Klió 1993/1.

2. évfolyam

ÓKOR

Dél-itáliaiak a második pun háborúban

A munkát a szerző 1989-ben nyújtotta be disszertációként a heidelbergi egyetem Orientalisztikai és Ókortudományi Karán. A könyv ennek a dolgozatnak némiképp átdolgozott változata. A témáért és a kidolgozásáért olyan nagytekintélyű szakemberek állnak jót, mint Fritz Gschnitzer és Géza Alföldy.

A mű meg is felel a várakozásnak, s ebben fontos szerepet játszik a vizsgált tárgy újszerűsége. Igaz ugyan, hogy a II. pun háború a római történelem egyik „klasszikus", sokat emlegetett témája, ám azon belül eddig jobbára csak a következő kérdéseket vetették fel és igyekeztek megválaszolni: ki volt felelős a háborúért; miként történt az Alpokon való átkelés; hogyan folytak le a kezdeti nagy csaták, illetve Scípió hadjáratai, valamint a metaurusi csata, és miként vonult Hannibál Róma ellen? Az eddigi kutatások kevés figyelmet szenteltek a Cannae után sorra kerülő itáliai ütközeteknek, illetve arra a lényeges problémára, hogyan változott meg a II. pun háború kezdetén Róma számára katasztrofálisan alakuló helyzet, s a kezdeti vereségek után hogyan tudott diadalmaskodni Róma? Ebben a vonatkozásban Kukofka csak néhány előtanulmányra támaszkodhatott, mindenekelőtt J. von Ungern-Sternberg könyvére (Capua im Zweiten Punischen Krieg. Untersuchungen zur römischen Annalistik, München, 1975.), illetve A. J. Pfiffig dolgozatára (Die Haltung Etruriens im II. Punischen Krieg, Hist., 15, 1966. 193 skk.).

Mindmáig tisztázatlan, milyen volt a helyzet a kritikus években Dél-Itáliában, vagyis Lucaniában, Bruttiumban és Calabriában, s főképpen, hogy milyen magatartást tanúsított az itteni bennszülött lakosság. Természetesen ezt az utóbbit nem lehet függetleníteni sem a római, sem a karthágói vonatkozásoktól, hiszen a helybéli népesség éppen ezek között az erők között őrlődött, ám a hangsúlyt mégsem szabad kizárólag Rómára és/vagy Karthágóra helyezni, hanem tekintettel kell lenni azokra a népekre, etnikumokra is, amelyek nem annyira csinálják, mint inkább „elszenvedik" a világtörténelmet. Kukofka ugyan nem fogalmazza meg így a problémát, de munkája végül is, talán a szerző szándéka ellenére is, hozzájárul egy ilyen opti ka kialakításához. Fel- adata elvégzéséhez Kukofka sikeresnek ígérkező módszert alkalmaz. Nem fogadja el kritika nélkül a rendelkezésre álló, szinte szükségképpen tendenciózus: vagy római, vagy karthágó-párti információkat, hanem – ahol csak lehet – igyekszik tisztázni a „Parallelüberlieferung" alapján kimutatható eltérő hagyományrétegeket és azok megbízhatóságát.

Az 1. fejezet azt mutatja be, miként sodródott bele Dél-Itália a háborúba annak ellenére, hogy Róma Itálián kívül akart megküzdeni a punokkal. Hannibál itt gazdasági ellátási területre tett szert, ahonnan Karthagóval is könnyebb volt tengeri úton kapcsolatot teremteni. Dél-Itália népei kezdetben általánosságban hűek maradtak Rómához, amely a meghódítástól eltelt 50 év során nemigen változtatta meg a helyi viszonyokat. A még nem latinizált lakosság nem csak bizonyos fokú önigazgatását őrizte meg, hanem területeit is, egyedül Poseidoniát (Paestumot) és Brundisiumot kellett feladniuk a helybélieknek, ahol latin coloniák jöttek létre. Dél-Itália arra kényszerült ugyan, hogy a római alae-nak és az új flottának kontingenseket adjon, mégis egészében Hannibál megérkezéséig élvezte a béke állapotát. Ez különösen a görögöknek kedvezett, hiszen megkímélte őket a környező népek zaklatásaitól. Így érthető, hogy Hannibálhoz inkább az italicusok álltak át előbb, bár kezdetben nem mutattak nagy készséget, ami mögött talán nem lett volna céltalan azt az előnyt kutatni, amelyet a térség számára a Kelet felé nyitott kapu: Brundisium kínált, mégha ez az auctoroknál nem is eléggé dokumentált. Az ilyen jellegű összefüggések tisztázatlansága kapcsán derül ki, hogy a Kukofka által feldolgozott szöveganyag nem mindig bizonyul elégségesnek; hiányzik a régészeti leletanyag kellő bevonása, amit nem ment az eddigi hézagos feltárás sem.

