Klió 1993/1.

2. évfolyam

ÓKOR

Régészet és történelem

M. Grant: A feltáruló múlt. A görög és a római történelem a régészet tükrében

Bizonyára nem véletlen, hogy római tartózkodásom alatt több régészeti könyvtárban is hiába kerestem M. Grant könyvét, míg azután az Accademia Americanában meg nem leltem, ott is a szerző adományaként. Ez nem értékítéletet jelent a hihetetlenül gazdag régészeti irodalomban válogatni kényszerülő könyvtárak részéről, inkább a kötet jellegével függ össze. Csupa olyan ásatást, illetve régészeti eredményt ismertet röviden és olvasmányosan, melynek részletes, első kézből származó publikációja szakmai folyóiratokban, ásatási beszámolókban már megjelent. A kötet tehát nem elsősorban a szakemberek számára készült, és különösen nem azoknak, akik egy ásatást behatóan akarnak tanulmányozni. Az ismertetett témák száma 42, így nem jut 3–4 oldalnál több egynek a bemutatására.

A szerző színvonalas ismeretterjesztő tevékenysége már eddig is jól ismert volt, szinte évenként jelentek meg ilyen jellegű munkái, melyek az antik kultúra valamennyi területére kiterjedtek. Leginkább talán a kultúrtörténész megjelölés illik rá. Ez a sokoldalúság jellemzi jelen kötetét is: a régészeti kutatásoknak nemcsak a politika- és gazdaságtörténeti, hanem művészet- és irodalomtörténeti újdonságokat hozó eredményei is szerepelnek itt. Sőt, ezek mellett értesülünk a kutatások legfrissebb technikai segédeszközeiről is, mint a magnetométer (mágneses erő mérés), a potenciométer (a talaj elektromos ellenállásának a mérése), a dendrokronológia (évgyűrűk), a periszkóp stb.

Ha tehát valaki gyors áttekintést akar szerezni az elmúlt 30 évnek az ókortudomány más területeire is hatással lévő eredményeiről, akkor érdemes ezt a könyvet kézbe vennie. Nem a legnagyobb szabású ásatások összefoglalásáról van szó, hanem a legérdekesebbekéről.

1. A görögök – Sötét kor

A II. évezred végétől sötét korról szokás beszélni, mely időszakban csak Athén kerülte el a pusztulást. Az ásatások két további központ virágzását igazolják: az euboiai Lefkandiét és a ciprusi Salamisét. Euboián vas- és rézbánya volt, gazdagságát a fémművesség biztosította. A sírokban importált luxuscikkek sokaságát találták: Szíriából, Föníciából, Egyiptomból származó fajansz nyakláncokat, gyűrűket, vázákat, Athénból származó edényeket. Feltártak egy apszisos épületet, mely kőalapon vályogból épült a X. században, és az eddig ismert legnagyobb épület a sötét karból. Kívül szögletes faoszlopokkal volt körülvéve, ami legalább egy századdal korábbra helyezi az oszlopsorral övezett épülettípus kialakulását. A tárolóedények jelenlétéből inkább profán, mint szakrális épületre lehet gondolni.

A két leggazdagabb sír fölé épületet emeltek, bejáratuk előtt hamarosan temető alakult ki. Ebből héroszkultuszra következtethetünk, ami a legkorábbi, amelyről tudunk, és arra vall, hogy nemcsak a régmúlt alakjait övezhette ez a tisztelet. A Homérostól ismert nagy temetési szertartást itt a X. században gyakorolták, tehát nem az epikus minta hatására alakult ki.

Salamis virágzásában a bronzöntés még fontosabb szerepet játszott. Alapítói a mükénéi Görögországból menekült görögök voltak. A VIII–IX. századból származó, ún. királysírok a homéroszi gazdagságot idézik: elefántcsonttal, ezüstlemezekkel díszített trónusok, ágyak, ékszerek, kocsik, fegyverek kerültek elő belőlük. Ezt már lehet a homéroszi epika befolyásának tekinteni, de attól függetlenül megőrzött hagyományoknak is. Hősi múltjuk nem volt olyan távol tőlük, mint eddig gondoltuk.

