Klió 1993/1.

2. évfolyam

ÚJ ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

Nemzetiszocialisták lennénk mindannyian?

John Lukacs: Amerikai történelem – Terminológiai probléma

A XIX. század folyamán az Egyesült Államok történelmének és Európa történelmének eseményei nem függtek szorosan össze, és nem hatottak különösebben egymás területére. Más a helyzet a mi rövid – 1914-től 1989-ig tartó – századunkban: ekkor a legfontosabb események mindkét kontinens számára a két világháború, s azok következményei voltak.

Amerika, függetlenségének első 100 évét abban a küldetéstudatban töltötte, hogy a régitől különböző új világot kell felépítenie; a második 100 év alatt abban hittek az amerikaiak, hogy az USA-nak modern mintát kell szolgáltatnia a világ más országai számára. Meg is indult a világ amerikanizálódása. Különös jelentősége volt annak, hogy Amerika 1917-ben belépett az európai háborúba. John Lukács véleménye szerint ez következményeiben fontosabb volt, mint az orosz forradalom. Hosszú távon például fontosabb volt Wilson nemzeti önrendelkezési elve, amely országok tönkretételének eszközéül szolgált, mint Lenin eszméi a proletár öntudatról és a világforradalomról. A szerző célja megmutatni, hogy az amerikai demokrácia főbb vonásai a XX. században már nem különböznek lényegesen az európai vonásoktól. E vonásokat tisztázandó Lukács professzor politikai fogalmak tartalmát pontosítja – olykor nem a szokásos jelentést tulajdonítva a szavaknak.

A politika története egyúttal a szavak története – állapítja meg. Angliában a radikális, liberális és konzervatív szavakat csak röviddel Tocqueville Demokrácia Amerikában című munkájának megjelenése előtt, az 1820-as években kezdték használni. Amerikában viszont a „konzervatív" szó egészen 1945–55-ig negatív jelentést hordozott, s „konzervatív" politikai mozgalom csak ekkor, a liberalizmus hanyatlása következtében bontakozott ki.

Ezzel szemben Európában a liberalizmus már az 1870-es években kezdett hanyatlani. Pontosabban összeolvadt a konzervativizmussal. A konzervatívok hajlandók voltak elfogadni a tömegek demokráciáját, az általános választójogot, az államegyház lebontását, a cenzúra megszüntetését, s az ipar elsőbbségét a mezőgazdasággal szemben. A konzervativizmus kontra liberalizmus ellentét helyét új, majdnem univerzális, eleinte ellentétként jelentkező, majd összekapcsolódó eszmeáramlat-pár, a nacionalizmus és szocializmus foglalta el.

A XX. század elejére a szocializmus megjelenése elkerülhetetlen volt, csakhogy a nemzeti, nem pedig a nemzetközi szocializmus – és a nemzeti jelzőn van a hangsúly! – vált általános jelenséggé. Közép-Európában megjelent a „keresztény" szocializmus, amely már nacionalista fogalommá vált, negatívértelművé, kirekesztővé, zsidó-, liberalizmus-, marxizmus-, kozmopolitizmus- és internacionalizmus-ellenessé. Ha valahol a szocialistáknak rossz hírük támadt, ez azért történt, mert szembefordultak a nemzeti érzésekkel. Az angol nyelvben a „nacionalizmus" fogalma csak 1844-ben jelent meg, de ez az eszmeáramlat bizonyult a legtartósabbnak, leghatalmasabbnak.

A szerző George Orwell nyomán a következőképpen különbözteti meg a patriotizmust a nacionalizmustól: a patriotizmus védekező jellegű, a földhöz, egy bizonyos országhoz kötődik, hagyománytisztelő; a nacionalizmus ezzel szemben a kezdeti időket leszámítva agresszív, egy nép, azaz a többség mítoszából él és populista. A patriotizmus nem helyettesít vallásos hitet, a nacionalizmus gyakran igen; betöltheti egy nép érzelmi, vagy mesterségesen keltett lelki szükségleteit; össze lehet kapcsolni a gyűlölettel. A gyűlölet az, amely egyesíteni képes egymástól egyébként távol álló embereket.

Száz évvel ezelőtt a nacionalizmust és a szocializmust egymástól igen messze eső fogalmaknak tartották. Ennek oka az volt, hogy a szocialisták nemzetköziséget hirdettek mondván, hogy az osztályöntudat erősebb kapocs, mint a nemzeti összetartozás. Ez a marxista felfogás megbukott – éspedig nem 1989-ben, hanem már 1914-ben! A nemzetközi szocializmus már akkor pillanatok alatt szétolvadt a nemzeti lelkesedés forróságában! Igen hamar kiderült, hogy egy német, francia, vagy brit munkást szinte semmi közös nem köti egy más nemzetbéli társához, míg rengeteg közös ügye van menedzser vagy nagyiparos honfitársával. A nemzeti szocializmus viszont hamarosan általános jelenséggé vált. Erre az általános jelenségre John Lukács szerint helytelen a „fasiszta" jelzőt használni. A szerző hangsúlyozza: nem fasizmus volt ez, hanem nemzeti szocializmus. Véleménye szerint Hitler és Sztálin nem fasiszta volt, hanem végletesen nacionalista, noha az utóbbi ezt soha nem vallotta be nyíltan.

