek azonban sikerült megszerveznie az élelmiszer és hadianyag-utánpótlást, s így megoldania a kérdést.

Arakcsejev karrierjének újabb szakasza a Szent Szövetség időszakára esik. 1810–1812 között visszakerült a második vonalba. Ennek az volt az oka, hogy 1810-ben befejezte a hadseregreformot, és az 1812–14-es hadi eseményekben már nem tudott eredményeket felmutatni, mivel azok más típusú embert kívántak.

Mi lehetett az oka Arakcsejev és az uralkodó elhidegülésének? Az uralkodó támogatott néhányat Szperanszkij reformtervei közül, ezzel egyidejűleg a társadalmi megszorítások politikáját is folytatta Arakcsejev segítségével és úgy vélte, hogy mindkét államférfi sikeresen tudja a feladatait végrehajtani anélkül, hogy zavarnák egymást. Arakcsejev hiúsága azonban nem tudott megbékélni azzal, hogy a reformok titokban készültek, s hogy az uralkodó pártfogását és rokonszenvét meg kell osztania Szperanszkijjal. Önmagát értékelve, vetélytársát kritizálva mondta a következóket: „Ha nekem harmadannyi eszem lenne, mint Szperanszkijnak, nagy ember lennék”. Arakcsejev egyeduralma azonban nem vágott egybe az uralkodói érdekekkel 1810-ben, amiben szerepet játszott N. I. Szalitkov és A. N. Golicin herceg körének megerősödése az udvarban.

Szperanszkíj bukása ismét megerősítette Arakcsejev pozícióját. Nincs bizonyíték arra, hogy részt vett volna a Szperanszkij elleni összeesküvésben, de az uralkodó minden bizonnyal tanácskozott vele, mielőtt száműzetésbe küldte vetélytársát. Az 1812-es háború után Arakcsejev fokozatosan újra megnövelte hatalmát. Újabb felemelkedése most sem kapcsolódott az udvar egyetlen csoportjához sem, mint az uralkodó személyes híve jelent meg. A háború befejeztével a tilsiti béke utáni időkhöz hasonló belpolitikai helyzet alakult ki, 1. Sándor összeütközésbe került a hadsereggel és a közvéleménnyel, különösen az elmaradt liberális reformok miatt. Oe most nem volt Szperanszkij, s maradt a keménykezű Arakcsejev. Őt használta pajzsként a társadalmi kritikák ellen I. Sándor.

A háború után Oroszország gazdasága a lehető legrosszabb helyzetben volt. A besorozási arány megtartása ugyanakkor elégedetlenséget szült, s ennek a problémának a részleges megoldására javasolta I. Sándor az úgynevezett haditelepek létrehozását. Arakcsejev résztvett a haditelepekről szóló dokumentum összeállításában 1817–18-ban. Ezeken a telepeken a katonai funkció összekapcsolódott gazdaságiakkal, pl. építőmunka, szállítás, ipari és mezőgazdasági termelés. Kezdetben századokat, ezredeket, később nagyobb egységeket hoztak létre. A kaszárnyarendszer, mint a katonák és a jobbágyok iránti „jótétemény", rögtön kemény ellenállásokba ütközött, amelyek felkelésbe csaptak át. Arakcsejev szilárdan hitt abban, hogy mindenkinek csak a saját dolgával kell foglalkoznia. A paraszt termelje meg a kenyeret, a kupec kereskedjen, a hivatalnok irányítson. Egyébként is úgy tekintett a haditelepekre, mint az uralkodó kedvenc játékaira. Figyelemre méltó, hogy az uralkodóval folytatott levelezésének utolsó két évében nincs olyan levél, amelyben ne foglalkoztak volna a haditelepek kérdésével. Ezek létrehozása Arakcsejev pályájának csúcspontja volt, s így a társadalmi elégedetlenség is teljesen ellene fordult.

A bécsi kongresszus után I. Sándor elsősorban a külpolitikára koncentrált, és szüksége volt valakire, aki szigorúan kezében tartja a társadalmat és a hadsereget. Ezért egyre erőteljesebben támaszkodott Arakcsejevre, ami nem jelentette azt, hogy teljes cselekvési szabadságot adott volna számára. Ma már tudjuk, hogy számos iratot, amelyet ő írt alá, maga 1. Sándor állított össze.

Arakcsejev politikai karrierje 1825–26-ban tört meg. Mélyen érintette, hogy megölték N. F. Minkinát, aki 25 éven át volt házvezetőnője, és ezt követ6cn teljesen visszavonult az állami szolgálatból. A második csapás számára az uralkodó 1825. november 19-i hirtelen halála volt. Az új cár, I. Miklós nem bocsátotta meg Arakcsejev december 4-i gyávaságát (nem ment ki a Szenátus térre a Téli Palotából) és a nagyhercegek megaláztatásait, akiket órákon át várakoztattak audienciára.

Arakcsejev látta, hogy fclh6k gyülekeznek a feje felett, s kérte a nyugdíjazását. Életének utolsó éveiben csak a gazdaságával foglalkozott. I. Sándor halála után 50 000 rubelnyi hagyatékot tett arra a célra, hogy írják meg uralkodója és fő patrónusa életrajzát, s 100 év múlva, amikor ez az összeg a többszörösére rúg, adják ki. Fő célja azonban nem ez volt. Jól tudta, hogy 1. Sándor jövőbeli életrajzírója nem kerülheti meg személyét. A gróf be akart kerülni a történelembe, de kedvez6bb színben feltüntetve magát, mint ahogy kortársai látták.

I. Sándornak ugyanúgy szüksége volt Arakcsejevre, mint annak őrá. Kapcsolatukban az emberinél nagyobb szerepet játszik a pragmatikusság. Mindketten főszereplők voltak a történelem színpadán. Az utódok később nem egyszer fordultak annak a politikának a metódusához és eszközeihez, amelynek alapjait I. Sándor és Arakcsejev rakta le.

K. M. Jacsmenyihin: Alekszej Andrejevics Arakcsejev: Voproszi Isztorii 1991/12. 37–51. p.

Czövek István