Archaikus kor

Az ún. sötét kor után újraéledő görög városok aktív kereskedelmi és kolonizációs tevékenységbe kezdtek. Nyugaton az első támpontok az euboiaiak alapította Pithekusai (Ischia) és Kymé voltak a VIII. században. Az Ischián feltárt több száz sír a VIII. század második negyedéig nyúlik vissza. Mellékleteik szerény életmódra utalnak. Összeköttetést tartottak fenn Szíria ahonnan aranyat, ékszereket hoztak – és Etruria között, ahol az előbbi áruért vasat kaptak. Kymét a VIII. század harmadik negyedében alapították az Euboián lévő Chalkis és Kymé telepesei. Az etruszkok, akik szintén megjelentek Campaniában – központjuk Capua volt – tőlük vették át az ábécét.

Klasszikus kor

1981-ben került napvilágra az athéni agora egyik legnevezetesebb építménye, a Stoa Poikilé. Az edényleletek alapján 470–460 között épülhetett, 10–20 évvel a perzsa háborúk után. Nem sokkal felépülte után festményekkel díszítették, amelyeket az i. sz . II. századi utazó-író, Pausanias leírt. Az V. századi Athén legjelentősebb festői végezték e munkát: Polygnótos, Mikón, Panainos. A mészkőfal maradványaiban vasszegek kerültek elő, melyek a festményeket tarthatták. Díszítették hadizsákmányból származó pajzsokkal is (425-ben). Előfordult itt mindenféle kereskedő és mesterember, de leghíresebb mégis filozófusairól volt, akik itt tartották találkozóikat és ide vonzották hallgatóságukat. Itt tartotta 300 körül Zénó előadásait és vitáit, és lett az alapítója az oszlopcsarnokról elnevezett filozófiai iskolának (sztoicizmus), mely az i. sz. 260. évig folyamatosan működött.

Az Aigai-i (Vergina) és a Pella-i ásatások megsokszorozták ismereteinket nemcsak Makedóniáról, hanem a görög művészetről, festészetről, hadfelszerelésekről is. Az aigai-i ásatások során 1977 novemberében az azt vezető theszszaloniki régész professzor, Andronikosz egy teljesen érintetlen földalatti sírépítményre bukkant. Falain freskók, köztük Persephoné elrablása rózsaszín–barna–bordó színekkel festve.

A különös színskála, a kifejező erő, a perspektíva ismerete jelentős művészről tanúskodnak. Az építmény homlokzatára vadászjelenet volt festve, mely a természeti környezet iránti érdeklődést mutatta. A sír gazdagsága a makedón királyi család tagjára enged következtetni, amit megerősített a dombtetőn előkerült oltármaradvány, ami a homéroszi hagyományt idézte. Sok jel arra vall, hogy a királyi személy II. Philippos, Nagy Sándor apja lehetett. A sírból előkerült egy koponya, melynek egyik szemüregénél nyíltól származó sérülés volt. Philippos valóban 354-ben egy csatában elvesztette fél szemét. Egy másik sérülése következtében fél lábára bicegett, amire egy felemás lábszárvédő utalhat ugyancsak a sírleletek között. Előkerült még egy fejedelmi pompájú sisak és mellvért, egy nagyméretű aranylemez koszorú.

A sírtól nem messze állt a 3. sz. királyi palota perisztiliumos udvarral, emeletes oszlopsorral, nagyméretű termekkel. Folyamatos feltárás folyik az akropolison és a városban, mely a hippodamosi városépítési elveket mutatja. A színházat, melyben Philippost megölték, 1982-ben azonosították. Pellában eddig fél tucat hellénisztikus házat tártak fel (300 körüliek), melyek néha két emeletesek, oszlopcsarnokos udvaruk van, kavicsmozaikok díszítik. Ennél jóval nagyobb terület az, ami még feltárásra vár.

