Klió 1993/1.
2. évfolyam
KORA ÚJKOR
Spanyol zsidó (szefárd) közösségek Erdélyben és a Bánátban a XVII–XIX. században
1492 tavaszán a
spanyol uralkodópár, Izabella és Ferdinánd, Torquemada főinkvizítor
közreműködésével kiűzte országából a zsidókat. Mintegy 100 ezer zsidónak
kellett egy hónapon belül elhagynia az országot. A menekülők közül ezrek
pusztultak el, a túlélé5k zöme Észak-Afrikában és Törökországban lelt új
hazára. A török zsidó közösségek segítőkészen fogadták őket, és az éppen
jelentős terjeszkedésre készülő Oszmán Birodalomnak jól jött a
puskaporgyártáshoz, fémolvasztáshoz értő spanyol zsidók megjelenése. A
Konstantinápolyban, Thesszalonikiben, Edirnében, Gallipoliban letelepedett
jövevények fellendítették a keH'skedelmet a Mediterráneumban. A törökök
fennhatósága alatt a zsidók elérkeztek Magyarországra, Budára és az önálló
Erdélybe is. 1541–ben, Buda ostrománáll500 zsidót öltek meg és
sokukat belső török területekre száműztek, hogy helyükbe Szalonikiből és
Edirnéből újakat hozzanak.
Budán ennek
következtében két külön zsidó közösség élt egymás mellett: a németországi vagy
kelet-európai (askenázi) és a spanyolországi eredetű (szefárd) közösség; két
különböző társadalmi, politikai rendszerből, különböző gazdasági helyzetből,
kultúrából érkeztek; ennek megfelelően az askenázi zsidók szigorúan tartották a
zsidótörvényeket, míg a szefárdok lazábban értelmezték azokat.
A török hódoltság
150 éve alatt az export-import kereskedelemnek 15–20 százaléka volt a zsidók
kezén Magyarországon. Főleg élelmiszerrel, ruhaneművel, bőráruval és fémekkel
(rézzel, ólommal) kereskedtek. A szállítás fő útja Bécstől Belgrádig a Duna
volt, budai kikötőhellyel. Tudunk zsidó vámhivatalnokokról, akik három évre
előre kifizették a vámházak várható bevételét, s így az övék volt a vámszedés
joga.
1686-ban, Buda visszavételekor a zsidók a törökök oldalán harcoltak, ezért a
keresztény seregek a győzelem után kegyetlenül lemészárolták a zsidónegyedet. A
tragédiáról egy túlélő, Izsák Schulhof rabbi héberül írott, később németre
fordított beszámolójából olvashatunk. Sokak életét mentette meg Lotharingiai
Károly támogatásával Alexandert Tauszk és Samuel Wertheimer.
Bár Erdélyben és a
Bánátban már a XI. századtól éltek zsidók, spanyol zsidók 1626-ban kezdtek
ideköltözni. Főbb letelepedési helyük Gyulafehérvár és Temesvár volt. Bethlen
Gábor 1623-ban – Abraham Sassa zsidó orvos tanácsára – chartát bocsátott ki Kolozsvárott, melyben Erdélybe hívta a
törökországi zsidókat, mivel már hallott pénzügyi ténykedésükről. (Hasonló
chartában hívta a románokat, görögöket, örményeket is, mindazokat, akik készek
Erdély érdekeiért dolgozni.) A chartában Bethlen hangsúlyozta, hogy újjá akarja
éleszteni Erdély régi dicsőségét, s ebben a munkában számít a különféle
kisebbségekre. Cserében bizonyos kiváltságokat garantált számukra.
A felszólítás
nyomán 20–25 spanyol zsidó család érkezett és
telepedett le Gyulafehérváron. Kezükön hamarosan' élénk kereskedelem
bontakozott ki Törökországgal, Moldvával, Munténiával, Lengyelországgal és
Ausztriával. Konstantinápolyból selymet, szőnyeget, gyapotot, szövetet, papírt,
bőrárut, övet; Velencéből, Bécsből és Krakkóból kocsit élelmiszert, fűszereket,
kristályt, angol edényeket, tükröt, festményeket, ékszereket és
zeneszerszámokat hoztak be.
Bethlen Gábor
halála után számos megalázó, bántó intézkedést kellett a zsidóknak
elszenvedniük. Apafi Mihály ismét a pártjukra kelt, és háromszor is
megerősítette a Charta által biztosított jogaikat. Az arisztokrácia tagjai
gyakran együtt üzleteltek velük; például Bethlen Miklós egy Izsák nevű
gabonaszállítóval dolgozott „haszonra”, I. Rákóczi György pedig a
gyulafehérvári Éliásra bízta az adó beszedését egész Erdély területéről.
1691-ben Erdély
elvesztette függetlenségét. I. Lipót már 1670-ben kiűzte a zsidókat Bécsből,
majd megtiltotta, hogy a bányavárosokban lakjanak, és arannyal, higannyal
kereskedjenek. Erdélyben viszont kocsmát bérelhettek, földet kaphattak
„árendába”, így zsidók költöztek ide Morvaországból, Észak-Magyarországról,
Lengyelországból, kevesebben Moldva-Munténiából és Törökországból.
