Klió 1992/1.

1. évfolyam

A cenzúra Bulgáriában (1952—1956)

Veszela Csicsovszka, a vezető bolgár történeti folyóirat új szerkesztőbizottságának tagja a központi pártarchívum, az állami levéltár bizalmas anyagai és a külügyminisztérium levéltára alapján vizsgálja a hivatalosan 1944 után nem létező cenzúra történetét. (A belügyminisztérium anyagai továbbra sem hozzáférhetők.) A ténylegesen mégis működő cenzúrát az állam szovjetizálásának egyik modelljeként mutatja be.

Közvetlenül 1944. szeptember 9-e után a propaganda-minisztériumon belül alakítottak ki külön szolgálatot, amely a propagandaeszközöket vizsgálta az országban és külföldön. A kormány alá tartozott, de független értelmiségiek is részt vettek az ellenőrzésében. A felügyeletet hamarosan a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vette át novemberben. Anglia és az Egyesült Államok kevés érdeklődést mutatott, így kizárólag szovjet befolyás érvényesült. 1946-47 során, amikor az ellenzéki pártokat felszámolták, sajtóorgánumaikat is betiltották, s már csak a kormány számára elfogadható és felülről irányított sajtó működött. Ekkor a cenzúra még csupán a politikai kérdésekre terjedt ki. Az ország rendezetlen nemzetközi helyzete miatt a békeszerződés megkötése előtt a kommunista párt óvatos volt, többször hangoztatta a tudományos vélemény szabadságát, a történetírásban is. Így kívánta megnyerni magának a független, pártonkívüli értelmiséget.

A békekötés után azonban a szellemi szabadság egyre szűkült, a párt most már teljes ideológiai ellenőrzést kívánt gyakorolni. A cenzúra ekkori működését nem lehet rekonstruálni a belügyi anyagok hiányában, de feltehető, hogy az 1948-ban létrehozott KNIK (Tudományos, Művészeti és

Kulturális Bizottság), a pártközpont agitprop. osztálya és a belügyminisztérium látta el. A KNIK afféle művelődésügyi minisztérium szerepét töltötte be (később így is hívták). Ez szabta meg, kinek a művei adhatók ki, stb. A magánkiadók felszámolása után az alkotók persze anyaglag teljesen ki voltak szolgáltatva.

A KNIK vezetője a Dimitrov családjába benősült Volko Cservenkov lett, aki a moszkvai emigráció idején elvégezte a Vörös Professzura Intezetét. Műveletlen, de annál erőszakosabb egyéniség, igazi kis Sztálin, aki az első években, a párt óvatos kultúrpolitikája idején többször összeütközésbe került a pártvezetéssel saját egyoldalú nézetei miatt. 1947 őszétől azonban már szabadon fejthette ki a tevékenységét. Ekkor került újra sorra a könyvtárak megtisztítása a fasiszta anyagtól, de ebbe akkor már minden polgári felfogás belefért. A szovjet mintát Cservenkov nagy lelkesedéssel vette át és vitte keresztül minden tekintetben.

1952 októberében bizottságot hoztak létrc, hogy a szovjet Giavlit mintájára Bulgáriában is hasonló szervezetet hozzanak létre. A politikai bizottság decemberben már jóvá is hagyja az irodalmi és kiadási ügyek főhivatalának (Glavlit a rövidítése) a létrehozását. Vezetője Elene Gavrilova lett, Cservenkov kreatúrája, hozzá hasonlóan műveletlen és abszolút szovjethívő. Ellenőre személyesen Cservenkov, aki ekkor már pártfőtitkár és miniszterelnök. A Glavlit személyi állományát 200—300 főre tervezték, de kevesebb volt (1956-os megszűntekor 137 fő). Feladata a polgári ideológia minden megnyilvánulása elleni harc, az állami titok megőrzése, s ez a két feladat a sajtóra, rádióra, közoktatásra, közgyűjteményekre, kiállításokra terjedt ki. A személyzet fiatalokból áll, pártközponti, belügyi emberekból, újságírókból. Nem is rejtik véka alá, hogy nem szakemberek, mégis meg kell ítélniük még a tudományos munkákat is. A vezető helyettese egy szovjet küldött, V. V. Katisev, aki a legmerevebben alkalmazza a szovjet tapasztalatokat. Az ő javaslatára hét osztályt hoznak létre, ezek feladata a fővárosi sajtó, a könyvek és folyóiratok, a könyvtárak, múzeumok és kiállítások, a vidéki sajtó, a könyvbehozatal és kivitel ellenőrzése. Volt még káderosztály és gazdasági osztály. A vidéki sajtó ellenőrzését ott dolgozó munkatársak végezték.