Régészeti kutatások tették világossá, hogy Syrakusa számára a IV. század harmadik negyedében az egykori anyavárosból, Korinthosból érkező Timóleon uralma mekkora gazdasági fellendülést jelentett. Syrakusa mellett valósággal újjászülettek ekkor Gela, Akragas, Tyndaris, Héraklea Minoa is, amit részint légifelvételek segítségével állapítottak meg. Jól tükrözi a változásokat a vázakészítés, mely a datálás legfontosabb kiindulópontja. A IV. század első felében tapasztalható hanyatlás után a század közepétől felvirágzott a szicíliai vörösalakos vázák készítése, és Campaniából 340 után egy kiváló vázafestő is a szigetre költözött. A fellendülést bizonyítja a pénzforgalom is, melyben a korinthosi érmék domináltak. Ez arra utal, hogy a sziget jelentős tömegű mezőgazdasági árut exportált Görögországba.

Hellenisztikus kor

Nagy Sándor halála után (323) a Seleukida uralkodók a meghódított területeken nagyarányú kolonizációt folytattak, melynek legtávolabbi pontja észak-kelet Baktria volt, a mai Afganisztán északi részén. Az Oxus partján (ma Amu-Darja) alapították Alexandria Oxialla-t (ma Ai Khanum). A part jól védhető pontjára épült, ahonnan ellenőrizni lehetett a közeli hegyek lapis lazuli kitermelését, a kínai selyemutat és a nomád pásztorok vonulását.

A város maradványait Zahir király fedezte fel 1961-ben vadászat közben. A feltárás során középületek, templomok, feliratok kerültek elő, továbbá egy héró sz-szentély, mely feltehetően a városalapító Kineas szarkofágját tartalmazta. Az egyik felirat arról tudósít, hogy egy bizonyos Klearchos Delphoiba utazott, hogy a szentély híres erkölcsi intelmeit lemásolja és magával hozza. Egy vályogtéglában maradt papiruszlenyomat Aristotclés részletet tartalmazott. A görög urbanizáció és kultúra jelenlétére mutatnak a gymnasium, a színház, a fürdő épületei, ez utóbbi stukkóval, mozaikkal volt díszítve.

A városnak nem volt könnyű élete, parthus, majd szkíta támadás érte, mely utóbbi végleg elpusztította i. e. 145. körül.

Görögök, makedónok, ázsiaiak külön negyedekben éltek egymás mellett. Egy fal görög és bennszülött részre osztotta a várost, ami arra vall, hogy a két kultúra nem közeledett annyira egymáshoz, mint a hellenisztikus történészek eddig gondolták. Ez alól a helyi nem-görög elit volt némileg kivétel.

1959-ben Troezenben (észak-kelet Peloponésos) előkerült egy felirat, mely a II. görög–pezsa háború egyik dekrétumát tartalmazta. 481-ben, az első pánhellén kongresszus után Athén vezetői úgy határoztak, hogy szembeszállnak a Görögországot megtámadó barbárokkal, hajóikkal és minden erejükkel, közösen azokkal a görögökkel, akik ugyanezt akarják. A dekrétum tartalmát Hérodotos leírja (VII 144). Az athéniak az isthmosi védővonal mögé való visszavonulást javasló spártaiakkal szemben döntöttek így.

A troezeni felirat a flotta felvonulását másképp adja elő. Csak egy része megy az ellenség elé az euboiai Artemision fokhoz, további részei Attikai ill. Salamis védelmére sorakozik fel. A felirat stílusa, nyelvezete alapján bizonyosan IV. század végére datálható. Felmerül a kérdés, hogy miért volt szükséges az egykori dekrétum felidézésére, ill. mivel magyarázható a tartalmi ellentmondás. Az előbbi kérdésre választ az adhat, hogy Nagy Sándor halála után az athéniak le akarták rázni magukról a makedón uralmat. Ehhez Troezen is csatlakozott, és a felirattal kívánta kifejezni szövetségesi hűségét. Ennek szövege azonban nem az eredeti másolata, hanem irodalmi jellegű átfogalmazása. A tartalom megváltoztatásának pedig valószínűleg az a magyarázata, hogy a felirat fogalmazója utalni akart a két nagy tengeri győzelemre, vagy esetleg saját korának stratégiáját akarta igazolni vele. Ez esetben tehát az egyéb ként megbízhatóbbnak tartott feliratos emléket kellett felülvizsgálni az elbeszélő forrással szemben.