A II. fejezet arról győz meg, hogy a szövetséget Rómával csak a Cannae utáni katonai helyzet bontja meg. A városi civilizáció körzet ei azonban ekkor is kitartanak a rómaiak mellett, s csak a görög városok kifosztásában reménykedő bruttiusok állnak át egyöntetűen Hannibálhoz.

A fordulat Tarentum átpártolásával következik be, amellyel megvalósulni látszik Hannibál törekvése, hogy valódi szövetséget hozzon létre Karthagó és Dél-Itália között. Kr. e. 212-től valóban létre is jött Közép- és Dél-Itáliában a két hatalmi tömörülés: északon Róma égisze alatt, délen pedig Hannibál főségével. A két blokk azonban közelről sem képviselt azonos erőt, az előbbi ugyanis egységesnek bizonyult, s az idővel egyre bővült; az utóbbi viszont megosztott volt, folyamatosan szűkült, amihez hozzájárultak a területet mindvégig sakkban tartó római támaszpontok: Brundisium, Tarentum fellegvára, Rhegion, valamint Beneventum, Venusia, Velia, Paestum s a többi dél-campaniai korabeli település.

A további fejezetek meggyőznek arról, hogy a helyi görög lakosság jelentékeny része már a megelőző félévszázad alatt hozzászokott a római uralomhoz, még inkább annak előnyeihez, s nem szívesen cserélte fel azt a bizonytalannal. Igaz, voltak Róma ellenes elemek is a görög városokban, ahogy voltak Karthagóval szimpatizálók is, mindez azonban aligha írható le olyan, Liviustól sugalmazott szkéma alapján, hogy az arisztokrácia Rómát, a nép pedig Karthágót támogatta. Valószínű ugyan, hogy az előbbi körben többen lehettek a görög függetlenség mellett, az utóbbiban pedig inkább számolhatunk a Rómával rokonszenvezőkkel, mégis mindkét szférán belül voltak Rómához hű, illetve Rómával ellenséges erők. Ezért ha valahol Hannibál csatlósai képesek voltak uralomra kerülni, akkor hatalmukat csak úgy tudták stabilizálni, ha ellenfeleik tekintélyes részét számkivetésbe küldték, aminek viszont számos negatív következményét kellett megtapasztalniuk. Csökkent ugyanis a városok és körzetük katonai és gazdasági teljesítőképessége. Emiatt mind Tarentum és Lokroi, mint Fetelia és Kroton esetében sokan elhagyták a városokat, aminek megvoltak a maga diplomáciai bonyodalmai is.

Általában azonban az történt, hogy a hatalomra kerülők beérték a politikai sikerrel, de arra már nem voltak hajlandók, hogy Hannibált kövessék az otthonuktól távoli hadjáratokba. Így Róma szövetségi rendszere nemcsak szilárdabbnak és tartósabbnak, hanem sokkal erősebbnek és ütőképesebbnek is bizonyult. Rómának fokozatosan sikerült visszaszereznie a korábban elvesztet városokat, ahová visszatértek a korábbi politikai száműzöttek! Úgy hogy Róma Dél-Itáliában erősebben került ki a II. pun háborúból, mint a Pyrrhos elleni korábbi háború után. A háború pusztításaitól sújtott városoktól hatalmas közföldek gyarapították az ager Romanus-t. Mindennek mélyreható következményei lettek a dél-itáliai agrárstruktúrában, ahogy azt a Kr. e. II. század fejleményei bizonyítják.

