XIX. SZÁZAD

II. Sándor

II. Sándor uralkodásának ideje (1855–1881) Oroszország XIX. századi modernizálódásának kora. Jelentősége ellenére a magyar közvélemény kevesebb, míg a nyugati több ismerettel rendelkezik ezen időszakról. Hadd utaljak itt W. E. Mosse: Alexandr and the Modernization of Russia (London, 1958) című könyvére, vagy Seton Watson munkáira, és még folytathatnám a sort.

L. G. Zaharova jelen tanulmányában arra tesz kísérletet, hogy sokoldalú képet alkosson Il. Sándorról Sz. Sz. Tatyiscsev megjelent történeti munkái alapján.

Aleszandr Nyikolájevics, a későbbi II. Sándor, 1818. április 17-én a moszkvai Kremlben látta meg a napvilágot. A trónörökös nevelését hat éves korában K. K. Merder kapitányra. Austerlitz hősére bízták, akit kortársai erkölcsös, okos, erős akaratú embernek tartottak. A nevelők között ott találjuk még Zsukovszkijt, a köItőt is. Végeredményben Sándor alapos képzésben részesült és Zsukovszkij révén különös figyelmet fordítottak a történelemre, Sándor életében hamar beköszöntött a hadgyakorlatok, ünnepi felvonulások kora és mind kevesebb idő jutott a hadi és egyéb tudományokra.

Környezete számára nem volt kétséges, hogy rendkívüli szellemi képességekkel rendelkezik, de a kitartás hiányzott belőle, s így a legkisebb nehézség is megtorpanásra, tétlenségre késztette. Hivatalosan 16 éves korában lett trónörökös.

Tanulmányai befejeztével bel- és külföldi utazások sora következett.

Oroszországban egy ilyen utazás nem kis nehézséget jelentett, hiszen vasút nem volt, az utak pedig igen rossz állapotban voltak. De mégis, Sándor látta országát. Külföldi útjai során még I. Miklóssal járt Berlinben és Stockholmban, majd egyedül Svájcban, Dániában, Ausztriában, Hollandiában, Angliában, de nem kereste fel Franciaországot. Útjai során számos kitüntetést és diplomát kapott, így például tagja lett a dán művészeti akadémiának, Oxfordban jogi doktorátust kapott.

Utazásai külföldön magánéletében is fordulatot hoztak. Beleszeretett a 15 éves Mária Messen darmstadti hercegnőbe, akivel 1841. április 16-án házasságot kötött. Házasságukból hat fiú és egy lány született. Ilyen formán követte a Romanovok hagyományát, hiszen a német uralkodóházak tagjaival való házasodás tradíció volt.

Bár Sándor nem mutatott különös érdeklődést a politika iránt, lassanként mégis bekerült a vonzásába. 1839-ben az Államtanács, majd a következő évben a Minisztertanács tagja lett, 1846-ban elnöke lett a jobbágyok ügyeit intéző titkos tanácsnak. A 28 éves trónörökös ilyen minőségében is a fennál1ó rend iránti e1kötelezettségét juttatta kifejezésre el1entétben bátyjaival, pl. Konsztantyin nagyherceggel.

Sándor 37 évesen lépett a trónra. (A tanulmány szerzője helytelenül 36 évet ír!) Az amerikai követ ekkor így jellemezte: „Magas, mint minden Romanov, szép és tiszteletet parancsoló, de jóval kevesebb benne a hatalmi gőg és hidegség”. A híres orosz költő, Tyutcsev leánya írta róla: „Az uralkodó a legjobb ember. A legkiválóbb uralkodó lenne egy jól szervezett országban békés időben, ahol csak fenn kellene tartani a meglévő viszonyokat. Azonban nem elég energikus az átalakításához. Az uralkodó feleségének sincsenek ambíciói ... sokkal tisztábbak, jobbak annál, hogy megértsék az embereket és uralkodjanak felettük.”

