Klió 1993/1.
2. évfolyam
ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK
Paul Bairoch: A fejlett világ három
agrárforradalma: hozamok és termelékenység 1800-tól 1985-ig
A nemzetközi hírű
svájci gazdaság- és társadalomtörténész egy készülő vaskos kötetéből közölt
tanulmányt. A szerző bevezetésként leszögezi, hogy a fejlett világ (Európa és
Észak-Amerika) agrárforradalmainak két legvitatottabb, s egyben legfontosabb
összetevője a hozamok és a termelékenység. Gyakran megtörtént a két fogalom
összezavarása, pedig lényeges fejlődési eltérés lehet közöttük. D. Ricardo
csökkenő hozadék-elmélete óta ismert, hogy Nyugat-Európában a termelékenység
intenzív fokozásához pótlólagos ráfordítások szükségesek. A termelékenység
növekedésének üteméhez képest a ráfordítások növekedési üteme mindig magasabb.
Először az európai
és az észak-amerikai mezőgazdaság legfontosabb kultúrájának, a búza
hozamváltozását mutatja be. Több, gondosan összeállított táblázata alapján
megállapítja, hogy a XIX. század első felében Európában lassan (kb. 10
százalékkal) növekedett a búza hozama. 1800-ban kb. 8,6 q/ha volt, 1850-ben 9,4
q/ha. Csak az 1880–90-es évtizedtől az első világháború koráig gyorsult fel a
növekedés a bőségesebb trágyázás, a műtrágyák hasznosítása és a tökéletesebb
talajművelés következtében. Európához képes Észak-Amerika hozamai mindig
elmaradtak, s növekedési ütemük lassúbb volt. Így nőtt a hozam okbeli különbség
Európa javára. Európán belül is erősödött a hozamok szóródása. Csupán az
1960-as évektől lehetett tapasztalni némi kiegyenlítődést. A XIX. század elején
Oroszországban 5,5–6 q búzát termeltek 1 ha szántón, míg Belgiumban 14 q-t.
1910-ben az orosz hozamok alig voltak magasabbak (6,6 q/ha) a száz évnél
korábbihoz képest, Belgiumban viszont 25,1 q/ha-ra emelkedtek.
Európában 1800 és
1950 között a búzahozamok átlagosan 1,6–1,7 szeresre nőttek. Ez évente 0,3
százalékos növekedést jelentett. A nagy változás a második világháború után
következett be: az 1948 és 1983 közötti évek átlagában a búza hozamai 2,9
szeresre nőttek, vagyis évente 3,1 százalékkal. 108 őszi és 31 tavaszi
búzafajtát nemesítettek ki. Egy-egy fajta átlagban egy évtizeden belül
kicserélődött.
Az egyéb termékek
közül a kukorica- és a tejhozamokat érdemes kiemelni. A kukorica az egyetlen
termék, melynek hozamai Észak-Amerikában mindig magasabbak voltak az európai
átlagnál. A második világháború után azonban az európai hozamok gyorsabban
emelkedtek, mint az amerikaiak, így csökkentek a különbségek. A tejhozamokban
viszont az amerikai mezőgazdaság diktált gyorsabb ütemet. 1910-ben Európában
átlagosan 1800 kg tejet adott évente egy tehén, míg Észak-Amerikában 1510-et.
1985-ben az európai átlag 3980 kg/év, az amerikai viszont 5722 kg/év volt.
A tanulmány
következő részében a szerző a termelékenység hosszú távú dinamikájával
foglalkozik. Egy lényeges mutatóján – az egy aktív férfi foglalkoztatott által
évente megtermelt kalóriamennyiségen – keresztül elemzi Európa és az USA
mezőgazdaságának fejlődését.
A XIX. századi
Európában az egy termelőre jutó kalóriamennyiség évente 0,7–0,9 százalékkal
növekedett. A XIX. század vége és az első világháború közötti szakaszban
felgyorsult a növekedés, s elérte az évi 1,4 százalékot. A két világháború
között lelassult a fejlődés, évi 1,1 százalékra. 1945/48 és 1985 között viszont
felgyorsult a növekedés: évi 5,5 százalékra. Ez meghaladta az ipari
termelékenység növekedési ütemét.
Az egy fő által
előállított kalóriamennyiség az USA-ban már a XIX. század elejétől magasabb
volt, mint Európában. 18DD-ban az európai átlag 6 millió kal/fő/év volt, míg az
USA-ban 20,5 millió.
A lényeges
különbség a XX. század első felében is megmaradt. 1910-ben Európából egyedül a
dán mezőgazdaság kalóriatermelése (39,8 millió/fő/év) közelítette meg az
amerikait (47 millió fő/év). Európa mezőgazdasága csak a második világháború
után kezdett felzárkózni az amerikaihoz az egy főre jutó kalóriatermelésben.
A XIX. század
folyamán Nyugat-Európa és az USA termelékenységi szintje jóval gyorsabban
növekedett, mint Közép-, Kelet- és Dél-Európáé, vagyis felerősödött az
egyenlőtlenség. 1800-ban 5:1 volt az arány Nyugat-Európa és az USA javára,
1910-ben már 16:1. 1910 és 1985 között viszont némi kiegyenlítődés ment végbe,
főleg 1945 után.
A második
világháború utáni Európán belül a termelékenység alapján jelentős átrendeződés
bontakozott ki. Egyrészt a francia mezőgazdaság utolérte a többi nyugat-európai
mezőgazdaság termelékenységi szintjét, másrészt Dél- és Közép-Európa egyes
országai is a felzárkózás útjára léptek.