Én magam úgy vélem, hogy a szerzőnek ez a megállapítása nem eléggé árnyalt. Túl nagy hatással lehetett rá A. J. Toynbee (Hannibal's Legacy...) koncepciója, s a nagyon fontos probléma differenciáltabb megközelftése azért sem sikerülhetett, mert témája szűkebb területén túlmenően Kukofka már nem eléggé tájékozott a szakirodalomban, így pl. a köztársaság végének agrártörténeti irodaimában. Nem látszik ugyanis ismerni olyanok idevágó munkásságát, mint H. Dohr, N. Brockmeyer, W. Kaltenstadler, R. Martin, K. D. White, K.-P. Johne, M. W. Frederiksen, E. Maróti, E. M. Szergejenko, V. I. Kuzicskin stb. (Mindehhez bibliográfiai szempontból is tanulságos lehet e sorok írójának tanulmánya: La rogatio Servilia... in: Oikumene, 1, 1976, 131–156, valamint Terre et paysans dépendants dans les sociétés antiques... , Paris, 1979, további irodalommal.) Még szerencse, hogy nincsenek ilyen lakúnák a disszertáció voltaképpeni tárgyával összefüggésben, ahol jószerével csak A. D. Fitton Brown tanulmányát hiányolom (After Cannae, Hist., 8, 1959. 365–371, illetve A. Piganiol „La conquete romaine-ja” megemlítését – Paris, lp 675).

Vannak hiányosságai a sok tekintetben igen jól megírt záró fejezetnek is. Igaza lehet Kukofkának abban, amikor a párhuzamos hagyományban észlelhető eltérések alapján elkülönít egymástól egy frissebb annalista réteget (Valerius Antias) és egy korábbi feldolgozást, amely (Coelius Antipater) az érdekes események egy nem rendszeres összefoglalásán alapult. Nem hiszem azonban, hogy mélyebb elemzés beérhetné pusztán Livius, Polybios, Cassius Dio, Appianos, Plutarchos, Silius Italicus, Frontinus és Valerius Maximus forrásainak hozzávetőleges tisztázásával. Számomra különösen feltűnő Florus mellőzése ebből a szempontból, minthogy az antik szerzők közül – Kukofkához hasonlóan – éppen ő hangsúlyozza Dél-Itália fordulópont-szerepét a II. pun háborúban, sőt az egész Mediterraneum meghódításában. Florus már a Praefatio-ban Kr. e. 212-t, a Capua visszavételére irányuló ostrom megindulásának évét veszi korszakhatárnak, amikor befejeződik az a serdülőkor, amelynek folyamán Róma elfoglalta Itáliát, és kezdetét veszi az az ifjúság, amelynek során Róma megkezdi tengerentúli hódításait. Később ezt a különös nézetét Florus a II. pun háború elbeszélése alkalmával is megismétli, amikor kifejti, hogy Scipio afrikai hadjáratát megelőzően Tarentum visszatérése és Capua bevétele (l,22/2,6/,42) volt az a két esemény, amely lehetővé tette a római nép számára: ut haerentem atque incubantem Italiae extorqueret Hannibalem (ibid., 57). Igaz, Florus, gyakori szokásához híven, ezúttal sem tartja meg a kronológiai sorrendet, hiszen Tarentum visszafoglalása 209-ben, Capuáé pedig 211-ben történt, de az tény, hogy a történetíró a II. pun háború fordulópontját 211–209 közé teszi, s összefüggésbe hozza a dél-itáliai eseményekkel. Ugyanúgy jó lenne tudni e gondolat eredetét, még ha az éppenséggel magától Florustól származik is, akárcsak Strabón Tarentumra vonatkozó információinak származását. Mindez arra figyelmeztet, hogy bár Kukofka sok mindent tisztázott a II. pun háború dél-itáliai hadszínterével kapcsolatban, azért maradt e vonatkozásban is számos, megoldatlan kérdés.

Dirk-Achim Kukofka: Süditalien im Zweiten Punischen Krieg. (Dél-itáliaiak a második pun háborúban) Frankfurt aM; Bern; New York; Lang, 1990. Europaische Hochschulschriften, Reihe III. Geschischte u. ihre Hilfswissenschaften Bd. 432.

Havas László