Klió 1993/1.
2. évfolyam
KÖZÉPKOR
Mit
jelent a szolgaság Franciaországban a XI. században?
D. Barhélemy a középkori társadalomtörténet egyik
legproblematikusabb témakörét választotta tanulmánya tárgyául. A középkori
források viszonylagos bősége miatt szerencsés francia történetírás a XIX.
század közepe óta foglakozik a szolgaság mibenlétével. Jelen tanulmány azonban
mégsem egyszerű szaporítása a bőséges szakirodalomnak. A szerző az első részben
historiográfiai áttekintést ad a szolgasággal foglalkozó irányzatokról, majd új
álláspont kialakítását kísérli meg a források újraolvasásával.
Két felfogást
különít el: az ún. régi iskolát és az ún. változást hirdető elméletet. Az első
megkoronázója az 1930-as években Marc Bloch, a második megalapozója az 1950-es
évek elején Georges Duby volt.
A régi iskola az
1840-es években keletkezett, amikor B. Guérard Inninon apát világszerte
ismertté vált polypticháját publikálva, a rabszolgaságot (esclavage) J. Caesar
korától a középkor deléig fokozatosan enyhülő ál1apotként jel1emezte. Ezen
felfogás nyomán a későbbiekben a témát kutatók nagy része az V–XII. század közötti korszakra antik rabszolgaságot, Karoling-kori
félrabszolgaságot és középkori szolgaságot (servage) különített el.
M. Bloch – aki ezideig a legbőségesebb leírását adta a középkori szolgaságnak –
szintén hasonló változási periódusokban gondolkodott. A
rabszolgaságnak-szolgaságnak az urasági gazdálkodás keretében látta értelmét. A
Xl–XII. századra a szolgaság „megszelídült”: a
szolga (serf) olyan földhözkötött, telekre ültetett, fejadót fizető, robotoló,
szabad házasságkötési és örökösödési joggal nem rendelkező társadalmi elem
volt, aki már nem képezte ura tulajdonát. A rabszolgaság különböző változatai
tehát a X. században felbomlottak.
M. Bloch
különítette el először egyértelműen a vazallus és a servus szolgálatot. A
feudális társadalomban ez a két viszony adta a rendszer lényegét.
M. Bloch követői
(C. Verlinden, R. Boutruch, I. Verriest stb.) is a Karoling-kort tekintik
elválasztó szakasznak rabszolgaság és szolgaság között. Az utóbbi réteg
állapota a szokásjogon keresztül szabályozottá vált, s a szolga társadalom
betagozódott a faluba.
A változást
hirdető elmélet G. Duby 1953-as „A társadalom a XI–XII. századi Macon régiójában” című munkájával bontakozott ki. A XI.
században két lényeges változás volt: egyrészt a várurasági rendszer
elterjedése, másrészt a különböző jogi álla potú paraszti rétegek összeolvadási
folyamata. A szolgaság a XII. századra lényegében elhalt. G. Duby szerint – M. Bloch véleményétől eltérően – a XI–XII. századi „függő állapot" nem azonos a szolgai állapottal. A
felbomlás „motorja" a váruraság volt, aki a szokásjog kialakításával
átütötte a falat a szabad és a szolga viszony között. A szolgaság így
elveszítette eddigi igen jelentős súlyát a társadalomban. A „függő
állapot" viszont fennmaradt, s a XII. század második felében ezen belül is
újabb hasadás ment végbe. A függő állapotban élők egy része teljesen
felszabadult, más része viszont súlyosabb alávetettségbe került. Így egy „új
szolgaság” keletkezett, amely azonban „ál-szolgaság” volt, amint már M. Bloch
is felismerte. Sokkal inkább dologi, mint személyi függést hordozott, s csupán
a régi kifejezések újrahasználatáról volt szó, régi jogi tartalom nélkül.
G. Duby követői
más francia vidékeken is hasonló átalakulást fedeztek fel. Az 1960–70-es években egész sor színvonalas régiótörténeti feldolgozás látott
napvilágot a X–XI–XII.
századi társadalomról. M. Garaud Poitouról írt munkájában azt mutatta ki, hogy
az 1150-es évekre elhalványult a jogi különbség szolga és szabad földműves
között. P. Bonnassie Katalónia X–Xl. századi szolga
társadalmában tárt fel a Macon-vidékihez hasonló fejlődési tendenciákat. A
Debord Charente-vidékének X–XII. századi
forrásaiból szintén azt állapította meg, hogy a szolgaság a XI. század első
felében felbomlott.