Hitler felismerte, hogy a nacionalizmust össze lehet házasítani a szocializmussal, s tudta, hogy a kettő közül a nacionalizmusé az elsőbbség. A nacionalizmus ma is a legnagyobb politikai erő a világon. Ugyanakkor ma már minden állam jóléti állam, akár szocialistának vallja magát, akár nem. Tehát ilyen értelemben a nemzeti szocializmus túlélte Hitlert. Amit 1945-ben Hitlerrel együtt legyőztek, az a német nemzetiszocializmus volt, egy kegyetlen, radikális és gyűlölet hajszolta változata a nemzeti szocializmusnak. Más esetekben a nacionalizmus és a szocializmus úgy kapcsolódik össze, hogy nincs erőszak, gyűlölet és háború. Ma mindnyájan nemzeti szocialisták vagyunk – állítja Lukács professzor. S hogy ennek az összetételnek az uralkodó volta benne a nemzeti érzés elsőbbségével – épp úgy elmondható az Egyesült Államok XX. századi történelméről, mint Európáéról – ez ennek a cikknek a témája. A nemzetközi szocializmus viszont csupán ábránd maradt.

Amerika történelme utolsó 100 évének legfontosabb vonása a nacionalizmus és szocializmus küzdelme – ezek ellentéte és különféle kombinációja volt. Már Tocqueville észrevette, hogy Amerika a jóléti államok irányába halad, s hogy az amerikaiak rendkívül büszkék országukra és politikai rendszerükre. Amerikai történészek egybeeső véleménye, hogy a polgárháború tulajdonképpen nem a rabszolgakérdés miatt folyt, hanem a szétválás miatt; hogy Lincoln és honfitársai nagyrészt nem akarták, hogy egy hatalmas nemzet két külön állammá szakadjon szét. A polgárháború után a déliek voltak a nacionalistábbak. A szakadást az alkotmány sem tudta megakadályozni 1861-ben. Az alkotmány gyengeségein reformokkal próbáltak segíteni a szocialisták, a progresszivisták és a populisták. John Lukács megállapítja, hogy a szocialisták – 100 éves létezés után – mára teljesen eltűntek az amerikai politikai élet szín teréről. Ennek fő oka az, hogy nem voltak eléggé nemzeti érzelműek. Hasonlóképpen, az amerikai munkásság nem csupán anyagi okokból nem szereti a kapitalistákat, hanem azért sem, mert a Wall Street embereiben veszélyes kozmopolitát lát. A progresszió hirdetői szintén letűntek; ők azok, akik a darwinizmusból csupán a fejlődés, azaz a haladás eszméjét vették át (a természetes szelekció elvét nem!). Haladó reformokat javasoltak, azonban az idő múltával már alig-alig lehetett megkülönböztetni őket a liberálisoktól és a szocialistáktól. Végül, mivel ők sem voltak eléggé nacionalisták, tőlük is elfordultak.

A legszemérmetlenebbül nacionalisták kezdettől fogva a populisták voltak. Azt hirdették, az amerikai demokrácia nem eléggé demokratikus, hogy több hatalmat kell biztosítani a népnek, hogy neki kell uralkodnia és kormányoznia. A századforduló idejében a progresszivisták és a populisták még különböztek egymástól, az I. világháború alatt azonban már összemosódtak. 1917-ben éles törés állt be köztük: a progresszivisták internacionalistákká váltak, követelték Amerika belépését a háborúba, a populisták viszont ellenezték a háborút. A végső szakítás a II. világháború közeledtével következett be közöttük, amikor a populisták izolacionista politikát követeltek, a progresszivisták pedig internacionalisták voltak. Ez utóbbiak az amerikai nemzetközi szocialisták, a populisták pedig az amerikai nemzeti szocialisták.

Századunk legdöntőbb és legdrámaibb szakaszában, 1920 és 1945 között mind Európa, mind pedig az USA történelmét három erő küzdelme határozta meg: a nyugati parlamentáris demokrácia – megtestesítői az angol nyelvű nemzetek és némelyik nyugat-európai állam; a kommunizmus – egyedüli képviselője a Szovjetunió; és a radikális nacionalizmus – megtestesítője a nemzetiszocialista Németország. Ez utóbbit az előzőek egyike sem tudta külön-külön legyőzni, ehhez a demokraták és kommunisták szokatlan szövetségére volt szükség. Érdekes az is, hogy ez a háromszögű versengés számos nemzet, köztük az Egyesült Államok politikáján belül is megjelent. Végül, a II. világháború után a nacionalizmus maradt a legfőbb politikai erő a világon, s még ma is az. Az USA-ban 1948-tól a két politikai párt többé már nem gazdasági programjában különbözött egymástól; az elnökválasztásokon a többség mindig a nacionalistábbnak látszó jelöltre szavazott. Annak, hogy a demokratákat az utóbbi 40 évben elhagyta a szerencse, főként elégtelen nacionalizmusuk az oka.