II. Itália és Római Birodalom – Etruria

Caere (Cerveteri) az egyik legjelentősebb politikai, tengeri és kereskedelmi hatalommal rendelkező etruszk város volt, tengeri kikötői közé tartozott a közeli Pyrgi. Az ottani Uni (=Juno–Héra)-szentély feltárásakor (1964) három feliratos aranylemez került elő, egyik pun, a másik kettő etruszk nyelven, melyek közül az előbbi ismert nyelv. Az utóbbiból sok szó ismert, egészében azonban megfejthetetlen. A lemezek azonban nem tartalmaztak igazi bilingvis szöveget, mert nem szószerinti fordításai voltak egymásnak.

A feliratok lényege, hogy Uni-Astarténak szentélyt és szobrot emeltek, ahol évenkénti áldozatot mutattak be. A pun főistennő és az etruszk Uni azonosítása és közös tisztelete a Karthagó és Caere görögök ellen kötött szövetségével (535) függött össze, maga a szentély 500 körül épülhetett. Eszerint Pyrgiben megtelepedtek a pun kereskedők, akiknek az együttműködésére Caerének szüksége volt az erősödő görög és latin befolyással szemben. Ez hihetőbbé teszi Polybios (III 22) tudósítását arról, hogy az első szerződés Karthagó és Róma között 509-ben jött létre. Ebből az időszakból egyébként írott forrással nem rendelkezünk.

Köztársasági kor

Az i. e. II–I. századi villagazdaságokra (farmokra) vonatkozó ismereteink gazdagítják a Francolisé-ben (Campania) és a Settefinestrében (Etruria) feltárt villaépületek. Az előbbi esetében az i. sz. elején jött létre egy egyszerű átriumos ház, amit a század közepén perisztiliumos villává bővítettek. Az i. sz. I. század közepétől kezdődik a hanyatlás ideje, míg a II. század közepén lakói el nem hagyják. Tevékenységének alapja az olajbogyó és olaj előállítása volt: olajprések és kádak kerültek elő. Ezt a tevékenységet a görögök honosították meg Dél-Itáliában. Az olajfa csak évek múlva kezdett teremni, bőségesen pedig csak 30 év múlva, de utána kevés munkával évszázadokig termett. Cato, Varro, Vergilius, az idősb Plinius egyaránt írnak fajtáiról, fontosságáról. A stabilitás és virágzás jelképének tekintették. Az olajat használták étkezéshez, illatszerekhez, testápoláshoz, lámpákhoz, áldozatbemutatáshoz, tehát az élet szinte valamennyi termetén.

A settefillestre-i villa az i. e. I. század első felében épült egy teraszosan kialakított domboldalon, a terasz támasztékául a korabeli városfalakat utánzó falat építettek. A perisztilium körüli szobákat festmények, mozaikok, márványpadlók ékesítették. Az épület alatt ciszternák és raktárak voltak. Külön épületrész szolgált a termékek feldolgozására, elhelyezésére, a rabszolgák szálláshelyéül, tisztálkodásra, a gabona tárolására. A gabona egy részét valószínűleg Rómában értékesítették.

Az i. sz. I. század végén olajprésekkel és kádakkal szerelték fel a gazdaságot. Az olajőrlő hengereket öszvérek vagy szamarak forgatták, lábaik nyoma a kövezeten megmaradt. A szőlőtermelés meghonosodását három szőlőprés bizonyítja. Ez is görög telepesek révén került Itáliába. Bort olyan mennyiségben állították elő, hogy abból sokfelé exportáltak, különösen Galliába.

