Klió 1993/1.
2. évfolyam
ÚJ
ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK
Új
tükörben az októberi forradalom
A Polityka, ez a
rendkívül népszerű és rangos varsói politikai-kulturális hetilap az aktuális
események interpretálásán kívül rendszeresen olyan témákat állít
reflektorfénybe, amelyek újraértékelése napjainkban elkerülhetetlen. Ezen mély
indulatokat kavaró események közé tartozik többek között az oroszországi
októberi forradalom, amelynek nevét a Visztula mentén is hosszú ideig csupa
nagybetűvel írták, de évfordulóját legalább soha nem ünnepelték munkaszüneti
nappal...
A közelmúltban
hárman, Karol Modzelewski, Leszek Kolakowski és Marcin Król borzolgatták a
kedélyeket a Polityka hasábjain a forradalom következményeit elemző írásaikkal
– stílszerűen a lap 1992. november 7-i számában. Terjedelmi okok miatt csak az
első helyen említett szerző cikkét ismertetjük.
Modzelewski
írásának címe Érvényteleníthetjük a bolsevik forradalmat? A szerző szerint ma
már joggal hihetjük, hogy a több évtizeden át tartó terror és totalitárius
hatalom nem a kor deviáns vonásai voltak, hanem a bolsevik forradalom
fejlődésének konzekvens velejárói. A történelem nagy megrázkódtatásai és
fordulópontjai, amelyeket az egyszerűség kedvéért gyakran az univerzális
„forradalom" jelzővel illetünk, általában többé-kevésbé utópisztikus
célokat tűztek zászlajukra. Ezeket rendszerint nem sikerült megvalósítani,
viszont következményként számos szerencsétlenség zúdult az emberek nyakába. Ezt
a sematikus, bár nem minden alapot nélkülöző nézetet dedikálhatjuk napjaink
forradalmárainak, de nem alkalmazhatjuk a bolsevik forradalom és a kommunizmus
értékelésekor, mert túlzottan banális és felszínes következtetéseket vonnánk
le.
Az 1917-es évet ma
már természetesen a kommunizmus bukásának perspektívájából szemléljük. Gyakran
hangsúlyozzuk, hogy végre visszatérünk a normális kerékvágásba. Itt álljunk meg
egy percre, mert e szavak értelmében sajátos történelemfilozófia rejlik.
„Normális" az, ami megegyezik bizonyos normákkal. A történész viszont
azért történész, hogy másokkal is tudatosítsa a múlt és a jelen különböző
értékrendjeinek, tehát normatív szabályainak hierarchiáját. Amikor a kommunista
hatalmak 1956, 1968 vagy 1981 után meghirdették a helyzet normalizálását, az
egyedül lehetséges megoldásnak a totalitárius rendszer továbbélését tartották.
Ha azt valamilyen felforgató tevékenység megkérdőjelezte, az elnyomó gépezet
segítségével kellett a hatalmat visszaszerezni. Így mindenki tudta mit jelent a
„normalizálás", senki nem kérdezte, mi az. De mi van ma? A közfelfogás
szerint egy demokratikus államban a normális viszonyokhoz való visszatérés azt
jelenti, hogy nem tudunk más, párhuzamosan létező értékrendszereket akceptálni,
azaz hallgatólagosan a neoklasszicista és neoliberális gazdaságfilozófia és
társadalompolitika által kijelölt úton kell az emberiségnek haladnia. Ennek
megfelelően a történelmet úgy értelmezzük, mint egy hosszú menetelést a hőn
áhított cél felé. A fejlődés során az emberiség az abnormalitás különböző
lépcsőit járta meg, és csak a modern kapitalizmusban jut el a teljes normalitás
fokára. A világ egy része a kommunizmus kerülő útjait járta, de napjainkban
ezek a tékozló fiúk is hazatérnek. A kommunizmus bukásával kijelenthetjük, hogy
az egész világ normálissá kezd válni. Ebből következik, hogy a bolsevik
forradalom egyszerűen tévedés volt. Elég visszatérni az elágazáshoz, és rátérni
az elődök által már kipróbált útra.
A történelem a
látszat ellenére még nem ér véget. A világ egyharmad részén hetven évig tartó
kommunista uralmat egyedül a tévedések vagy a véletlenek kategóriájában nem
szemlélhetjük. A kommunista forradalom azért aratott győzelmet, mert a fennálló
liberális rendszer nem volt képes megoldani a XX. század drámai problémáit,
amelyek közül csak egy volt az emberek életszínvonala közti elképesztő
különbség. Úgy látszott, hogy a gondok nagy része megoldható a termelő
vállalatok és bankok államosításával, a tervgazdálkodás bevezetésével. Az
Oroszország (és később szövetségesei) által erőltetett iparosítás igen vonzónak
tűnt Ázsia, Afrika és Latin-Amerika több országa számára, hiszen azok a Nyugat
erős gazdasága mellett soha nem vihették volna véghez ipari forradalmukat.
Rövidesen kiderült
azonban, hogy a szocialista vállalatok mind termelékenységben, mind min6ségben,
mind a technikai innováció terén messze elmaradnak a kapitalista vállalkozásoktól.
Volt azonban egy nagy előnyük: ügyesen mozgósították a munkaerőt és a gazdaság
tartalékait. Ezért az extenzív id6szakban a kommunista országok igen gyors
gazdasági fejlődést értek el, amelynek tükrében a liberális gazdaságpolitika
érvei egyre gyengültek.