A Glavlit első feladata annak a megállapítása volt, mi képez államtitkot. A legfontosabb a gazdaság: a termelésre vonatkozó minden adat titkos. Még az is, hol találhatók természeti kincsek, vízerőművek stb. Ugyanakkor az iskolában ezeket az adatokat tanítani kell, de pontatlan helymegjelöléssel. A másik terület a letartóztatások, internálások kérdése. Végül a bizalmas intézmények: a belügyminisztérium, a hadügyminisztérium, az állambiztonsági hivatal és maga a Glavlit. Az ellenőrzést az egyes sajtóorgánumoknál működő politikai szerkesztők végzik. Az ideológiai ellenőrzésre a legbiztosabb utat választják, csak szovjet információs anyagot közölnek. (Igaz, előfordul, hogy a Szovjetunióban megjelennek olyan adatok, amelyek a Glavlit szerint az állami titok körébe tartoznak.)

Újabb vizsgálódások indulnak meg a könyvtárakban, újabb könyveket zúznak be, mert esetleg említve van Ferdinánd király, vagy az Isten. Ez régi, ritka könyvekre is vonatkozik. Felbecsülhetetlen az így okozott kár.

1953-55 folyamán ez a munka a vidéki könyvtárakra is kiterjedt. A régi enciklopédiákat, kézikönyveket is ki kell selejtezni és korszerű új, vagyis szovjet kiadványokkal helyettesíteni. Persze a „káros" irodalom körébe tartozik minden munka, amely nem kívánatos személyek nevét tartalmazza, pl. az árulóként elítélt egykori pártfőtitkárét, Trajcso Kosztovét. A nemezis azonban magát Cservenkovot is utoléri, mert egyik munkájában Beriját idézte. Gavrilova hívja fel a főnök figyelmét, Cservenkov ingerülten visszaír: nem a hiba a fontos, hanem aki elkövette. A Glavlit magyarázkodására pedig kioktatja Gavrilovát, hogy ilyen esetekben az illető munkákat új kiadásban kell megjelentetni, amelyből a káros részek kimaradnak. Egy évvel működésének megkezdése után a Glavlit a könyvforgalomra is kiterjesztette érdeklődését. Ennek megfelelően hamarosan a nyugati könyv- és folyóirat-behozatal megszűnik, még a természettudományok területén is. Magánember egyáltalán nem kaphat könyveket külföldről. Minthogy magánantikváriumok még működnek, raktáraik tartalmazhatnak káros anyagokat, ezeket államosítják és könyvanyagaikat bezúzzák.

A Sztálin halála után a Szovjetunióban bekövetkezett változások egyelőre kevés nyomot hagytak Bulgáriában. A Glavlit vezetői akkor szereznek az új viszonyokról tudomást, amikor a megfelelő szovjet intézményt meglátogatják tapasztalatszerzés céljából. 1954 során azonban már történtek változások. Cservenkov kénytelen volt lemondani a főtitkárságról. Utódjául a legszíntelenebb KB-titkárt választották. Todor Zsivkovot. A minisztertanács elnöki posztját még megtartotta magának, és így a Glavlit feletti felügyeletet is. De erősíteni kellett az információt, ezért Gavrilova a Bolgár ávirati Hivatal elnöke lett. Utódja Kr. Sztojcsev, aki ugyancsak megbízható vezetőnek mutatkozott.

A XX. kongresszus után a Szovjetunió már nagyobb változásokat kívánt. A KB 1956. áprilisi ülésén mindenki kötelességének érezte, hogy megbírálja Cservenkovot a szovjet minta majommódra történő követése miatt. Cservenkovot leváltották, bár kizárása a pártból 1962-ig váratott magára. A vita során került elő a Glavlit kérdése is, amit tipikusan a szovjet példa utánzásának mondtak. Így került sor az intézmény megszűntetésére. Csicsovszka a tanulmány végén megjegyzi, a megújított vezetés a további három évtized során sem szakított érdemben az addig gyakorolt módszerekkel.

Veszela Csicsovszka: A Glavlit (1952—1956). Az egységes cenzúrarendszer kialakítása Bulgáriában. Isztoricseszld Pregled 1991. 47. évf. 10. sz. 38—69. o.

Niederhauser Emil