Az 1980-as ásatási szezonban további gazdasági tevékenységre is fény derült. Egy nagy udvar körül 27 disznóól nyomára bukkantak. Itáliai római villában először tártak fel ilyet, jóllehet Varro és Columella egyaránt írnak erről a tevékenységről. A disznóhús fontos helyet foglalt el az étkezésben, a csontleletek 50–75 százalékát teszik ki a disznócsontok. A disznóólak a rabszolgaszállások bővítésével és egy új fürdővel Trajanus idejére datálhatók. A villa lakóinak száma akkor 50 körül lehetett. Tulajdonosa feltehetően a Sestius család volt, akinek nevét sok Cosában (a legközelebbi kikötő) előkerült boros amphora megőrizte (SES). A leletek jól példázzák a termékváltás folyamatát. Sorsa Francoliséhez hasonlóan zárult: a II. század második felében elhagyták.

Augustus-kor

Egyiptom megszerzésével (i. e. 30) a birodalom legdélebbi határvonala a Nílus első és második zuhataga között húzódott. Ennek védelme nem volt könnyű feladat. Az első római helytartó a költő G. Cornelius Gallus volt, aki hadseregével megjelenve ezen a területen felirattal emlékezett meg arról, hogy sem római, sem egyiptomi fegyverek soha idáig még nem jutottak el. (Emiatt elvesztette a császár jóindulatát és öngyilkos lett.)

Több Meroé felől érkező betörés után, i. e. 25-ben G. Petronius, az új helytartó bevette Primis erődjét, mely a második zuhatagtól északra levő Trikontaschoinos stratégiai pontja volt. Szerepének megőrzését mutatja, hogy egy III. század közepéről származó levelet innen küldtek, melyben az egyiptomi légió parancsnoka és több tisztje említve van. Ma a Nasszer-tó kis szigete. 1980-ban végzett ásatások megerősítették egykori jelentőségét. Több száz katonai csizma és saru, több ezer ruha került itt elő, melyek rendkívül ritkán fordulnak elő az antik leletekben. Számos papirusztöredéket is találtak különböző nyelvű szövegekkel, melyek az intenzív déli kapcsolatokat mutatják, n1indenek előtt Meroéval.

Nagy Herodes, Judea – mondhatnánk, hogy a rómaiak kegyelméből – királya i. e. 40–4 között, korának egyik legnagyobb és legkorszerűbb kikötőjét építette meg Caesarea Maritimában, a mai Jaffa közelében. Josephus Flavius, a zsidó történetíró részletes leírását adja (A zsidó háború III 408–414). Feltárása 1980-ban kezdődött el.

Az építésnél a római cementfalas technológiát alkalmazták. Néhol előkerültek a fazsaluzat maradványai is, melybe a habarcsot öntötték. A fa anyagát C-14 vizsgálattal 1970+–70 évesnek állapították meg, a botanikai vizsgálat szerint európai eredetű fenyő- és nyárfából készültek. A habarcs kötőanyaga, a puteoli föld (pozzolana) Itáliából származott. Ezek után aligha kétséges, hogy az építkezést római mérnökök irányították.

Az új Caesarea virágzó görög–római város volt theatrummal, amphiteatrummal, hippodrommal, templomokkal, köztük Roma és Augustuséval. Kereskedelmi és ipari (pl. bíborfestés) központ, nem sokkal Herodes halála után, pedig az újonnan szervezett római provincia, Judea fővárosa lett. I. század 26–36 között Pontius Pilátus a provincia helytartója, akitől egy felirat is előkerült itt. A keresztény hagyomány szerint Szt. Péter itt keresztelt meg egy centuriót, Szt. Pál pedig két évet töltött az itteni börtönben. A főként görög eredetű lakosság itt kiáltotta ki a hadvezér Vespasianust császárrá 69-ben.

Az Augustus utáni kor

Aphrodisias, a délnyugat kisázsiai város – Aphroditéről nevezték el – már Sulla és Caesar idején kitüntetett figyelmet élvezett. Itt született később a peripatetikus filozófus, Alexandros, aki Athénben tanított és a Sorsról írt művét Septimius Severusnak és Caracallának ajánlotta. A megindult ásatások példátlan mennyiségű szobrot és reliefet hoztak napvilágra, ami a közeli bányának is köszönhető, ahol kiváló fehér és kékes-szürke márványt fejtettek.