Az elméleti viták
terén nyilvánvalóvá váltak a szöges ellentétben álló nézőpontok. A liberális
gazdaságpolitika az egyéni vállalkozó szemszögéből vizsgálta a gazdálkodás
módszereit. Első helyen a vállalat rentabilitása állt, amelyet úgy értelmeztek,
mintha a nemzetgazdaság helyzete az őt alkotó cégek kondíciójának függvénye
lenne. A marxista gazdaságpolitika (és a másik oldalról Keynes elmélete)
viszont arra irányította a figyelmet, hogy a tömeges munkanélküliség, a falu
túlnépesedése és elmaradottsága, a nemzetközi konkurencia által megbénított
termelőerők remekül megférnek a magas rentabilitással működő cégekkel,
ugyanakkor alaposan lerontják a gazdaság egészének hatékonyságát. Ha a
termelőerők jelentős része kihasználatlanul áll, az hatalmas pazarláshoz vezet,
ami az egyéni vállalkozó szempontjából lehet ugyan teljesen közömbös, de a
gazdaság globális hatékonyságára nézve nagyon káros. A marxisták természetesen
olyan gazdaságra gondoltak, ahol a legtöbb vállalat állami tulajdonban van.
Keynes elmélete viszont a magánvállalkozásokra gyakorolt állami intervenciót
vette célba.
Keynes és követői
sajátos nyugati választ adtak a szabadpiaci viszonyok marxista bírálatára. Azon
problémákra keresték a megoldást, amelyek felszámolásához a marxizmus a
forradalom segítségét várta. Kidolgozták saját elméletüket: a szabad piac és az
egyéni vállalkozások folyamatos állami korrekcióját. Ennek köszönhetően a
második világháború után Nyugat-Európában és Észak-Amerikában igen megváltozott
a kapitalizmus arculata. A hatékonyságot növelve sikerült a recessziót úgy
visszaszorítani, hogy az egyéni vál1alkozók érdekein sem esett csorba. Az
állami beavatkozás és az ezzel párosuló szociálpolitika, illetve adórendszer
hozta létre azt az életminőséget, amit ma jóléti államnak nevezünk. A nyugati
világ így reagált a belső és a velük összefüggő, de kívülről jövő, a kommunista
világ által küldött kihívásként átélt válságjelekre. Éppen ezért nem kétséges,
hogy a bolsevik forradalom és az általa létrehozott rendszer mély és
kitörölhetetlen hatást gyakorolt a nyugati világ történelmére.
A „jóléti
állam" stratégiája csupán Nyugat-Európát tette ellenállóvá a
kommunizmussal szemben, de nem a harmadik világ országait, hiszen oda a jólét
el sem jutott. Ettől függetlenül a két világrendszer harca a szovjet birodalom
és a fejlett Nyugat gazdasági-technológiai rivalizálásában fejeződött ki. Amíg
a gazdasági potenciált a kibányászott szén és a kiolvasztott acél mennyisége
jelentette, a kommunizmus nagyjából lépést tudott tartani a kapitalizmussal. A
kommunizmus bukását mindenekelőtt az eltérő technológiai színvonal okozta. Amióta
az elektronika és az informatika vált a gazdaság és a hadviselés fő tényezőjévé
(ezt az iraki háború példája is bizonyítja), a kommunizmus az utolsó esélyét is
elvesztette.
A közgazdászok és
filozófusok vitáját az élet döntötte el. Ma az a meggyőződés uralkodik, hogy a
történelem végleg a liberalizmus mellett tette le a voksát. Ennél sokkal
nyugtalanítóbb azonban, hogy a gazdaságba való mindenfajta állami beavatkozást
a vesztes tervgazdálkodással hoznak rokonságba. Ez viszont nem állja meg a
helyét. A kommunizmus nem a liberális, hanem az állam által ellenőrzött
kapitalizmussal szembeni küzdelemben maradt alul. A liberális kapitalizmus ma
már csak a Harmadik Világban, tehát a legelmaradottabb régiókban létezik. Ez
még az ázsiai kis tigrisekre is vonatkozik, amelyek gazdasági sikereiket
korántsem laisses faire módszerekkel érték el.
No, és mi van
velünk? Úgy néz ki, hogy a posztkommunista Európának még van választási
lehetősége. Ugyanakkor túlzottan erősek azok a hangok, amelyek az állam teljes
kivonulását követelik mind a gazdaságból, mind a társadalmi kötelezettségek
teréről. A szociális egyenlőség kérdését a korábbi rendszer csökevényének
tartják. A kommunizmus előtti világhoz való visszatérés iránti vágyakozás azt
sugallja: térjünk vissza, hogy helyes irányban indulhassunk el. Ez nem más,
mint veszélyes utópia. A történelem ugyanis nem ismétli önmagát. A kommunizmus
jelentős, de nem hatékony gazdasági potenciált hagyott ránk. Továbbá jól
képzett értelmiséget, munkásokat, tisztességes egészségügyi hálózatot és a
társadalmi gondoskodás kiépített rendszerét. Ez az örökség, de különösképpen
kulturális hagyományaink és kapcsolataink arra predesztinálnak minket, hogy az
európai, nem pedig a bolíviai, vagy saját, háború előtti modellünket kövessük.
A politika viszont visszatért a kiinduló pontra. Ha stratégiáján nem változtat,
összeütközésbe fog kerülni az előbb említett igényekkel. Ennek következtében
oda juthatunk, ahol sem a liberálisok, sem a baloldal nem szeretné magát
találni. Jobb ezt elkerülni, ezért hát ne próbáljuk kitörölni emlékezetünkből a
történelmet.
Polityka, 1992/45. 13. p.