D. Barthélemy
egyik nagy iskola véleményét sem osztja teljes mértékben. A régi iskolát
mindenekelőtt azért kritizálja, mert nem adott elég egzakt kronológiát a
szolgaság történetéről. Másrészt nem számolt átmeneti rétegekkel, éles határt
vont szolga és szabad között. A változást hirdető iskola viszont a
Karoling-kori (X. század) „rabszolgaság” (esclavage) továbbélését illetően
téved, s abban, hogy a szolgatársadalom felbomlott a XI. században. A XI.
század nem vízválasztó a szolgaság történetében. A várurasági rendszer
elterjedésének szerepét sem szabad e tekintetben eltúlozni.
A szerző ezután
külön részt szentel a X. századi „rabszolgaság” kérdésének. A X. században a
mancipia (adható–vehető rabszolga állapot?) és a servus
(kevésbé szigorú függésben élő szolga?) kifejezések egyaránt szerepelnek a
forrásokban. A mancipia, mancipium a XI. századtól már ritkábban használatos,
viszont a servus emlegetése gyakori marad. A X. századi írott anyag alapján a
két kifejezést nem lehet mindig rabszolga és szolga rétegre elkülönítve
értelmezni. Előfordul, hogy ugyanarra a személyre mindkét kifejezést
használták. A mancipia, ancilla olyan „rabszolga"-állapot lehetett,
amelyben nem volt telke (mansus) és önálló háztartása a szolgának. Ezzel
szemben a servus (sert) már a föld tartozékának (csupán röghözkötöttnek)
számított, robotot teljesített, és az urasági gazdaságot elhagyva falulakó
lett. Ezen kívül más szolga–félszolga–félszabad állapot is ismert volt, mint például a colliberti („félszabad”)
viszony. Valószínű, hogy a X. században létezett „rabszolgaság” (szigorú szolga
viszony) és létezett a szolgaságnak (servage) egy összetett széles csoportja,
amelyen belül többféle függés érvényesült. A „rabszolgaság" felbomlása
fokozatosan ment végbe, s nem húzható markáns kronológiai határ a folyamatban.
Ahogy a különböző
rabszolga–szolga-állapot között nem lehet merev
határokban gondolkodni, úgy a szolga és szabad rétegek sem választhatók el
élesen. G. Dubynek Malcon vidékére vonatkozóan sikerült a X. századi források
alapján a „frank” (szabad) és a szolga állapotot jól elkülönítenie. A XI.
században azonban már összemosódhattak a határok. A frank állapot nem minden
esetben kötődött saját birtokhoz. A „franchisia” (francetia) szolgálattal terhelt
föld is lehetett. A „francik” (szabadok) is nagybirtok keretében éltek, mint a
serfek. Nem ismeretes a közintézményekben való részvételük sem. Autun vidékén
már a X. században elmosódott a különbség a szabad (mansus ingenuiIis) és a
szolga telek (mansus servilis) között. A szolgaság és a paraszti szabadság csak
a szolgáltatások terén különíthető jól el. Az elterjedő szokásjogok gyakran
eltüntetik az éles jogi választóvonalat szabadok és szolgák, valamint a szolgák
rétegei között.
A továbbiakban a
szerző – XI. századból fennmaradt peres iratok
alapján – próbálja eloszlatni azt a téves felfogást,
amely szerint a szolgaelbocsátás felszabadulással járt volna. A szolgák
földesura változhatott (leginkább adomány révén), de ezzel szolgaságuk
általában nem szűnt meg. A régi uruktól való távozáskor annak hatalma alól
felszabadultak, eddigi szolgaviszonyuk megszűnt, új uruknál egy másik szolga
viszonyba léptek be. A XI. században tehát a felszabadulás nem biztos, hogy a
szolgaállapot felszámolását jelentette. Az új szolgaviszony különbözhetett a
régitől, sokszor szelídebb formává vált. Középnyugat-Franciországban a serf és
a co-libertus („félszabad”) kifejezéseket a XI. században ugyanazon társadalmi
állapotra is használták.
A XI. században
több vidéken új kifejezés terjedt el: a „homines proprii” (saját emberek).
Cluny környékén G. Duby szerint a szabadokhoz kapcsolódtak, teljes jogú lakói
voltak a falvaknak, ugyanazt a szolgáltatást teljesítették, mint a „francik”.
Másutt viszont sokkal inkább a szolgák egy „felhígult" válfaját alkották.