1979-től kezdve feltárt Sebasteicn (Augusteion) Augustusnak és istenné avatott utódainak tiszteletére épített monumentális kultuszkörzet, mely pazarul volt szobrokkal, domborművekkel díszítve. Az északi oszlopcsarnokban domborművek ábrázolták az Augustustól meghódított népeket, 13-nak a neve megmaradt a bázisokon. További feliratos bázisok megőrizték Aeneas, A phrodité, Augustus nevét. Egy közeli épületben Iulius-Claudius-i portrék kerültek elő, valamint Pindaros, Alkibiadés, Pythagoras és a tyanai Apollónios feliratok révén meghatározható portréi.

Összehasonlítva a korabeli római domborművekkel (pl. Ara Pacis), itt önálló szobrásziskola működött. Ornamentikájuk lazább, dúsabb, barokkosabb. Pillanatnyilag a szignálások alapján 20 szobrásznevet ismerünk. Közben előkerült műhelyük is, ahol kísérleti darabok, befejezetlen munkák, szerszámok hevertek.

A III. században Phrygia-Caria provincia fővárosa lett Aphrodisias. Ebből az időből valók azok a felirattöredékek, melyek az antikvitás egyik legfontosabb gazdasági feliratához tartoznak, Diocletianus (284–305) ármaximáló rendeletéhez, melyet minden provinciaközpontban elhelyeztek.

Középső birodalom

Vindolanda Britannia északi határán nem római segédcsapatok erődítménye volt. Alapítója Iulis Agricola – a történetíró Tacitus apósa –, aki Britanniát 78–83 között kormányozta. Az 1973 óta folyó ásatások azt mutatják, hogy a római kultúra vívmányai eljutottak ide is: volt központi fűtés, fürdő, melyet a civilek is használhattak, gőzfürdő (szauna), szolarium, szálloda (mansio). Előkerültek szerszámok, lábbelik, rajtuk a mester jelzésével. A lábbelik háromnegyede Rómából származott, a többi helyi műhelyekből. Egy sor adat vallott helyi bőrkikészítésre és feldolgozásra.

A legfontosabb leletek mégis azok a feliratos fatáblák, melyek egy nagy faépületben, aztán a praetoriumban (parancsnoki épület) kerültek elő. Fennmaradásuk csak a kedvező talajviszonyoknak volt köszönhető, így is igen törékenyek és a levegőn rögtön elhalványultak, de infravörös fény alatt olvashatóvá lehetett tenni őket.

A táblák néha ostya vékonyságúak, melyekre náddal vagy madártollal írtak, karbontintát használtak (atramentum), amit gumitej, víz és korom keverékéből készítettek. Többségük azonban vastagabb volt, felületük mélyedésébe vékony viaszréteget kentek, és arra írtak fémtollal (stílus). Kurzív írást használtak a szavak elkülönítése, interpunkciója nélkül, ami tovább növelte a kiolvasás nehézségeit.

A szövegek többsége 95–105 között készült, magán és hivatalos leveleket egyaránt tartalmazott, és kb. 600 kéztől származott. A 200, stílussal írt tábla néha a címzettet is tartalmazza, a tintával írtak nagyon töredékesek (kb. 1000 db). Tartalmuk rendkívül változatos: az egységparancsnokokhoz érkezett levelek házastársaktól, tisztektől; levélpiszkozatok a parancsnokok javításaival; napi jelentések az adjutánsoktól (optiones); katonák eltávozási engedély kérései; árukészlet leírása; gyerekek írásgyakorlata.