1633-ban
Gyulafehérváron csak 60 zsidó élt, száz évvel később már 150 a számuk, és saját
zsinagógájuk van. Azt is tudjuk, hogy az adófizető zsidók egy része
export-import ügyekkel foglalkozott, másik részük a falvak népét látta el
különböző értékcikkekkel.
Il. Rákóczi Ferenc
a zsidók segítségével szervezte újjá had seregét 1704 után: konstantinápolyi
nagykövete, Pápai János közvetítésével egy belgrád spanyol zsidótól, Abraham
Alboertól 100 ezer forintot és számos árucikket kapott.
Az 1730-as, 40-es
években súlyosbodtak a zsidók életkörülményei Gyulafehérvárott; nem árulhattak
dohányt, nem készíthettek pálinkát, nem kereskedhettek búzával, hallal;
szármét, vásznat egyedül Törökországból importálhattak. 1741-ben a város „zsidó
öltözet” viselésére kötelezte őket és megtiltotta nekik, hogy lovat béreljenek.
A gyulafehérvári
spanyol zsidó közösség életét az 1735–1836 között
vezetett „Jegyzőkönyvből" (Pinkas) követhetjük nyomon. (Pontosabban Eisler
Mátyás rabbinak a Jegyzőkönyvről az 1920-as években írott cikkeiből, mert az
eredeti feljegyzések a II. világháború idején eltűntek.) Eszerint a közösséget
egy 5–7 tagú bizottság vezette és képviselte a
hatóságok előtt. A közösség tagjainak magatartására 3–5 fős rabbinikus bíróság ügyelt, ez döntött a családi ügyekben (például
válásoknál), az üzleti és magánélet dolgaiban. A szombat megtartását nagyon
szigorúan vették. Ha valaki ez ellen vétett, megkorbácsolták. Aki a vezetőséget
bántalmazta, 8 napig kenyéren és vízen, börtönben tartották. A legszigorúbb
büntetés a „kiközösítés" volt, amikor a bűnösnek el kellett hagynia il
várost és a közösséget. Fellebbezni a rabbi vegyes bíróságához lehetett: ebben
a város vagy a püspök két nem zsidó képviselője is részt vett. A nevelés a magántanítók
kezében volt. Nagy figyelmet fordítottak az árvák nevelésére. A könyvet nagy
becsben tartották.
Erdély
legismertebb főrabbija a bielitzi Ezekiel Paneth volt (1823–45). Igen művelt, világlátott ember volt, az ő idején megerősödött a
hitélet Erdélyben. Utódja, Abraham Friedmann rabbi idején, az 1867-es
kongresszuson szakadt ketté a zsidó közösség Magyarországon: kialakult a neológ
és az ortodox közösség. A főrabbi tisztségét letörölték.
A spanyol zsidó
közösség a múlt század utolsó évében megszűnt Gyulafehérvárott. Ma már csak
askenázi zsinagóga van a városban.
Temesvárt, a Bánát
fővárosát a törökök 1552-ben foglalták el. Szófia és Buda mellett ez a város
lett a harmadik európai vilajet. A temesvári spanyol zsidók részt vettek a
Kairó–Aleppó–Alexandria–Tesszaloniki, Tripoli és Konstantinápoly–Gyulafehérvár–Temesvár között zajló élénk nemzetközi kereskedelemben.
Temesvár 1716-ban
felszabadult a 164 éves török uralom alól.
Savoyai Jenő
megengedte az örmény 6s zsidó lakosságnak, hogy maradjon, vagy vagyonával
együtt szabadon elmenjen a városból. Az 1739-es összeírás szerint ekkor 139
askenázi és 81 szefárd zsidó lakott Temesvárott. Jó részük kereskedő, néhányuk
kézműves volt.
A bánáti zsidók
száma ekkor mutatott gyarapodást, amikor 1737ben a bécsi kormány
privilégiumokat adott a szefárd zsidóknak, 1739-ben pedig Szerbia kormányzója,
Wallis gróf letelepedést kínált a Belgrádból menekülőknek. A zsidók Temesváron
fellendítették a kereskedelmet, manufaktúrákat alapítottak. Különösen két
család neve szerepel gyakran a XVIII. század elejéről származó dokumentumokban.
Bachrach Sámson a gyapjúiparban játszott fontos szerepet, a Keppich családnak
pedig III. Károlytól kapott kiváltságlevele alapján joga volt üzletelni. A
család sör- és szeszfőzdéket létesített Temesváron és más bánáti városokban.
1753-ban Mária
Terézia parancsára kiűzték a zsidókat a temesvári és pancsovai katonai
körzetekből, dc 1760-ban már újból zsinagógákat építettek, egyet az askenázi,
egyet a szefárd közösségnek. Az 1848-as forradalomnak együtt örültek a
magyarokkal. A szabadságharc idején sokan szolgáltak a hadseregben. Temesvár
bombázásakor igen sokan meghaltak közülük. Haynau bírságot szabott ki rájuk, és
kényszerítette őket, hogy vegyenek részt a város újjáépítésében.
A XIX. század
végére a temesvári spanyol zsidó közösség kihalt vagy beolvadt az askenázi
közösségbe.
Moshe Camlilly: Spanish (Sephardi) Communities in Transylvania and Banat in the XVIIth–XIXth Century. (Spanyol zsidó [szefárd] közösségek Erdélyben és a Bánátban a XVII–XIX. században) Studia Judaica L 1991. 39–52. p.