II. Sándor első lépései Miklós politikáját erősítették. Szevasztopol eleste után elutazott többek között a krími hadsereg főhadiszállására, megnézte Ocsakov erődjének megerősítését, stb. A nemzetközi politikában elszigetelték, bels6 erőforrásai kimerültek, társadalmi elégedetlenség fenyegetett. II. Sándor egészséges, józan gondolkodással elhárította magától a környezetéből sugárzó fanatizmus kísértését. A tapasztalataira támaszkodva, bár általános program nélkül, olyan új döntéseket hozott, amelyek szöges ellentétben álltak a régi renddel – a reformok útjára lépett.

A párizsi béke és az 1856. március 19-i manifesztum után Európában új erőviszonyok alakultak ki, Franciaország szerepe megerősödött a kontinensen, s ezzel az orosz diplomáciának is számolnia kellett. Az elaggott K. V. Nesselrode helyére A. M. Gorcsakov került, aki más orientációt képviselt.

Az új kurzus körvonalai lassanként kirajzolódtak. 1855. dec. 3-án bezárták a legfelső cenzúra bizottságot, könnyítéseket vezettek be az egyetemeken, elhatározták az út1evelek szabad kiadását, a külföldiekkel való szabad kereskedelmet.

II. Sándor számára a nagy kérdés a jobbágy-felszabadítás volt. Több éves előkészítő munka után, amelyet találóan jellemez a cár 1861. január 28-án az Államtanácsban elmondott beszéde, megszületett a döntés. „Minden további halogatás veszedelmes lehet az államra, és a megoldáshoz maga a nemesség is csatlakozni akart.”

Összességében II. Sándor liberalizmusa a parasztkérdésben egybeolvadt azzal az ellenséges érzéssel, amellyel az önkényuralmi rendszer a szólásszabadsághoz, a másképpen gondolkodáshoz viszonyult. Például, mint önkényuralkodó bezáratta a liberális szerkesztőbizottságot, nyugdíjba küldte N. A. Miljutyint, a parasztreform fő mozgatóját. Azonban, ha a belpolitikai irányvonalat nézzük, tény, hogy a reformok folytatódtak az 1860-as években. Csak néhány ezek közül: 1862: az állami költségvetés nyilvánossá vált, 1863: új egyetemi szabályzat, 1864: zemsztvó és bírósági reformok.

II. Sándor elismerte a társadalom jogos igényét a választásra, képviseletre, mégsem kételkedett az önkényuralom állandóságában. 1859ben élénken reagált a konzervatív és liberális nemesség minden feliratára, ha az az alkotmányosságot érintette.

Nagyon tanulságos Bismarckkal, a porosz nagykövettel, 1861. nov. 10-én folytatott beszélgetése az alkotmányról, a liberális intézményekről. „A nép az uralkodóban Isten küldöttét, atyját, mindenható urát látja. Ez az elképzelés, amely már már vallásos érzés, nem választható el a személyi függőségemtől és hajlok arra, hogy nem is kívánom ezt. A korona a hatalmat jelképezi, ha ezzel szembe helyezkedünk, folt esik a nemzeti presztízsen. Attól a mélységes érzéstől, amellyel az orosz népnek régtől fogva küldetése övezni cárja trónját nem szabad megfosztani ... Isten tudja, hová jutunk paraszt és földesúr dolgában, ha a cár tekintélye nem lesz elegendő ahhoz, hogy döntő hatást gyakoroljon.”

Valójában a korlátlan uralkodói hatalom elősegítette a reformok véghez vitelét, ám nemcsak ilyen elképzelései voltak II. Sándornak uralkodása 25 éve alatt. Követte az önkényuralmi patriarchális hatalom tradícióját, hisz ebben a szisztémában nőtt fel és nevelődött, egész intellektusa, lelki alkata az önkényuralom csúcspontjának időszakában, I. Miklós figyelő tekintetének hatása alatt formálódott.