Egy 4 oldalas, 45 soros levél – az eddigi leghosszabb római levél, mely ásatásból származik – egy bizonyos Ocatvianustól jött, nem tudni, hogy honnan. A címzett a Vindolandában élő barátja, Candidus. Pénzt kér tőle sürgősen, legalább 500 denariust, mert egy 5000 vékás gabonaszállítmány nem érkezett meg, amit már saját zsebéből kifizetett. Ezen kívül néhány marhabőrt kért, melyekért maga is elmenne, de nem akarja az öszvéreket a rossz utakkal gyötörni.

Kivételesnek számít, hogy egy hölgytől származó levél is fennmaradt, bizonyos Claudia Severatól, aki barátnőjét, Lepedinát születésnapi ünnepségre hívja meg. Egy másik levél élelmiszer- és italrendelést tartalmaz a helyőrség számára: különböző minőségű borokat, köztük acetumot is (savanyú bor), mely a katonák megszokott itala volt, és sört is, valamint disznózsírt, halszószt (garum). A nagyobb mennyiségű árpa felhasználása valószínűleg az állatok takarmányozására történt. A húsfogyasztás nem korlátozódott ünnepi alkalmakra. Nyelvi szempontból is érdekesek ezek a dokumentumok, mert eltérnek mind az auctorok, mind a feliratok nyelvétől, és leginkább tükrözik a beszélt nyelvet.

Az íráshoz leginkább használt anyag mégis a papirusz volt, melyet Egyiptomban állítottak elő, és a legnagyobb mennyiségben ott is maradtak meg a száraz éghajlatnak köszönhetően. A hivatalos és magánfeljegyzések tömege mellett nem ritkák az irodalmi szövegek sem.

Egy 1968-ban 6s 1972-ben publikált, Egyiptomból származó papirusz eddig ismeretlen görög novellát tartalmaz, Lollianus Phoinikikáját (Phoeniciai történet), mely a hellenisztikus novella-irodalom eddig nem ismert típusát őrizte meg. A hellenisztikus görögök szerették a szerelmes, ironikus meséket, mint amilyenek a milétosi történetek voltak. Ezek a melodramatikus, szentimentális történetek happyenddel végződnek, mint a mai bestsellerek. Legismertebbek közülük Héliodoros Aithiopikája, Longos Daphnis és Chloéja. A latin novellák, mint Petronius Satyriconja és Apuleius Metamorphosese azonban nem ezt a típust képviselik.

Ezek előzményébe ad bepillantást a Phoinikika, mely bár egy i. sz. 200 körül írt papiruszon maradt meg, bizonyosan korábbi az említett latin műveknél. Az egyik töredéke egy rituáiis gyermekgyilkosságot ír le, egy másik szexuális beavatással foglalkozik, egy harmadik hullák tanulmányozását írja le. (Egy másik papiruszon fennmaradt novella az folaus, melynek szövegében próza és vers keveredik egymással, miként Petronius Satyriconjában, és jellemző rá a nyers obszcenitás, ami távol állt az eddig ismert görög novelláktól.

Késő császárkor

Az érmék igen fontos forrásai a római történelemnek. Amikor nem volt sajtó és rádió, az érmék segítségével lehetett eljuttatni legbiztosabban az emberekhez a hivatalos üzeneteket. Ezért hátlapjaik ábrázolása néha havonként változott, és nemcsak politikai, hanem vallási, mitológiai üzenetet is hordozott.

A numizmaták egyik érdekes új megállapítása, hogy a Nyugat-Római Birodalom nem 476-ban Romulus Augustulus lemondatásával ért véget, hanem 480-ban, Iulius Nepos meggyilkolásával.

A dolog előzménye, hogy Nepos, Dalmatia katonai parancsnokának a fia, elvette a Kelet-Római Birodalom császárának, I. Leonak a lányát, és ezért Leo hozzásegítette a nyugati trónhoz. Orestes, a ravennai főhadiszállás parancsnoka azonban úgy döntött, hogy fiát, Romulust teszi meg császárrá, ami 475-ben meg is történt. Mikor Odoaker lemondatta, és magát Itália királyának kiáltotta ki, elismerése érdekében küldöttséget menesztett Leo utódjához, Zénóhoz, aki az elismerést ahhoz a feltételhez kötötte, hogy nemcsak az ő szupremáciáját fogadja el Odoaker, hanem Nepos formális jogát is Itáliához. Ennek tanújeleként Odoaker Mediolanumban arany solidusokat veretett Nepos nevében a következő felirattal: D(ominus) N(oster) IUL(ius) NEPOS P(ius) F(elix) AUG(ustus), valamint Zénó nevében is mind Mediolánumban, mind Ravennában.