A terméshozamok és
a termelékenység hosszú távú, biszekuláris növekedését P. Bairoch szerint három,
különböző természetű agrárforradalom okozta. A három agrárforradalom
periódushatárai egyrészt részlegesen fedték egymást (vagyis nem húzható
közöttük éles határ), másrészt térbelileg igen eltérő időben zajlott le a
fejlett világban. Az egyes agrárforradalmak a „későn induló" agrárgazdaságokban
összetorlódtak.
A 18. században
kezdődő és a XIX. században kiszélesedő első agrárforradalom mindenekelőtt az
ugar nélküli vetésforgók, az istállózó állattenyésztés elterjedését és a
javított szerszámok széleskörű alkalmazását hozta magával. Az első
agrárforradalom előtti évtizedben az európai mezőgazdaságot a hozamok és a
termelékenység hullámzó változása, enyhe emelkedése jellemezte a XIX. századhoz
képest.
A 18. század
végétől – a XIX. században – 8–9 évtized alatt a termelékenység kétszeresére-háromszorosára
nőtt. A növekedés nem gépesítésből vagy il mezőgazdaságban foglalkoztatottak
számának nagyarányú csökkenéséből adódott, hanem az egy termelőre jutó
munkaidőtartam kb. 30 százalékos emelkedéséből, a trágyázás elterjedéséből, az
ugar eltűnéséből és a tökéletesített szerszámok alkalmazásából.
A
termelékenységhez képest Európában a terméshozamok kevésbé, az USA-ban pedig
alig emelkedtek. A búza hozama pl. Európában 1800 és 1900 között kb. csak 27
százalékkal növekedett. Az első agrárforradalom korában tehát a termelékenység
számottevően emelkedett, a terméshozamok viszont nem estek át forradalmi
változáson.
A második
agrárforradalom a gépek (vető-, arató- és cséplőgép, vaseke stb.) elterjedését
és a műtrágya-felhasználás kezdeti szakaszát jelentette. Nagy-Britanniában a XIX.
század közepétől lépett a mezőgazdaság ezen átalakulási szakaszba, a dán, német
és francia pedig az 1870-es évektől. Európa többi régiójában igazán csak a 20.
századtól bontakozott ki a második agrárforradalom.
Míg az első agrárforradalom
korában a mezőgazdaságban foglalkoztattak létszáma megnövekedett, s aránya is
csak mérsékelten csökkent, addig a második agrárforradalom az aktív
foglalkoztatottak létszámbeli csökkenését – s természetesen aránycsökkenését is
– eredményezte.
A mezőgazdasági
munkálatok közel 70 százalékát kitevő betakarítás gépesítése tette lehetővé a
létszámcsökkentést.
Ennek mértékét nem
szabad eltúlozni! Sok európai országban a magas természetes szaporulat továbbra
is alulfoglalkoztatottságot tartott fenn a mezőgazdaságban. Így a
termelékenység növekedési üteme alig haladta meg az első agrárforradalom
koráét.
A második
világháború után kibontakozó harmadik agrárforradalmat a gépesítés új hul1áma,
a kemizálás széleskörű alkalmazása és a tudomány vívmányainak a termelésbe való
gyors átültetődése jellemezte. Példa nélküli átalakulást hozott a
mezőgazdaságban, véglegesen szétrombolva az eddigi paraszti világot.
Az 1980-as évekre
Nyugat-Európában harmadannyi paraszt maradt, mint amennyi az 1940-es években
volt. Az egy aktív keresőre jutó termelékenység 7,5-szeresre nőtt 1948–1958
között. Ugyanakkor a hasznosított földterület csökkenése. „az ugar
visszatérése" – a nem hasznosított földek karbantartása mellett –
figyelhető meg.
Bármennyit is
fejlődött Nyugat-Európa mezőgazdasága a második agrárforradalom során, nem
tudta kielégíteni a bels6 szükségleteket. A második világháború előestéjén a
szükségletek kb. 21 százalékát import biztosította. A harmadik agrárforradalom
e téren is új helyzetet teremtett: 1983–87 között a mezőgazdasági termelés
évente már 6 százalékkal meghaladta a szükségleteket az alapvető termékekből.
Összességében a
három agrárforradalom a fejlett világban – amely többek között éppen ezért lett
fejlett – 1800 és 1985 között a termelés volumenét tizennégyszeresére, a
hozamokat kilenc-tízszeresére, a termelékenységet huszonháromszorosra emelte.
Európát és
Észak-Amerikát a világ többi részével (az ún. harmadik világgal) összevetve,
1800-ban még nem volt közöttük behozhatatlan különbség. A harmadik világban egy
aktív férfi foglalkoztatott évente kb. 6 millió kalóriát termelt, alig
kevesebbet, mint Nyugat-Európában (7,1 milliót). 1985-ben Nyugat-Európában 238
millió kalóriát termelt egy aktív foglalkoztatott. A harmadik világban viszont
alig volt emelkedés: egy aktív foglalkoztatott csupán 6,7 millió kalóriát
állított elő. A harmadik világ „zöld forradalmai" – Japánt,
Délkelet-Ázsiát és néhány „olaj-országot" kivéve – nem hoztak áttörést a
termelékenység terén. A termelésmennyiséget és a hozamokat sikerült emelniük.
Az élelmiszerhiány azonban nem szűnt meg.
A harmadik világ
számára a megoldást talán a fejlett világban napjainkban kibontakozó negyedik
agrárforradalom hozhatja meg, genetikai eljárásai révén.
Paul Bairoch: Les trois révolutions agricoles du monde développé: rendements et productivité de 1800 á 1985 (A fejlett világ három agrárforradalma: hozamok és termelékenység 1800-tól 1985-ig) In Annales E. S. C. 1989. no. 2. 317–353. p.