A vazallussá
fogadás szertartása mellett a korban ismert volt a szolgává fogadás szertartása
is. A feudális rendszerben a társadalmi hovatartozást állandó külsőséges
cselekedetekkel kellett demonstrálni, egyébként feledésbe merülhetett az egyén
társadalmi státusza. Az örökös szolgaállapotot generációnként, az ideiglenes
szolgaságot évente megújították hűségeskü keretében. Tartalma természetesen más
volt, mint a vazallussá fogadásé, s a látványosság sem jellemezte. A serf
hódolatát az úrnak nyilvánosan fizetett fejadó – általában
négy dénár – fejezte ki. A szolgává fogadás másik része a
földre (telekre) ültetés lehetett.
A szolgává
fogadásnak egyéb értelmezése is lehetséges, mint például a fogságból való
kiváltás. A fogsághoz képest a szolgává válás felemelkedést jelentett. Az úr a
váltságdíjat fejadó formájában fizettette vissza.
D. Barthélemy a
szolgaság XI. század társadalmi súlyáról óvatosan fogalmaz: már nem tekinthető
az urasági rendszer „motorjának”, de egy lényeges elemének igen. Tehát nem volt
a legnagyobb létszámú földműves réteg, de nem is zsugorodott össze
jelentéktelen csoporttá. A XI. század még csupán az egyéni felszabadítás kora,
s nem a tömeges, egész falvakra kiterjedőé, vagyis nem korforduló a szolgaság
felbomlásának történetében. A XI. század azonban a szolgaság „felhígulásának”
kora, egyes vidékeken létszámcsökkenés, másutt létszámnövekedés kíséretében. Az
úri társadalom a szolgaságban olyan eszközt látott, amely megakadályozta a
járadékfizető földműves társadalom ezen csoportjainak elköltözését. Az uraság,
szükségleteinek biztosítására tartott szolgákat. A szolgaság járadékrendszerét,
státuszát azonban már a szokásjog szabályozta.
A szolga és szabad
földműves között a jogszokás különbséget tett, viszont a közfelfogás már
kevésbé. A pap–lovag–fölműves
hármas eszményéből az utóbbi alatt szolgát értett. Laoni Abelard (1130 körül)
például a laikus világon belül csak nobiliseket („nemeseket”) és serviiket
(szolgákat) ismert. Előfordult a nobilis-pauperes („szegény”) megkülönböztetés
is, az utóbbi alatt szolgákat értve.
A tanulmány utolsó
része a szolgák két különös rétegével, a ministeriálisokkal és az ún.
ájtatoskodó szolgákkal foglalkozik. A „ministros” származhatott örökletes
szolgaságból, de ideiglenes szolga is lehetett. Különleges szolgálataival (pl.
birtokigazgatás) felette állt mind a közönséges szolgáknak, mind pedig a
villanusnak (szabad eredetű paraszt). A miniszteriális általában a szabadság és
a szolgaság, a lovagi és a szolgai állapot mezsgyéjén állt, ahol bármilyen
paradox változás érhette. Betagozódhatott a lovagságba (militia), de vissza is
süllyedhetett a közönséges szolgaságba. A lovaggá emelkedett miniszteriális
legtöbbször csak urának tehetett hűségesküt.
Az ájtatoskodó
szolgák az egyház (kolostor) keretében éltek. Leginkább fogságból való
kiváltással alakult ki ez a réteg. Örök érvényű vezeklésre tett fogadalmat. Az
egyház belső szolga-szükségletét volt hivatott biztosítani.
Összegzésként a
szerző kiemeli, hogy a XI. századi szolgaság elterjedtebb volt, mint ahogy a
források láttatni engedik. A szolgaság post-Karoling társadalmi állapot, de nem
rabszolgaság. Ennek eszménye megmaradhatott, de a valóságban olyan „felhígult”
szolgavilág létezett, amely többnyire röghöz kötött, fejadót fizető heterogén
társadalmi együttes volt. A szolga társadalmon belül létezett társadalmi
mobilitás, azonban ez a XI. században még nem a felszabadulást hordozta. Egyik
szolga állapotból a másik, másfajta szolga állapotba való mozgás volt a
meghatározó. Ezt a „servitus” (szolgaság általában) új szinonímái is kifejezték
valamelyest: a „mancipia” (szigorú szolgaság) helyébe a „commanentes” (mansust
birtokló szolga), a „servi” helyébe a „homines facientes servitia” (szolga
módján élő emberek), a „servi proprii” (saját szolgák) helyébe a „homines
proprii” (saját emberek) kerültek.
Dominique BARTHÉLEMY:
Qu'est-ce que le servage, en France, au XIe siecle? (Mit jelent a
szolgaság Franciaországban a XI. században?) Revue Historique, 582. avril–juin 1992. 233–284.
p.