II. Sándor praktikus észjárású ember volt, de nem rendelkezett különösebb éleslátással. A messzebbre tekintő állami politikusoktól eltérően nem értetette meg, hogy a jobbágyrendszer hatalmas fájának gyökerei messzire nyúlnak, beárnyékolja az egyházat és a trónt, és így a jobbágyság hírtelen felszámolása megingathatja a birodalom egységét. I. Péter műve meginog, darabokra törik – Ba1tikumra, Lengyelországra. Amikor ez a veszély ténylegesen megjelent, II. Sándor engedményeket tett a felszabadító mozgalomnak. Finnországban, a széleskörű, szervezett, békés el1enállás nyomására helyre állította a szejmet, és személyesen nyitotta meg 1863. szeptember 18-án, mely alkalommal beszédében kétszer is utalt az alkotmányos monarchiára.

Lengyelországban és a Baltikumban az események drámaibb fordulatot vettek. 1856-os varsói beszédében II. Sándor kijelentette „Fas de reveries” – Semmi ábrándozás!

Egy Miljutyinnal történt beszélgetése alkalmával az uralkodó elismerte, hogy Lengyelország inkább a nehézségek forrása, mintsem az erő bázisa Oroszország számára. II. Sándor úgy gondolta, hogy közte és a lengyel arisztokrácia között minden befejeződött, és az orosz kormánynak meg kellett erősítenie támogatását a lengyel parasztok között. Az 1864-es reform azzal, hogy szimbolikus fizetettségért földet adott a lengyel parasztnak, forradalmi tett volt, ezzel ugyanis leszakított egy nagy létszámú réteget a felkelésről. Ám alkotmányt nem adott II. Sándor Lengyelországnak. Az északnyugati területeken a jobbágyreform ténylegesen végbe ment.

II. Sándornak észre kellett vennie a po1itikai ellentétek kiéleződését a jobbágyfelszabadítás után. Il. Sándor számára teljesen idegen volt N. A. Miljutyin és elvbarátainak elképzelése arról, hogy a liberális kurzus megerősítésére egy centrumpártot hozzanak létre. A politikai erők polarizációját; a reakció aktívvá válását és megerősödését, a forradalmi mozgalom extrémizmusát, a liberálisok meggyengülését, mind mind nem látta II. Sándor, sőt saját katasztrófáját sem, ami nagyon is befolyásolta a reformok létét.

Az 1866. április 4-i Karakozov-merénylet határkő lett nemcsak a politikában, hanem magánéletében is. Hosszú belső harc után szabad utat engedett érzéseinek Je. M. Dolgorukaja hercegnő iránt. A merénylet okozta mély megrázkódtatás, személyes életének kettőssége, felőrölte fizikai és lelki erejét. Ez meglátszott rajta, il kortársak mind gyakrabban látták elgondolkodónak, apatikusnak.

II. Sándor az 1870-es években már nem annyira a belső törvényalkotási munkára, mint a birodalmi feladatok megoldására koncentrált. Figyelme középpontjában a közép-ázsiai területek megszerzése került, ahol Oroszország érdekei ütköztek Angliáéval. Elképzeléseiben jelentős szerepet kapott a Kelet országaihoz fűződő gazdasági kapcsolatok fejlesztése, valamint Oroszország katonai presztízsének helyreállítása a győztes háborúk révén (Szamarkand, a Kaszpi-tenger, a Khivai kánság stb. elfoglalása).

Hódító terveiben II. Sándor túltett 1. Miklós szándékain is, aki 1835-ben így figyelmeztette fiát: „A külföldi hatalmakkal őrizd a jó viszonyt. Nem az új hódításokban, hanem Oroszország belső berendezkedésének felépítésében áll a feladatod.” Ezt a tanácsot II. Sándor nem fogadta meg. Benyomult a Távol-Keletre, Közép-Ázsiába és a Kaukázusba.

Az ázsiai hódítások ellenére Pétervár nagy érdeklődést mutatott az európai problémák iránt. Az 1850-60-as évekbeli közeledés Franciaországhoz nem bizonyult örökéletűnek. Ennek oka az 1860-as évekbeli lengyel helyzet 6s a porosz orientáció volt. Poroszország militarizálódása és megerősödése Bismarck alatt nem befolyásolta Sándort, Gorcsakov próbálkozása pedig, hogy finomítson ezen a politikán, hiábavalónak bizonyult.