Az USA kétpárti rendszere valóban más, mint az európai demokráciáké; Angliában a két vezető párt ideológiája és politikai iránya ritkán esik egybe, és az utóbbi 100 évben nagy változások voltak a felállásukban; az USA-ban 1860 óta nem változott a helyzet: két hatalmas párt van, a republikánus és a demokrata. Nincs szocialista és nincs radikális nacionalista sem. Ami Amerikában jelen van, az a nemzeti szocializmus két alkotóeleme: a republikánusok inkább nacionalisták, mint szocialisták, a demokraták viszont inkább szocialisták, mint nacionalisták. S ez egyben a magyarázata annak is, hogy az előbbiek felfutottak, az utóbbiak pedig lehanyatlottak az utóbbi negyven-egynéhány év alatt

Az 1950-es évek hoztak némi változást: kialakult a „konzervatív" mozgalom és ideológia, amely a Republikánus Párthoz kötődik. Az amerikai „konzervatívok" jócskán nacionalisták és populisták. Jóllehet a jóléti állam ellen emelnek szót, azaz az államszocializmus egy amerikai változata ellen, ugyanakkor egy birodalmi elnökség hatalma, az FBI, a CIA és az amerikai hadsereg hatalma kiterjesztésének a hívei. A II. világháború idején még izolacionista konzervatívok ma az amerikai beavatkozás hívei, lett légyen az az intervenció bárhol a világon, akár a világűrben is. Mindezzel meglehetősen népszerűek. Nem igaz egyébként, hogy az amerikaiakat a választásoknál csakis anyagi érdekeik vezetik, továbbá nem igaz, hogy nem érdeklik őket a külpolitika eseményei!

Az amerikai nacionalizmusnak sokféle változata volt és van, s ezeket a történésznek meg kell különböztetnie. Roosevelt nacionalizmusa például egyáltalán nem volt populista; viszont idejét múlta az a felfogás, amely az amerikai nacionalizmust azonosította az antikommunizmussal – ezt Reagan külpolitikájának története bizonyítja; ugyanakkor még ma is erős a képtelenül szentimentális és érzelmektől fűtött nacionalizmus, melyet Reagan testesített meg. A nacionalizmus tehát ma is erős, és úgy tűnik, ez az egyetlen vallás, amelyet az egyébként kezdetleges amerikai tömegek közösen vallanak.

A szocializmus tehát kimúlt, a nacionalizmus viszont erősen tartja magát. Azonban a nacionalizmus sem fog örökké tartani, ahogy a XX. századra jellemző, a nacionalizmus és szocializmus között folyó küzdelem sem tart örökké. Két okból sem: az egyik, hogy a korábbi szocialista program, a jóléti állam ma már egyetemes valóság, így a nacionalizmus és a szocializmus közti konfliktus elvesztette a jelentőségét. A másik ok, hogy az állam hatalma, azaz a központi kormányzat autoritása fokozatosan csökken.

Szerte a világon, különösen a Szovjetunió és Kelet-Európa területén, de a nyugat-európai regionalista mozgalmak keretében is, a nacionalizmus visszafejlődik etnikai törzsiséggé. Tekintve az amerikai nép változó etnikai összetételét, félő, hogy az amerikai nacionalizmus is jellegzetes amerikai törzsi küzdelmekbe torkollhat. Az állam elsődlegességének kérdése azonban már korábban megjelent. Ez adta a fontos megkülönböztető vonások egyikét a fasiszta és a nemzeti szocialista diktátorság között. Hitler, a populista számára „a nép" előbb következett, mint „az állam". Mussolini számára a fasiszta nacionalizmus a nép teljes engedelmességét jelentette az állam előtt. Ma, a XX. század, s az ún. újkor végén sok jel arra mutat, hogy valami más lép majd a világ központosított és szuverén nemzeti államainak helyébe. Ma még mindnyájan nemzetiszocialisták vagyunk – zárja tanulmányát John Lukács –, de már nem sokáig.

Lukács professzor cikke már a megjelenése óta eltelt rövid idő alatt is sok vitát kavart. Ennek oka részben az, hogy bizonyos korábban használt fogalmaknak új tartalmat ad (pl. a „nemzeti szocializmus" esetében), másrészt rámutat a nacionalizmus és a szocializmus közti összefüggésekre. Emellett csak fenntartással kezelhető pl. az olyan megállapítás, hogy mindenütt a világon megvalósult a jóléti állam, vagy feltűnő a (mondjuk, a svédországi) szociáldemokrácia tapasztalatai elemzésének hiánya. Mindenesetre a cikk újszerűségével és gondolatgazdagságával megérdemli a figyelmet.

John Lukács: American History – The Terminological Problem (Amerikai történelem – Terminológiai probléma) The American Scholar, 1992. téli szám, 17–32. old.

Fodor Mihályné

Ezzel a rövid ismertetéssel szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét erre a cikkre; akit az eredeti szöveg teljes terjedelmében érdekel, megtalálja magyar fordításban a Világosság 1992. 6-os számában.