Nepost 480-ban saját testőrei meggyilkolták Dalmatiában, Odoakert pedig 488-ban a keleti gót Theoderik győzte le.

Appendix

A következő évek fontos feltárásának ígérkezik a herculaneumi Villa dei Papiri kutatása. A hatalmas villaépítményt már a XVIII. században alagutak segítségével elérték, és rendkívüli értékeket hoztak onnan föl: 7 márványszobrot, 15 márványportrét, 18 bronzszobrot, 32 bronzportrét. A villa feltételezett tulajdonosa L. Calpurnius Piso volt, Caesar apósa. Innen került napvilágra az első antik könyvtár, 1803 papirusztekercs. Az eddig ismert szövegek többsége az epikureus filozófusnak, a gadarai Philodémosnak (110– kb. 40) az írásait tartalmazza.

A villa szakszerű feltárása 1987-ben kezdődött el, továbbra is az alagutak segítségéve!. Megtévesztő, hogy a szerző ezt követően írja le, hogy előkerült az első két latin szöveg, melyek Lucretius töredékeket tartalmaznak. A szövegek előkerülése nincs összefüggésben a feltárási munkák elkezdésével. A papiruszok szövegeinek megközelítése ma még elsősorban technikai, és csak másodsorban filológiai probléma. Külön fejezetet kívánna a megszenesedett papiruszrétegek leválasztásának, rögzítésének, olvashatóvá tételének az ismertetése. A szóbanforgó papiruszok (összesen három) felnyitása 1987-ben történt, szövegeik pedig 1989-re váltak olvashatóvá. De így sem folyamatos szövegről van szó. Az összesen 16 töredék mindegyike csak néhány szófoszlányt tartalmaz, amelyek kiegészítése akkor vált lehetővé, amikor felismerték, hogy azok a De rerum naturához tartoznak, mégpedig az V., III. és I. énekekhez. A szöveg előkerülése cáfolata annak a feltételezésnek, hogy Lucretiusnak ne lett volna kapcsolata a korabeli epikureizmussal.

Azóta már arról is hírt adhatunk, hogy újabb latin szerző töredékei váltak ismertté, mégpedig Ennius Annalesének VI. énekéből (Cron. Erc. 20, 1990, 5 skk). Ez esetben a mű azonosítását a szövegben előforduló hexameter végére utaló jelzés (>) tette lehetővé. Persze ott is 18 igen rövid, néha csak néhány betűből álló töredékről van szó, kultúrtörténeti jelentősége azonban messze túlterjed ezen, hisz segítségével kirajzolódik egy köztársaságkor végi szellemi központnak az arculata.

A papiruszok példája jól jelzi, hogy a régészeti leletek szinte évről évre tárnak elénk olyan új ismereteket, melyek az antikvitásról kialakult képünket gazdagítják, módosítják, esetleg meg is változtatják.

A didaktikai szempont meghatározó voltára vallanak a kötet illusztrációi, térképei, fogalom- és névmagyarázatai, a bőséges bibliográfia. Segítséget kapunk a speciális szakirodalom felleléséhez, ami gyakran egyáltalán nem könnyű feladat. Az egyes témákhoz sajnos csak egy-egy illusztráció tartozik, így óhatatlanul szüksége lehet az olvasónak fellapozni az eredeti publikációkat.

M. Grant: The Visible Past. Greek and Roman History from Archaeology (A feltáruló múlt. A görög és a római történelem a régészet tükrében) 1960–1990. Weindenfeld a. Nicholson, London 1990, XVII+258 p.

Gesztelyi Tamás