II. Sándor Poroszországhoz fűződő kapcsolatát a rokoni szálakon kívül az is magyarázta, hogy a porosz–francia háború kapcsán reményt látott a párizsi béke fekete-tengeri cikkelyeinek megváltoztatására. Gorcsakov 1870. október 19/31-i körlevele elérte célját: a londoni konferencia elfogadta az 1871. március 13-i konvenciót az oroszokra nézve sérelmes cikkelyek megváltoztatásáról.

Létrejött az Osztrák–Magyar Monarchiához való közeledés is a három császár szövetsége révén, bár erről uralkodása kezdetén ellenkező véleménye volt.

A cár életében jelentős esemény volt még az 1877–78-as orosz–török háború. A hadüzenetre hosszas töprengés után adta áldását. Fontos tényező ekkor a szlavofilek mozgalma, valamint az ország pénzügyi helyzete. Reitern, a pénzügyekért felelős miniszter hiába próbálkozott az orosz pénzügyi rendszer összeomlását is előrevetítve óvatos politikával, végül nyugdíjazták. A cár pedig 1877. május 21-én elutazott Pétervárról a balkáni hadsereghez, s csak dec. 3-án tért vissza, miután Plevna elesett.

A háború hatalmas áldozatot követelt Oroszországtól, bár a győztes ütközetek helyreállították Oroszország birodalmi tekintélyét, elhomályosítva a krími kudarcot. A háború először a san-stefanoi békével, majd az orosz politikai közvéleményben nagy kiábrándulást okozó berlini kongresszussal ért véget. Gorcsakov kancellár, aki Oroszországot képviselte a kongresszuson II. Sándorhoz írt feljegyzéseiben megjegyezte: „A berlini kongresszus pályafutásom legsötétebb lapja”. Az uralkodó hozzátette, „Az enyémben szintén”.

Az orosz belpolitikai életben a berlini kongresszus után élesedő konfrontáció volt tapasztalható, amelynek következményei voltak a cár elleni merényletek.

Magánéletében egyre súlyosabb gondot okozott a házasságán kívüli kapcsolata. Ebben az időben a Téli Palotában egy fedél alatt élt törvényes hitvese, Mária Alexandrovna és a fiatal, szép Dolgorukaja hercegnő, aki nélkül az uralkodó már egy napot sem tudott eltölteni, s akivel már külön családot is alapított (két leánya és egy fia született e kapcsolatból).

Amikor 1880. május végén az uralkodó felesége meghalt, alig kivárva a halála utáni 40 napot morganatikus házasságra lépett Dolgorukajával.

Az 1880. február 5-i merénylet után az orosz–török háború hőse, Lorisz Melikov lett tulajdonképpen diktátorrá, aki pozícióját alkotmány bevezetésére kívánta felhasználni, s ebbe bevonta a cár feleségét is. Sándor szerette volna megkoronáztatni Dolgorukaját, majd átadni a trónt. Az átalakulást azonban megakadályozta a szám szerint hatodik merénylet 1881. március 1-jén.

II. Sándor élete tragikus volt. 1881. március 1. eseményeiben különös módon fonódik össze az ember, a monarchia, az ország tragédiája. Ekkor szakad meg az a folyamat, amely reformok útján, békésen akarta a jogállamot megteremteni. II. Sándor jellemét, temperamentumát, nézeteit tekintve nem volt reformer. A körülmények foglya volt. Jellemében, személyiségében az önkényuralmi én vonzó emberi tulajdonságokkal társult, de ezek az államelméletben gyakran elfojtódtak. Tulajdonképpen azon szisztéma foglya volt, amelynek alapjait reformjaival igyekezett megingatni.

L. G. Zaharova: Alekszandr II. (II. Sándor) Voproszü Isztorii 1992. 6–7. 58–80 p.

Czövek István